Sajátosságok a gyimesi népi növény- és növényzetismeretben

„Nem lehet elmondani, mennyi szép színű virág van, egyik szebb a másikánál”

Babai Dániel – Molnár Zsolt

Rövid tanulmányunkban ember és természet sokszínű kapcsolatának a növényvilághoz kötődő részét ismertetjük. A népi növény- és növényzetismeret, valamint a hagyományos ökológiai tudás gazdag tárházából, az általunk megfigyelt jelenségekből mutatunk be néhányat.

A tudományos érdeklődés a népi növényismerettel kapcsolatban elsősorban a növények gyógyászati hasznosításával foglalkozott hazánkban és külföldön egyaránt. Az egyéni és közösségi fajismeret sajátosságai, a növényzetről (vegetációról) alkotott kép, a termő- és élőhelyekkel kapcsolatos ismeretanyag, a hagyományos ökológiai tudás egyaránt gyakran kimaradt az etnobotanikai vizsgálatok érdeklődési köréből. Némi változás a kérdést illetően az utóbbi évtizedben tapasztalható, elsősorban a külföldi szakirodalomban.

Kutatásainkat Gyimesben végeztük a Gyimes-középlokhoz tartozó Hidegségpatakán. Egy kis közösség növényekkel kapcsolatos tudását igyekeztünk mennél alaposabban feltárni.

A gyimesiek növényekhez kötődő tudásának legfőbb forrása a személyes tapasztalat: „Kiismertette a természet!”,valamint az idősebb generációk, leginkább a szülők és a nagyszülők tanítása: „Hát a nagyszüleimnél nevelkedtem, és gyerekkoromba ott voltam ugye náluk, és mindig kinn vótunk a szabadba nyáron. És így, ahogy ők elmesélték, elmondták, úgy ezeket így megragadtam, és ezek még velem vannak jelen pillanatban.”Már az idősebb generációk esetében is szerepet játszik és játszott a tudás megszerzésében az iskola (bár ennek jelentőségét nehéz meghatározni): „Mikor gyerek voltam, annyiféle virágot ismertem, tanultuk az iskolába, le kellett rajzolni, vót egy nap minden héten.”6 Napjainkra pedig a különböző, szakmai szempontból nem minden esetben kifogástalan gyógynövényes könyvek, valamint kisebb részben a televízió lett az ismeretszerzés egyik fő forrása. Sajnálatos módon a gyimesiek ezeket a forrásokat, elsősorban a könyveket hitelesebbnek tekintik, mint saját tudásukat, ennek következtében a hagyományos gyimesi növényismeret folyamatosan halványodik, torzul.

Kutatásaink során négyszázötvenhárom fajt azonosítottunk a vizsgált területen, ebből a gyimesiek kétszáznyolcvanat ismernek, azaz a területen előforduló fajok 62%-át. Ezeket a fajokat százhetvenkét népi taxonba sorolhatjuk, melyeket kétszázharmincöt különböző névvel illetnek. A gyimesiek által ismert fajok és a népi taxonok száma közötti jelentős eltérés egy, a növények osztályozását, elnevezését illető, a tudományostól eltérő logikára utal. Erről a későbbiekben még szót ejtünk. Itt mindössze annyit jegyzünk meg, hogy a fent említett százhetvenkét népi taxonból százharmincötöt kiválasztva egy kérdőívet állítottunk össze, melynek segítségével húsz személy növényekkel kapcsolatos tudását vizsgáltuk a fiatalokat, felnőtteket és időseket is megkérdezve. Az eredmények azt mutatják, hogy azok az emberek, akik a közösség által elismerten nagy tudással rendelkeznek a növényeket illetően, a közösség által ismert fajok mintegy 90%-át ismerik. Az átlagos tudású személyek is ismerik azonban a listában szereplő fajok 75–80%-át. Ez azt jelenti, hogy az átlagos tudás mindössze 10–15%-kal marad el a kiemelkedőtől. Ez más tájakkal összevetve magas értéknek tekinthető. A húsz év alatti fiatalok esetében azt tapasztaltuk, hogy a szüleik által ismert fajoknak hozzávetőlegesen a felét a gyermekek is ismerik 12–14 éves korukban.

Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy mennél több élőhelytípusban fordul elő egy faj, avagy mennél nagyobb tömegben, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a gyimesiek ismerni fogják ezt a fajt. Ha élőhelytípusok szerint nézzük meg a fajismeretet, akkor azt láthatjuk, hogy bizonyos típusokban a növényzetnek csaknem 100%-át fajonként is felismerik. Ilyenek az ún. selymékesek, a forráslápok élőhelyei. Szintén rendkívül jól ismerik a kaszálók és az erdők növényzetét. Legkevésbé a sziklás élőhelyek, sziklafalak növényvilága ismert számukra.

Elhagyván a számok és adatok világát, a gyimesiek növényvilághoz kötődő ismereteinek érdekes momentumaira irányítjuk figyelmünket. A növények iránt nemcsak gazdasági jelentőségük, hanem olykor szépségük miatt is érdeklődnek. Többen is odafigyelnek a gyimesi kaszálókon kialakuló fajgazdagságra, esztétikumra. „Bikkhavasba’ […] ott én azt mon’hatom, hogy olyan fajta virág nincs a világon, hogy ott ne vóna.” „Itt úgy június, július a legszebb. Akkor érdemes ide eljönni. Aki szereti, a növényeket ismeri, annak nagyon érdemes. Szent János utántól, ott, ahol nekünk van a tanyánk, hát én itt öregedtem meg, itt vagyok, de őszintén mondom, meg kell álljak s végignézzek rajta, hogy azt nem lehet elmondani, mennyi szép színű virág van, egyik szebb a másiknál.” Szépsége miatt tartják számon a zergeboglárt (Trollius europaeus), melynek gyimesi neve pünkösdi rózsa, utalva a virágzás idejére: „Tavasszal olyan szép, mikor kinyílik, az ódal tőle. Hasonlóan szépnek tartják a lóherefélék különböző fajait: „Olyan szép, azt kívánatos leszedni, mikor az ember ott jár közte, úgy kínálják magukat tényleg, egypár szálat az ember leszedjen belőle.”

Az előzőekben már említettünk néhány gyimesi fajnevet (pl. pünkösdi rózsa). Népi nevük elsősorban azoknak a fajoknak van, amelyek gazdasági jelentőséggel bírnak, akár pozitív, akár negatív szempontból, illetve amelyek feltűnőek. Móra Ferenc így fogalmazott a kérdés kapcsán: „Én úgy tartom, népünk csak azoknak a növényeknek adott különös nevet, melyeknek hasznát veszi vagy kárát vallja, vagy amelyeknek valami nagyon szembeszökő sajátságuk van, a többit pedig összefoglalja, gyom, kóré és vadvirág név alá.”

Visszatérvén a gyimesiek által ismert fajok (kétszáznyolcvan) és a népi taxonok (százhetvenkettő) közötti jelentős különbségre, a gyimesi növénynévadás néhány jellegzetességére hívjuk fel a figyelmet. Ez a népi taxonómia kérdéskörébe tartozó felvetés. A népi taxonómia a növényeket jól ismerő, tudományos ismeretekkel nem rendelkező emberek, népcsoportok növényosztályozási algoritmusait vizsgálja. A gyimesiek azokat a fajokat, amelyek morfológiai szempontból hasonlóak, illetve ökológiai szempontból hasonló módon viselkednek, fajcsoportokba sorolják. Az ilyen esetekben sokszor tisztában vannak azzal, hogy a csoportba sorolt fajok nem egy biológiai taxont képviselnek, de nem tartják szükségesnek, hogy mindegyiket külön névvel illessék. A legjelentősebb gyimesi fajcsoport az imoláké. Imola minden olyan keskeny levelű szálfű, amely a kaszálókon, legelőkön megtalálható. Több mint húsz faj tartozik ebbe a csoportba. Tisztában vannak vele, hogy ezek nem egy fajhoz tartoznak, ennek ellenére nem kapnak külön nevet: „Az imolák is, hogy mondjam, így van többféle, több olyan fű, hogy mi úgy mondjuk: imola, de mégse nem egyforma, s biztos más neve van. […] Láttam, hogy többféle termése van, aztán mi mindegyiket imolának híjuk.”

