Becsapott generáció

DIPLOMA UTÁN

33 éves vagyok, így az én generációm a harmincasoké – saját élményeim, emlékeim, benyomásaim ebbõl a korosztályéból valók –, de a tapasztalat az mutatja, hogy 5-5 évvel mindkét irányba bátran kitolhatjuk a korhatárt, és közösen, együtt érezhetjük magunkat egy korosztálynak. Egy alapvetően becsapott generációnak. Az átvertség élménye ráadásul nem korfüggő kérdés. Mindenki ezt a „hintába-rakottságot” érzi, aki azért tanult, mert elhitte, pontosabban elhitették vele, hogy a tanulás = kulcs a jobb és szebb jövőhöz. Egy ideje kiderült számomra, hogy nem vagyok egyedül az átvertség érzésével. Minél több emberrel beszélgetek erről a kérdésről annál jobban meglepõdöm, hogy milyen sokan értenek egyet velem, éreznek hasonlóan, egészítik ki gondolataim, mondják el a saját történetük. Nekem is van egy saját történetem a pályakezdéssel kapcsolatban, és egyre drasztikusabban tudok fogalmazni, ha a sorozatos átverésekre gondolok, amit át kellett élnem.

Anyukám az elmúlt években sokszor megkérdezte, hogy miért nem megyek külföldre. Aggodalom, sajnálkozás és némi önigazolás érződik a szavaiból, hogy õ már régen megmondta, hogy nekem sokkal jobb sorsom is lehetett volna. Ezen utólag szinte felesleges gondolkodni, hiszen a „mi lett volna, ha” kezdetû kérdések nem viszik elõrébb sem a világot, sem a saját életünket. Hogy hol tartanék ma, 33 évesen valahol Európában vagy bárhol máshol a világban? Ki tudja. Valahol biztos. Ezzel szemben azt biztosan tudom, hogy hol tartok ma, 2010-ben Magyarországon – 33 évesen. Valahol ott, hogy itt vagyok, nem mentem el és most már – igazából –, ha akarnék, se tehetném meg, hogy elmenjek. Mondjuk nem is akartam elmenni se tíz éve, se ma. És ezzel nem vagyok egyedül. Pedig nem egyszer mondták nekünk az elmúlt 10 évben idősebbek, hogy ha a helyünkben lennének, ők már régen elmentek volna, és mi menjünk, egy percig se maradjunk itt. Tudtak valamit, amit mi nem.
Hozzáteszem, sosem akartam menni sehova. Mindig abban bíztam, hogy majd jó lesz itt nekem…

1985-ben, 8 éves koromban lehettek szüleim rám először igazán büszkék tanulás kapcsán, hiszen az általános iskolánkban a második év végén az évfolyam legjobb tanulóit összeválogatták egy „elit” osztályba, hogy ezek a diákok majd szeptembertől angolt tanuljanak. Hogy ennek mi volt akkor a jentősége és mit fogtam fel belőle? Arra az érzésre tisztán emlékszem, hogy jó érzés volt kiválasztottnak lenni, még ha a szempontokat nem is értettük.

1985-ben kivételes dolog volt, hogy egy osztály tanulói angolul is tanulhattak az orosz mellett, aztán egy idő után már inkább csak „helyett”. Igen, jó érzés volt, mert akkor minket valamiért kiválasztottak és elindítottak egy úton, amit ugyan nem ismertünk, de a környezetünk reakcióiból és feltétlen támogatásából éreztünk, hogy nagy lehetőséget kaptunk. Kulcsot és tudást a világhoz, az egyre halványuló határokhoz, hogy lássunk, tanuljunk, és minél többet értsünk.

Hat év általános iskolai angol tanulás éppen elég volt ahhoz, hogy az idegen nyelv, az idegen „nyugati” nyelv az életem része legyen. Gimnáziumi évek már a rendszerváltást követően teltek, és ha fogalmazhatok így, a lehetőségek, a kiképzésünk folytatódott tovább. Ekkor már nem lehetőség az idegen nyelv tanulása, hanem kötelező tantárgy, ráadásul nem is egy, hanem rögtön kettő. Oroszról már szó sincs, a legtöbb gimnáziumban angolt, németet, olaszt és franciát tanulhattunk, és nem volt ritka, hogy a gimnáziumot 2 középfokú nyelvvizsgával a zsebünkben hagytuk el.

