Berzsenyi Dániel emlékére

E napon halt meg Berzsenyi Dániel költő (1836)




Berzsenyi Dániel (1776-1836)

Élete:

1776. május 7-én született Hetyén (Vas megye, Kemenesalja) egyetlen gyerekként.
Apja jogvégzett, de gazdálkodó ember volt. Erőtlen fiát ő tanította, nevelte otthon. Izmos fiúként 1788-ban kerül a soproni líceum előkészítő osztályába és 7 évet tanul itt (sokat lógott, mert idősként nehezen alkalmazkodott az iskolai rendhez).
Sokat olvasott, főleg latin műveket. 1793-ban elszökik Sopronból, katonának áll be, majd onnan is menekül. 1795-ben befejezi diákpályáját. Nagybátyjához, Niklára megy, mert apjával utálták egymást; anyja halála után (1794) még jobban elmélyült ez a viszály, ő volt közöttük a védőfal.
1799. májusában feleségül veszi Dukai Takács Zsuzsannát. Önálló gazda lesz. 1804-ben Sömjénről Niklára költözik, csak titokban írogat.
Egyedüli barátja a magányosság és az elmélkedés lesz, mert felesége műveletlen. 1803-ban Kis János lelkész felfedezi benne a költőt és 3 művét azonnal el is küldi Kazinczynak.

− 1808-ban Berzsenyi elküldi Kis Jánosnak 77 költeményből álló verseskötetét, hogy segítsen kiadni, ezáltal levelezés indul meg közöttük.

− 1813-ban megjelenik a kötete papok és Berzsenyi saját pénzén. Pesten csak kétszer járt, de itt találkozott Szemere Pállal, Kölcseyvel, Vitkovics Mihállyal.

− Terméketlen költő: 137 vers. Életformája és költői becsvágya tragikus ellentmondásba került, ehhez hozzájárult még a magány, kedély, egészségi állapota.

− Ebben az időszakban érte Kölcsey igaztalan bírálata. Berzsenyiben ezután elhallgat a költő. Kölcsey kifogásait a romantika nevében utasította vissza.

− 1830-ban MTA (Akadémia) taggá választja Berzsenyit. Utolsó éveiben gyógyfürdőkben kúrálta magát.

− 1836. február 24-én halt meg Niklán.

a) Múlt és jelen ütköztetése Berzsenyi ódáiban

Berzsenyi az ódáit pályájának korai szakaszában írta. Ebben a szakaszban írt versei két részre oszthatók; hazafias ódákra és szerelmes versekre. Kazinczy miután elolvasta verseit, arra bíztatta hogy legyen ódaköltő. A 19. század elején a Közép- és Kelet- Európában elterjedt nemzeti eszméknek és függetlenségi gondolatoknak köszönhetően Berzsenyi is vállalta ezt a fajta küldetést. Hazafias ódáival a nemzetet akarta szolgálni és mozgósítani akarta a népet a nemzet megmentésére. Ezek közül a legkiemelkesőbb és legnevezetesebb A magyarokhoz című óda. Ez a legtöbbet csiszolgatott műve, egyesek szerint 1796 körül keletkezhetett de csak 1810- ben készült el teljesen. A témát és a strófaszerkezetet (alkaioszi strófa) Horatiustól vette át.

A romantikában általános volt az elmúlás felett érzett szomorúság és borongóság. Vigasztalásért B. Horatiushoz fordult, aki olyan nemes derűvel és bölcsességgel vette tudomásul az elmúlást. Az óda műfaját is Horatiustól vette.

Óda: lírai műfaj, többnyire fenséges tárgyról emelkedett stílusban írt költemény. Rokon lírai műfaja a himnusz és a rapszódia. A költészet ősi műformái közé tartozik. Ódaköltők: Horatius (A rómaiakhoz), Keats (Egy görög vázához), Vörösmarty (Szózat)

A magyarokhoz izgatott és zaklatott menetű, nagy ellentéteket szembeállító mű ellentétben Horatius Ad Romanos című művével. A vers 12 strófájában a romlott, rossz jelent állítja szembe a régi dicsőbb múlttal. Az egészet áthatja a nemzetért, a jobb jövőért érzett aggodalom, szorongó fájdalom. Nem lát semmi esélyt a romlás megakadályozására. Az óda legfontosabb eleme a régi tiszta és a mostani, veszni tért erkölcs. A kor eszméi szeritnt,- amelyek hosszú ideje érlelődtek a nép tudatában - ez az oka a nemzet hanyatlásának és menthetetlen pusztulásának.