További számos, kisebb és nagyobb fajcsoport létezik, amelyek közül ezúttal mindössze egyet említünk meg. A kukukvirág a kankalinok gyimesi neve. A területen két, egymáshoz rendkívüli mértékben hasonlító kankalinfaj fordul elő, a tavaszi és a sugár kankalin (Primula veris, P. elatior). A gyimesiek egy része látja, érzi azt az árnyalatnyi különbséget, amely a két faj megkülönböztetésében szerepet játszik: „Sárga, s olyan kétféle sárga. Sötétebb sárga és halványabb sárga. A halványabb sárga az magasabbra nő, amelyik pedig sötétebb sárga, az csak terpe. De mind a kettő egyforma, s egyformát virágzik, s a lapija, minden egyforma, csak annyit különbzik, hogy halványabb a virágja, s magosabbra nő.”

És hogy morfológiai megfigyeléseik valóban rendkívül pontosak, azt a következő eset kapcsán mutatjuk be. Él Gyimesben két orchideafaj (szúnyoglábú bibircsvirág [Gymnadenia conopsea] és foltos ujjaskosbor [Dactylorhiza maculata]), amelyeknek neve bergőburján. Feltűnő, nagy rózsaszín virágzata van mindkettőnek. Van azonban egy szintén gyakori rokonuk, a békakonty (Listera ovata), amely sárgászöld, jellegtelen virágzatával megbújik a kaszálók füvében. Amikor egyik adatközlő beszélgetőtársunkkal kaszálóján sétáltunk, a faj neve után érdeklődtünk. Mint kiderült, neve ugyan nincs, de miután hosszasan vizsgálta a növény virágzatát, megállapította, hogy: „Ez személ a bergőburjánnak, de nem öppe’ olyan.” Tehát a virág szerkezete alapján felismerte a rokonságot az említett békakonty és a bergőburjánnak nevezett orchideák között.

Rendkívül érdekes a sasharaszt, gyimesi nevén ördögborda (Pteridium aquilinum) esete. Mivel egy növényről van szó, a gyimesiek gondolatmenete szerint virágot kellene hoznia, majd magot kellene érlelnie. Mivel a gyimesiek virágját soha nem látták (hiszen egy spórákkal szaporodó, virágtalan fajról van szó), érdekes magyarázatok születtek a különös jelenségre nézve. Úgy tartják, hogy a növény Szent János napjának éjjelén, pontosan éjfélkor „hányja ki virágját”. Ha valaki ilyenkor kimegy a hegyre, egy kört húz maga köré, beleáll, akkor megláthatja a virágzó ördögbordát. Csakhogy éjfélkor előbukkan az ördög, és nincs ember, aki az ördög láttán a körben maradna, így aztán senki sem láthatja meg az ördögborda virágját. Vannak azonban olyanok is, akik rendkívül figyelmesen járják a hegyeket, figyelik a növényeket, így tapasztalataik segítségével igyekeznek magyarázatot találni: „Nincs virága, nyár elején sokszor lestem meg, hogy a hátán vannak olyan kicsi apró pontok. Olyan kicsi bogyók, abba lehet-e valami mag? Hogy abból szaporodik-e, nem tudom. Lehet abba valami magja. Mer’ terjed rendesen.” Az idézet megmutatja, hogy Tímár Sándort valóban foglalkoztatta az ördögborda virágzásának kérdése, igyekezett a választ meglelni.

Szintén a megfigyeléseik pontosságát támasztja alá az új, addig a területen nem észlelt fajok megtalálása. Ilyen felismerés rendkívül jó, magabiztos fajismeret mellett adódhat. Ezúttal is Tímár Sándor kapcsán mutatunk be egy ilyen esetet. Egy alkalommal felhívta figyelmünket arra, hogy egy olyan növény bukkant fel a Hidegség-patak partján, amely korábban ott nem fordult elő. Megállapítottuk, hogy a homoktövisről (Hippophaë rhamnoides) van szó, amely a Tatros völgyében előfordul, de Hidegségben korábban valóban nem lehetett látni. Az újonnan felfedezett fajt Tímár Sándor szúrós csigolyának nevezte el, hiszen a növény habitusa, levele a csigolyákra (bokorfüzek, Salix spp.) emlékeztet.