De ne ragadjunk le tini éveinknél, pörgessük fel az eseményeket. Jött az egyetem és főiskola, sokunknak több is, vele együtt 5-10 év tanulás, és ott lebegett mindannyiunk szeme előtt a cél, a végállomás, a megbecsültség, karrier, kiszámítható és biztos élet, mindaz, amiért megérte tanulni, lemondani és még évekig nem pénzt keresni. Na de mindegy, a sok tanulás meghozta gyümölcsét, itt vagyunk 2010-ben, a lehetőségek országában, zsebünkben a több diploma és nyelvvizsga, jöhetnek a lehetõségek, a diplomás karrier és megbecsültség, kezdődhet végre az élet, mienk a világ. Hurrá!

Na, igen, ezt hittük, vagy ezt hitették el velünk, de valahogy nem így alakult. Odáig hogy zsebünkben a diploma és a nyelvvizsga, még stimmel is a dolog, de ami utána jön, vagy inkább kellene jönnie, na az többnyire sehol. Hogy is van ez? Mi rontottunk volna el valamit? Nem hinném. Minket becsaptak, becsaptak egy egész generációt.

Kezdjük ott, hogy már a nyolcvanas években becsapták a szüleinket. Azt mondták, hogy nekik ugyan már nem lesz jó, de a gyerekeiknek, vagyis nekünk jó lesz. Itt a rendszerváltás, jön a kapitalizmus és az Európai Unió, vele a korlátlan lehetõségek, no meg az EURO. Tanuljunk és akkor nekünk nagyon jó lesz. Drága szüleink ezt elhitték, beletörődtek, hogy nekik akkor már nincs remény, de hát ott van életük értelme, a gyerek, neki még jó lehet, így hát nekünk megadtak mindent, amit csak lehet, hisz a szülő a gyerekért van, meg hát meg is mondták, hogy a gyereknek jó lesz, akkor az úgy is lesz. Így hát szüleink nem sajnálták taníttatásunkra a pénzt. Jött az egyetem vagy főiskola, különórák és nyelvtanfolyamok angolból, hisz azt is megmondták, hogy nyelvek nélkül nem megyünk semmire, minimum egy, de inkább kettő kell ahhoz, hogy megálljuk helyünket a hazai és hamarosan kitáruló európai munkaerő piacon.

Ezt is elhittük – szülő is, gyerek is.

Becsaptak minket is, és félre is vezettek. Tanulni valamit elsősorban elvileg azért kell, mert érdekel és meg akarom szerezni a tudást, nem pedig azért, hogy jól fizető állást kapjak. Mégis, ma a felsőoktatásban tanulók nagy része azért tanul, hogy bekerüljön egy jó céghez és jól megfizessék. Szegények. Most mondjuk meg nekik, hogy ezért kár tanulni? Ha összevetnénk a potenciális jól fizetõ munkahelyek számát a munkanélküli diplomások, illetve a gyártás alatt lévő diplomások számával, akkor be kellene látniuk, hogy már a következő vizsgára is felesleges elmenniük... Márpedig ez a helyzet. Már ha azért tanulnak, hogy jó kis diplomás munkájuk legyen és nem pedig azért, mert tanulni akarnak. Nagy különbség. Gyorsan hozzáteszem, ezt nem lehet elsősorban a gazdasági válságra fogni, de még másodsorban sem. Ez nem most lett elbaszva, hanem még az elején, amikor azt mondták, hogy tanuljunk.

Minek is tanultunk? Európai Unió végül is lett, bár egy laza 10 évet azért késett. Euro még nincsen, de látva más országok tapasztalatait, lehet, hogy addig jó, amíg nincsen. Szabad európai munkavállalás nincsen, illetve mire lesz, ugyebár nem a mi, közel negyvenes korosztályunkat szipkázná el Európa, szóval ez is kuka.