A magyarokhoz (I.) (1810)

Valószínűleg az egyik legkorábbi, de mindenképpen leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye (16 év). 1810-re készült el végleg. A mű izgatott, zaklatott, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A romlott jelen és a hajdani erő, feddhetetlenség kontrasztjának képei töltik ki a 14 szakaszos vers 12 versszakát. Az egészben megjelenik a nemzet jövőjéért érzett aggodalom, a szorongó fájdalom. Az óda kulcsszava az erkölcs: a régi "tiszta" és vele szemben a "mostani veszni tért" erkölcs. Ez az oka nemzet hanyatlásának, menthetetlen pusztulásának. Ez a gondolat évtizedek óta élt, érlelődött a köztudatban és az irodalomban. A költemény lendülete váltakozva és egyre táguló mértékben villantja össze a két időt, a múltat és a jelent: a múlt dicső nagyságát, erejét, s a jelen romlását, erkölcsi züllöttségét - időszembesítő vers. Az 1. strófa megszólításban (1. sor) már megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely erkölcsi ítélet is ("romlásnak indult" -""hajdan erős"). A számonkérő indulatos kérdések a felháborodó megdöbbenést jelzik. A vers címzettje: a "magyar", a magyarság, a nemzet, melyhez E/2-ben szól. A 2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi. Ez a múlt nem idilli aranykor volt. Buda vára a nemzeti lét, a függetlenség jelképe. Ezt a várat "szórja" most el a jelen, rombolja le a veszni tért erkölcs és az "undok vipera-fajzatok". A 4-6. vsz-ban ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak: Buda vára szembeszegült a külső hatalmak túl erejével, a nemzetet nem "fojthatta meg" a belső "visszavonás", a testvérháborúk sora sem. A nagyság és az erő, a veszélyekkel büszkén szembeszálló rendíthetetlenség szilárd alapja a "régi erkölcs" volt. A 7-10. vsz-ban a jelen bűneinek olvashatjuk a legbővebb felsorolását, fájdalmas önostorozás. A "lassú halál" okozója a belső szétzüllés, a "tiszta erkölcs" eltűnése. Ez úgy pusztította el Rómát is, mint ahogy a férgek az "éjszakai szélvészt" kiálló "kevély tölgy" gyökereit. Ez az egyetlen részletesen kibontott hasonlat: a lassú halált, az észrevétlen pusztulást kívánja érzékeltetni. A vétkek: a gyönyörhajhászó elkorcsosodás, a hagyományok megvetése, az anyanyelv elhagyása. A 11-12. vsz-ok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng - Attila, Árpád, Hunyadi János harcait felmutatva. Egyszerre van itt jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában hangváltás van: a múlt nagy példáinak felsorolását és a bűnök ostorozó keménységét, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A költő lemondó sóhajjal összegzi fájdalmas tapasztalatait: játékok vagyunk a sors, a "tündér szerencse" kezében, a hajdani nagy birodalmak példája pedig történelmi szükségszerűséggé emeli a pusztulást. Ez a lezárás kiteljesíti a pesszimizmust, elsodorja a korábbi megbúvó reményt is: hátha a beismerés, a feleszmélés és a vezeklés révén megjavulhatnak az erkölcsök. A beszélő és a megszólított viszonya a 9. strófától megváltozik: eddig a korholás E/2-ben történt, a "Mi a magyar most?" a dialógust a 3. személy megszakítja, majd T/1. személyben szólal meg. A költő végül mégis vállalja a sorsközösséget az elsiratott nemzettel. A meglepő szembeállítás, romantikus túlzás meghökkentő metaforákat teremt: pl.: "vérzivatar", "vak tűz", ádáz ostromokat mosolyogva néző, világot ostromlóő, Napkeletet leverő hatalom", "öldöklő század", "szent rokonvérben feresztő visszavonás tüzet, nemzeteket tapodó harag".