A közösségben vannak olyan fajok, amelyek mindenki által jól ismertek, vannak, amelyek kevésbé, és vannak azok, amelyeket nagyon kevesen ismernek fel. A jól ismert fajok között vannak olyanok, amelyek valamilyen szempontból nagyon jellegzetesek (gyógyászati felhasználás, esztétikum, mérgező anyagok stb.). Amikor ezek a fajok kerülnek szóba a beszélgetések során, a témától függetlenül kerülnek napirendre a fajokhoz kapcsolódó történetek. Jó példa erre a pirosló hunyor, gyimesi nevén eszpenz (Helleborus purpurascens), amely az állatgyógyászatban használatos: „A disznyó, ha elbetegedik, kiássák a gyükerit, s akkor likat csinálnak, s beléhújza a disznyónak a fülibe’ egy ilyen darabocskát. S akkor az, az javítsa, de aztán az ott a… azt a húst úgy megeszi a disznyónak, akkora likat csinálnak egy tővel [tűvel], hogy belé… ne essék ki, s aztán a végin akkora likat csinál ott, hogy így az ujjadat keresztülszúrhatod.” Bármi is legyen a beszélgetés témája, a növény ilyen jellegű felhasználásáról mindig elhangzik egy-egy történet vagy a felhasználás módja, tehát aktiválódnak olyan narratívák, amelyek az adott fajhoz kötődnek, és amelyekkel kapcsolatban szinte minden családban hallhatók hasonló beszámolók.

Korábban már ejtettünk néhány szót a gyimesiek által ismert élő- és termőhelyekről, ezúttal bővebben is szólunk róluk. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a gyimesiek az általuk ismert növények termőhelyeit is nagyon jól ismerik. Esetenként rendkívül részletesen jellemzik a fajok termőhelyi viszonyait. Személyes tapasztalataikra épülő jellemzéseik a számtalan megfigyelés összegzése révén születnek meg, mint idézett példánkban, amely a gyapjúsás, gyimesi nevén a virágos sáté (Eriophorum spp.) termőhelyét mutatja be: „Az es selymékesbe’. Hát az, az ilyen hegyi, állj csak meg, ahol ilyen hegyi, olyan forrásos-forma kiütések vannak. Úgyhogy csak néha van víz, néha nincsen, s úgy a füvek közt, ott terem az meg.” / „Hegyoldalakba’?” / „Inkább a… nem es olyan hegyódalakba’, hanem olyan, a hegyódalaknak vannak olyan lankái, olyan gödrei. S ott van egy-egy ilyen vizes, kiütéses, hogy néha-néha úgy valahol a fődbe izé, és olyan nyirkos a főd, s közbe’ egyik helyen olyan szinte mozgó, mikor aztán megszaporodik a víz, hogy na. S az olyan tíz méter körzetesekbe’, s akkor azon a helyen.”

Terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőségünk arra, hogy a gyimesiek által megkülönböztetett számtalan termő- és élőhelytípust bemutassuk. Mindössze néhány jellemző vonást emelünk ki az ezzel kapcsolatos ismeretek tárházából. A legrészletesebben osztályozott termőhelycsoportok az erdei termőhelyek, amelyek a lucfenyő, azaz a veres fenyő (Picea abies) által uralt fenyőerdőket, valamint a bükkelegyes fenyőerdőket jelenti, továbbá az erdőirtások helyén kialakuló vágásnövényzet (veszes helyek), valamint a beavatkozás után meginduló dinamikai folyamatok következtében kialakuló számtalan különböző állapotra vonatkozó, rendkívül kifinomult osztályozásra utaló nevek. Szintén fontosak a kaszálók, legelők, azaz az erdőirtás után használatba vett területek termő- és élőhelytípusai, hiszen ezek a Gyimesben meghatározó jelentőségű állattartás legfőbb gazdasági alapjai.