Mondjuk az angliai és írországi baby-sitterkedés, pizza futárkodás és kertészkedés még pálya lehet, de ahhoz meg ritkán kell diploma, ráadásul 30 felett az ilyen típusú kalandvágy már halványabban lobog, fõleg hogy családdal és hitelekkel a nyakunkban kevésbé vagyunk mobilisak, mint friss diplomásként húszas éveink közepén. Szerintem bátran kimondhatjuk, minket becsaptak. Jó, de akkor mi van, illetve mi valósult meg?

Félreértés ne essék, imádok tanulni és diploma párti vagyok, csak éppen nem kellett volna felelõtlenül ígérgetni, és elhitetni velünk, hogy milyen szép és jó lesz nekünk, diplomásoknak. Mi megtettük, amit ránk bíztak, tanultunk, nyelveket is beszélünk, csak éppen a beígért lehetõségek nincsenek arányban a valósággal és éppen ez a legelkeserítőbb az egészben, a lehetőségek hiánya. Mert most sok minden van, csak éppen nem szép és jó. A lehetőségek és a kilátások legalább is biztosan nem azok. Találtam egy jó hasonlatot a 21. századi diplomásra: ő a modern kori rabszolga, a röghöz kötött jobbágy.

Kevésbé vicces, mint amilyennek hangzik. Szerintem a diplomások ma a multik és bankok rabszolgái. Mielőtt multi ellenességgel vádolnának, jelzem, hogy örömmel írnám, hogy a diplomások a kis- és középvállalkozások rabszolgái, de sajna ez nem igaz, mert a kkv-ra legkevésbé az jellemző, hogy diplomások tízezreinek biztosítanak versenyképes, bejelentett munkahelyet. Hogy most a versenyképesen vagy a bejelentetten van-e a hangsúly, az mindenkinek saját preferenciájára van bízva. Hozzáteszem, a magyar közigazgatási szektort is zavarba ejtő ferdítés lenne 21. századi rabszolgatartónak nevezni ismerve az ottani fizetési viszonyokat és munkakörülményeket. Az igaz, hogy állami és önkormányzati vállalatoknál az elmúlt hetekben megüresedett néhány vezetői pozíció, ami feltehetően felsőfokú végzettséghez kötött, de kétlem, hogy bármelyikünk is sikeresen pályázhatna betöltésükre.

Na de inkább visszatérek a rabszolgás gondolathoz. Nem vicc, komolyan gondolom. Mihez kell ma a diploma? Leginkább az életrajzhoz. Ma már egy recepciós állás betöltéséhez is diploma és nyelvvizsga az elvárás. Akkor éreztem elõször, hogy nem jól alakulnak a diplomások dolgai, amikor 10 évvel ezelőtt egy átlagos – vagyis nem neves, nemzetközi – ügyvédi irodában a titkárnõ végzett jogász volt két felsőfokú diplomával. Biztos ezért tanult? Kétlem. Az elmúlt 20 évben a hazai felsőoktatási intézmények kitermeltek egy újabb diplomás réteget, ami ma a cégek HR-eseinek szabad prédája, abból kényükre-kedvükre válogathatnak és támaszthatnak bármilyen feltételeket egy pozíció betöltéséhez.

Mondjuk ehhez a marhasághoz az elefántcsont toronyból nagy ritkán a halandó tanulók világába kegyesen letekintgető hazai felsőoktatási intézmények pontosan két évtizede vakon asszisztálnak. Volt ugye kezdetben a duma, hogy tanuljunk, majd jöttek a munkáltatók az egyre hajmeresztőbb elvárásaikkal a munkavállaló diplomások irányába, mire az egyetemek és fõiskolák meg szépen a diploma megszerzésének feltételévé tettek egy-két nyelvvizsgát, hogy diákjaik minél inkább megfeleljenek a munkáltatói elvárásoknak. Hála nekik, mára végzettek ezrei nem vehetik kézhez diplomájukat, legyen bármilyen felkészültek is szakterületükön. Készített már bárki is arról tanulmányt az elmúlt 20 évben, hogy a foglalkoztatott diplomások hány százaléka használja napi szinten nyelvtudását munkája kapcsán? Esetleg munkáltatója jóvoltából fejlesztheti nyelvtudását?