A magyarokhoz (II.) (1807)

Az előző költemény lemondó pesszimizmusával szemben ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató hatása, 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett osztrák vereség, közvetlen kiváltó alkalma pedig I. Ferenc császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers azonban az alkalmi események fölé nőve minden korra érvényes erkölcsi ítéletet fogalmaz meg. Szerkezete kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, mint a másiké, terjedelme rövidebb: 6 vsz., mely két (3-3) részre tagolódik. Az első egység (1-3. vsz.) uralkodó érzelme a rémület, a megdöbbenés. A háborúk által mozgásba lendült történelem viharzását a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képe fejezi ki (az állam hajója a tenger vad, elnyeléssel fenyegető hullámai között úszik, lebeg). A rémületet felerősíti a rákövetkező mitológiai metafora (Erynnis - a bosszúállás istene - vérbe mártott tőre). Az első strófában felidézett háborús rémület a következő kettőben az egész világot felfordulással fenyegető zűrzavar látomásába csap át. A földrajzi tulajdonnevek romantikus túlzással az egész földkerekség képzetét keltik fel. A legdöntőbb élmény, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott: államhatárok, törvények, erkölcsök, szokások napról napra megváltozhatnak, semmiben sincs állandóság. ("A népek érckorláti dőlnek, / S a zabolák s kötelek szakadnak.) A megrendítő élményből nem a kétségbeesés fakad, hanem éppen ellenkezőleg: az ábránd és merész hit, hogy bölcsen kormányzott lebegő hajónk "állni-tudó" lesz a habok közt. Vagyis nemzetünk nem fog elpusztulni, történelmi kivételként kívül marad az örökös változás történelmi szükségszerűségén (4-6. vsz.) A bátor hit alapja egyrészt a Titusnak nevezett I. Ferenc és a nemzet szilárd egysége, mely őrzi a régi rendet. (Titus = jó császár fogalma). Ez a költemény is világtörténelmi példákkal zárul. Optimista tanulság: az ősi tiszta erkölcsök tették híressé Rómát, Marathónt, Buda várát. Ezek a példák a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel szemben. A vers felfelé ívelő menetű. A mű alkaioszi strófaszerkezetű. Az E/2. használatát (az 5. strófa elejéig) a befejezésben az E/1. váltja fel: "nem félek, "bátran vigyázom". A költő lecsendesítve a zaklatottságát, már nyugodtan, bizakodva összegezheti az erkölcsi ígéretét. Reményt, bíztatást, a lelkek ébresztését jelentette ez a költemény. Kodály Zoltán 1936-ban ezért is készíthetett belőle hatásos kórusművet a végveszélybe jutott magyarságért aggódva.

b) Elégikus látásmód Berzsenyi lírájában

Közelítő tél

Másik (az utókor számára is) sikeres elégiája A közelítő tél című, mai 1804-1808 között készült. Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. A cím is riadalmat kelt. A vers felépítése logikus: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. A durva őszi táj lehangoló képe, egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését, s a kiábrándító niklai környezetet is. A költői negatív festés kettős hatást ír le: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A múltat próbálja idillé varázsolni. A pozitív értékű szavak halmozása, s az antik utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben a "Zephyr" lengedezett és "Symphonia" szólt. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és jelen, az élet és a gyász komor hangulata: borong-mosolyog; néma homály-öröm víg dala harsogott; levél zörög-szomorú, kihalt. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Az 5-6. versszakban a költő magára, saját életére vonatkoztatja az általános romlást, pusztulást. Lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjusága. A lélek kiégettsége, halála miatt panasz sír az elégia lezárásában: az elmúlt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A költemény elolvasása után döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás. (Lolli - szerelem jelképe).

Fohászkodás (1810)