Éppúgy, mint a növényismeret esetében, itt is vannak olyan fajok, amelyek termőhelyi igényéhez kötődő tudás, tapasztalat teljesen egységes a közösség tagjai között, és vannak olyan fajok is, amelyek termőhelyéről beszélgetve azt mindenki egy kicsit másképp látja, sőt időnként teljesen eltérő vélemények születnek. Ez a termőhelyek egyéni tapasztalatok útján történő megismerését támasztja alá, nincsenek állandósult, másoktól tanult jellemzések (illetve nagyon ritkák). Jó példa erre a Szent László tárnics (Gentiana cruciata) esete, amelyet Gyimesben epefűnek neveznek. Egy olyan fajról van szó, amely több élőhelytípusban is előfordul, változatosak tehát a terepi tapasztalatok alapján elsorolható termőhelyi igényei. Ez tükröződik a megkérdezett húsz gyimesi „Miféle helyt nő az epefű?” kérdésre adott válaszaiból is (a válaszok kivonatát soroljuk csak fel): Kinn a kertekbe’. Legelőkön. Fenn a hegyeken, észokba’. Nyáralókba’, verőfényes helyen. Reglőn, sován helyen, utak mellett. Vizek mellett [hibás ismeret]. Nyáralókba’. Veszes helyt, kaszálóba’. Kaszálóba’, reglőbe’. Hegyi kaszálókon. Mindenhol előfordul, kaszálóba’, reglőbe’. Verőfény helyen. Legelőkön. Kaszálókba’, reglőkön. Dombos helyen, kaszálókon, utak szélin, köves helyen. Észoki kaszálók, árnyékos helyen. Erdők közt. Látható, hogy a válaszok rendkívül változatosak, tarka képet festenek az epefű élőhelyi igényeiről. A növény sok helyen előfordul, és mindenki más-más termőhelyet tart fontosnak kiemelni vele kapcsolatban. Megfigyelhető, hogy vannak egymásnak teljesen ellentmondó válaszok is.

Érdemes ezzel szembeállítani a csigolyák, azaz a bokorfüzek (Salix spp.) termőhelyére adott válaszok egységességét: Patakok mentén. Víz mellett, patak mentén. Vizek mellett. Vizek mellett, porondon. Porondon, köves helyen víz mellyékén. Vizes helyeken, vizek mellett. Porondon nő. Víz mellett. Vizek partján. Mindenhol megterem, inkább vizenyes helyt. Patak mellett. Patakok, vizek mellett. Porondos helyt, ahol köves. Vizek mentin, porondokon. Porondos helyeken. Porondos területen. Porondos helyeken. A csigolya szintén általánosan ismert, csakhogy egy jól meghatározható élőhelyet részesít előnyben.

A fajok rendkívül jó ismeretére, a tapasztalatok gazdagságára utal, ha egy faj termőhelyét egy másik növényfaj segítségével határozzák meg: „Ahol bikkfa van, ott nő közte örökké. Ott szereti a bikkfával egy helyt.” Ilyen viszonylag gyakran fordul elő a beszélgetések során.

A termőhelyek megnevezéseit áttekintve elmondhatjuk, hogy a gyimesiek az élő- és termőhelyek meghatározásakor az adott terület jellemző formációjára vagy annak hiányára, továbbá bizonyos fajok tömeges előfordulására, a tájhasználati módokra, valamint az abiotikus (élettelen) környezeti tényezőkre helyezik a hangsúlyt a termőhelyek meghatározásakor.

Végül elmondhatjuk, hogy a gyimesiek tudása az őket körülvevő táj növényzetéről rendkívül alapos és gazdag. A tudomány által összegyűjtött tudástól szinte teljesen független. Ezt igazolja a belső keletkezésű nevek magas aránya mind a növénynevek, mind a termőhelynevek esetében. A hagyományos tájhasználat megkövetelte a hatalmas ismeretanyag felhalmozását, amely még napjainkban is tetten érhető, a gyimesiek – egyelőre – életben tartják.

Ez a hagyományos ökológiai tudás fontos szerepet játszik a tájhasználati döntések meghozatalában. További kutatások szükségesek a döntéshozatali mechanizmus megismerése végett. Úgy tűnik, hogy a gyimesiek, tapasztalataiknak köszönhetően, pontosan ismerik gazdasági tevékenységük növényzetre gyakorolt hatását. Elhatározásaik ennek tudatában születtek, születnek. A felelős döntés meghozatalának tanítását hordozzák magukban. Ezek szerepe pedig napjainkra felértékelődik. Veszni látszik az ember kapcsolata a természetes környezetével, noha „a természettel való együttműködés az ember legrégebbi öröksége”

Korunk 2010 Január