A magam részérõl nem merném nyelvhasználatnak nevezni, amikor a multinál dolgozó, középfokú nyelvvizsgával rendelkező magyar diplomás angol nyelven e-mail-ezik a spanyol vagy lengyel leányvállalat kollégáival. Ezt mindannyian ismerjük. Gyanítom, hogy korosztályunk többsége szép lassan hagyja el drága pénzen és időn megszerzett nyelvtudását. Egyezzünk ki abban, hogy jó hogy beszélünk nyelveket, mert így legalább Prágában tudunk kérni egy korsó sört, illetve külföldi barátainknak meg tudjuk mutatni Budapestet.

Valójában ma már azért tanulunk, hogy elnyerjük egy munkáltató kegyeit. Itthon a mozgástér egyre kisebb, ma már a diplomás örül, hogy állása van, nem hogy még ő válogasson, fejlődési és elõrelépési lehetõség kevés, Nyugat felé ott a vasfüggöny, munkavállalás szempontjából legalább is biztosan. Ennyit a munkavállalási lehetõségrõl. A vállalkozási lehetőségekről meg ugye nem baj, ha egy szót sem ejtek?

Na de a bankok, azok a kedvenceim. Nézzünk végre egy optimista verziót. Lediplomáztunk, munka is lett azonnal, minél multibb, annál jobb, hiszen ott kapunk versenyképes fizetést. Megtaláltuk életünk párját, vagy ha nem, akkor jó egyedül is, de mindenféleképpen fedél kell a fejünk fölé: kell egy lakás. Mivel volt rendes fizetésünk, esetleg szüleink is besegítettek és a bankok két kézzel osztogatták a hiteleket, hát vettünk egy lakást, esetleg autót is mellé, és 15-20 évre bevállaltuk, hogy a fizetésünk felét a törlesztő részletekre szánjuk. Ezzel még nem is lenne baj, már ha egy normális, stabil piacgazdaságú országban élnénk, nem pedig itt. Mert ugye jött a válság, a törlesztõ részletek az egekben, jövedelmünk jó esetben picit kevesebb, rossz esetben már nincs is, mert a leépítések minket is elértek, fizetni viszont kell. Ha nem fizetünk, viszik a lakást és az autót, ha pedig mégis tudunk fizetni, akkor pont annyit keresünk, hogy 20-25 év múlva lesz egy 20-25 éves használt lakásunk és autónk. Így leszünk a saját életünk, lakásunk és bankunk rabszolgái.

Ja, és ha végre valahára szabadon vállalhatnánk munkát az Európai Unió más országaiban, akkor mi már bizony nem sok mindent fogunk vállalni, mert 40 felé kinek kellenénk, nyelvtudásunk meg azért már megkopott, meg egyébként is, családdal és a hitellel megterhelt lakással nehéz is lenne nyakunkba venni Európát. Így inkább maradunk itt rabszolgák.

A napokban olvastam az interneten egy cikket, hogy 40 éves lemaradásban vagyunk Nyugat-Európához képest. Az szép. Szüleinknek nem volt jó, ezt ugye jó előre tudatták velük. Hogy nekünk nem lett jó, az mostanra kiderült, mert ugye minket becsaptak. Na de ha 40 évnyire vagyunk, akkor a mi gyerekeinknek már biztos nem lesz jó, és az eddigieket elnézve unokáinak sincs miben reménykednie. Az is igaz, hogy ezt meg már senki nem is ígérte.

Már csak egy kérdésre szeretném tudni a választ. Ki csapott be minket?

Tomka Barnabás

Forrás: PR Herald (Diplomások Klubja)