A vers a hívő költő hangján szól, de a benne levő roppant imádat nem az egyházi istennek szól, hanem egy minden dogmától független teljhatalmú lénynek. A mű két részre osztató fel: Az első részben írja le Istennek az ő szemében betöltött nagyságát. Ebben a leírásban a monumentális, robosztus klasszikus képek ("Léted világít mint az égő Nap"; "A legmagasabb menny s " Uránjai") és a kicsiny természeti jelenségek ("A szélvésznek bús harca, az égi láng villáma, harmatcsepp, virágszál") tökéletes egységet alkotnak. Ezt egy bibliai utalású strófa választja ketté ("Te hoztad e nagy Minden ezer nemét a semmiségből" - Mózes I, Genesis). Ez az egész rész Isten hatalmának méreteit, teljességét jeleníti meg a Teremtés eredményei által. A második részben (5-7. strófa) maga a költő is megjelenik, és az E/1. használatával teszi élethűvé a jelenetet ("Buzgón leomlom előtted, Dicső!"). A felkiáltó mondatok gyakoribbá válása és a sírásra való célzás ("Letörlöm könnyeimet") arra a felfokozott lelkiállapotra utalnak melyben a költő a verset írhatta. Berzsenyi rezignált személyisége híven jelenik meg: az elmúlás gondolata, a halálba való belenyugvás békéje. A vers egy vallásos érzelmekkel töltött naturalista képpel zárul ("ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják"). A vers részenkénti mondanivalójának változása ellentétben van a mű hangstilisztikai szempontokból való felbontásának. A statisztikai számolások alapján is két részre lehet a verset felbontani: egy (stilisztikailag) negatív (1-5. strófa) és egy pozitív darabra. Az 1-5. strófában a magas magánhangzók túlnyomó fölényét a kellemes hatású mássalhangzók - m, n, ny, l stb. - nem nagyon tudják ellensúlyozni annak ellenére, hogy az eszmei mondanivaló a nézőpontjából a lehető legpozitívabb. Az 5-7 strófában, ahol leginkább a búskomorság, a melankólia a jellemző, a kellemes hangzásélményt nyújtó magánhangzók vannak fölényben.

A vers rímtelen, formája az úgynevezett alkaioszi strófaszerkezet, amely két nagy alkaioszi sorból, egy ötöd-feles jambusból és egy kis-alkaioszi strófából áll.

Az Osztályrészem című vers elemzése

- 1799 körül keletkezett elégikus óda. A "megelégedéssel" viaskodik: az antik költő filozófiájával próbál fölé emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének.

- versformája, a szapphói strófaszerkezet azonos a horatiusi ódáéval.

- a verset a nemesi megelégedettség verseként szokták nevezni, a vers befejezése azonban az elégiák felé mutat. Ezért soroljuk ezt a verset Berzsenyi elégikus korszakába.

- Osztályrészem, ami nekem jutott. Az emberi életutat egy veszélyes tengeri hajózással azonosítja, középúton. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnõtté vált. A biztonság jólesõ érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsúzás fájdalma, ráeszmélés az idõ visszafordíthatatlanságára. A "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Mindez szembesítésben történik: pozitív és negatív értékek összehasonlításában. Pozitív értékek az antik városok, dolgok (Tarentum, Larissza). Belsõ hang azt mondja, hogy kérjen még. Az elégedetlenség a 3-4. versszakban fogalmazódik meg, úgy látszik, lejjebb adná. (Antik világgal szemben ez csak egy porfészek). 6. szakasz: egyre kevesebbel beérné ("csak te légy velem"). Értéktudatból értékhiány lesz; reális értékbõl költészet. Levonom vitorlám - feladás jele. Lekötöm hajómat - önkorlátozás. Az elzárt hely börtön is, nemcsak biztonság. A tündérek jelen esetben veszélyesek (ebben a korban a tündérek még rosszat jelentettek: feltûnnek, eltûnnek). Negatív mozzanatok is vannak a mûben: az élet értelmének feladása, veszélyes lehetõség, lankadás.

Az elégia jellemzõ Berzsenyire, ez a mûve elégiko-óda, "elégikus óda".

Strófaszerkezete: I- I--I- I- I--I 5-ös trocheus

I I--I- I- I--I

I- I--I- I- I--I

- I--I Szapphói strófa

Az 1-2. vsz. hajóképe Horatiustól való: az emberi életutat a veszélyes tengeri hajózással azonosítja. (Az okosan kormányzott hajó a középutat választja). B. csak röviden utal a "szelek mérgére", a "sok ezer veszélyre". Témája a megérkezés, a partra szállás a békés kikötõben. Mondatai: 2-2 rövid kijelentõ mondat: véglegességet sugallnak. Mind a négy ugyanazt a gondolatot variálja: a megmásíthatatlanság érzetét keltik. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulóbotjához jutott: felnõtt lett, lezárult egy szakasz az életében. A biztonság jólesõ érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú fájdalma is: ráeszmélés az idõ visszafordíthatatlanságára. Ezért a költõnek szüksége van az önvigasztalásra, s ezt "boldog megelégedés" illúziójával teremti meg.

Érvei:

1. jómódú földbirtokosi élet

2. a kiegyensúlyozott családi élet boldogsága Mindez azonban egyfajta szembesítéssel történik, (értékszembesítõ vers) olyan összehasonlításban, amelyben saját birtokának gazdagsága eltörpül, kiábrándítónak hat az ókori irodalomból ismert görög tájak pompájához képest. A versszakot kérdés (valójában erõs állítást tartalmazó felkiáltás) zárja le "kegyes istenimtõl kérjek e többet?" Ez a túlzott bizonygatás inkább az elfojtani vágyó elégedetlenség megnyilvánulása.


A nemesség képviselője ódáiban

Berzsenyi a világtól félrehúzódó, különc, komorságra hajlamos erőtlen és beteges fiú volt. Pályájának korai szakaszában versei két csoportra oszthatók: hazafias ódákra és szerelmes versekre. Berzsenyit alkata, pályája, visszavonultsága fordítja az ódákhoz. Mintaképe Horatius volt. Feleségül vette Duhai Takács Zsuzsannát, és Sömjénben telepedett le, ahonnan Niklára költöztek. Kiváló gazda lett, de titokban verseket is írt. Kis János evangélikus lelkész fedezte fel benne a költőt, verseit Kazinczynak küldte. Később Berzsenyi egy egész verseskötetet küldött Kazinczynak, aki megírta Berzsenyinek lelkesítő levelét. Kettőjük között hosszan tartó levelezés indult meg. Kölcseytől kapott kritikát megalázónak érezte, és elhallgatott benne a költő. Legfőbb vágya az volt, hogy méltó választ adjon Kölcseynek.

Legnevezetesebb ódája A magyarokhoz I., a leghosszabb ideig csiszolgatott költeménye. Ösztönzést Horatiustól kapott.

Verselése: alkaioszi versszak. Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti. Az óda kulcsszava az erkölcs. Egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent.

2. vsz. a múlt kemény helytállását idézi
3. vsz. ezt rombolja le a veszni tért erkölcs
4-6. vsz. ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak
7-10. vsz. fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek felsorolása
11-12. vsz. újra a dicső múlt nagysága zeng. Egyszerre van jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek visszasóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség.
13-14. vsz. az ódai hangot az elégikus váltja fel.

Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsősorban dübörgő nyelvének romantikája, zengő akusztikája.

A Himnusz és a Szózat előkészítője.

Magyarokhoz II.: Ebben az ódában a kezdeti riadalom a jövőbe vetett szilárd, optimista hitbe vált át. Történelmi háttere: napóleoni háborúk Európát érő hatása. A vers minden korra érvényes erkölcsi ítéleteket fogalmaz meg.

Szerkezet: 6 versszak 3-3-ra tagolódik.

Uralkodó érzelme a rémület. Az egész világot felfordulással fenyegető rémes zűrzavar létformába csap át. A legmegdöbbentőbb az, hogy az eddig örökkévalónak hitt világ és rendje összeomlott. Ebből most nem a kétségbeesett és a rendjét vesztett pesszimizmusra fakadt, hanem az ábránd és a merész hit. A bátor hit alapja a történelmi példák, melyek a hősi lélek magasabbrendűségét hirdetik a nyers erővel, s a tömeggel szemben.

SZERELMES BÁNKÓDÁS

Itt, hol e bujdosó csermely
A bús bükben tévedez,
S búslakodó énekemmel
Csak a kőszirt epedez,

Megjelensz, ó kegyes lélek!
Epekedő szívemben,
S hív kebledbe visszatérek
Forró képzeletemben.

Ha a bús hold sugárai
A vizeken reszketnek:
Bágyadt szemem záporai
Csak téged emlegetnek;

Ha a hajnal bíborszínnel
Az égen pirosodik:
Árvád lankadozó szívvel
Terólad gondolkodik.

Ha bús völgyek rejtekében
Kínom előtt bujdosom,
A vadon bús zengésében
Édes neved hangozom;

Ha magányos kamarámban
Keservimmel zárkozom,
Könnyel ázott nyoszolyámban
Utánad óhajtozom.

Minden reggel siralomra
Nyitom fáradt szememet,
Siratlak, ha nyugalomra
Hajtom árva fejemet.

Oh, siratlak, míg könnyeim
Forrása el nem apad,
Míg bé nem húnynak szemeim,
Míg szívem meg nem szakad.

[1797-1799 között]

Forrás: Berzsenyi Dániel összes versei