A vad záporok áztatta, szél tépázta, ködbe burkolózó félezernyi sziget és zátony

Huszonkét skót oldal az ehavi NatGeo-ban!

A vad záporok áztatta, szél tépázta, ködbe burkolózó félezernyi sziget és zátony körül néha valószerűtlen, már-már trópusi kékben ragyog a víz, majd egyetlen nap alatt megváltozik minden, s ijesztő acélszürkébe fordul, fehér tajtékot okádó, bömbölő szörnyeteggé válik az óceán – ez itt a Hebridák.

Írta Lynne Warren, fényképezte Jim Richardson (részlet az ehavi számból)

Régen történt már, egészen pontosan 1948-ban, hogy Michael Robson felütött egy képes újságot, s képzeletét abban a szempillantásban elragadták, az untig ismert angol vidékről Skócia északnyugati partszegélyére, a regényes Hebridák tenger övezte tájaira röpítették a festői fotográfiák.
Valahányszor csak tehette – először az iskolai szünidőkben, később pedig, ha el tudott szabadulni a munkából –, Michael örömest engedett a szigetek csábításának. Hol gőzhajón, hol autóbusszal vagy csónakkal, néha pedig gyalogszerrel indult kalandteli barangolásaira. A skót partoktól idővel eljutott Skye hegyvidékére, Lewis és Harris fjordjaihoz, sőt egy ízben még távolabb merészkedett: sok-sok kilométernyi óceánt átszelve felkeresett egy évszázada lakatlan, zsebkendőnyi szikladarabot.
A Belső- és Külső-Hebridákat, merthogy róluk van szó, ötszáznál több sziget és zátony alkotja. Vad záporok áztatta, örök szelek tépázta, ködbe burkolózó földdarabka mind, körülöttük a szilaj tenger a legrátermettebb hajósokat is alaposan próbára teszi. Néha egészen valószerűtlen, már-már trópusi kékben ragyognak itt a vizek, aztán egyetlen nap alatt minden megváltozik – ijesztő acélszürkébe fordul, fehér tajtékot okádó, dühödten bömbölő szörnyeteggé válik az óceán.
Kegyetlen tengermellék ez, mégis évezredeken keresztül viaskodtak érte. Kelták és vikingek, később skótok és angolok csaptak össze, hogy uralhassák a partokat. Mára a Hebridák alig néhány tucat földdarabjának maradt lakója. „Igen, emberpróbáló vidék ez, de nem embertelen” – mondja imádott szigeteiről Robson.
Amúgy, ha éppen nem csatáztak érte, a britek vajmi keveset izgatták magukat a Hebridák miatt. A 18. század neves írója-gondolkodója, Samuel Johnson említette egy helyütt, hogy a Hebridáktól délre élő honfi társai jottányival sem tudnak többet erről a tenger övezte tájról, mint mondjuk a messzi Borneóról vagy Szumátráról. Vagy ha mégis tudtak, a kortársak legfőképpen azon tanakodtak, miként lehetne „följavítani” a Hebridák gazdaságát. Mit lehet ott termeszteni? Rejt-e a föld valami értékes ásványkincset? Egyáltalán, mekkora népességet tarthat el ott egy-egy sziget, és mekkora jövedelmet hozhat? Maga Johnson naplót is írt a Hebridákon tett utazásáról, ám leginkább azt taglalta benne, micsoda rettenetes hányattatásokon kellett keresztülmennie, és mily rémesen kényelmetlenek ott a szálláshelyek.
Azért akadtak Johnson kortársai között, akik másfajta érzülettel tekintettek a Hebridákra. Sok felvilágosult skót gondolkodó, köztük a filozófus David Hume vagy a geológus James Hutton is
azt hirdette: a világot nem az ókori klasszikusok, nem a bölcsesség kútfejeként magasztalt szerzők műveiből, hanem a vegytiszta tapasztalás révén kell megismernünk. Ők, a felvilágosodás szószólói, nem megzabolázni való dühödt erők forrásának, hanem glóbuszunk sok kérdésére választ kínáló tankönyvének látták az anyatermészetet.
Nos, ez a pazar tankönyv megannyi izgalmas, drámai színekkel festett lapon tárja elénk a Hebridák komor világát. A geológus Robert Jameson, aki évtizedekkel később Darwint is tanította az Edinburgh-i Egyetemen, Mineralogy of the Scottish Isles (A skót szigetek ásványtana) című, 1800-ban közreadott kétkötetes művében részletesen leírja a Hebridák száz meg száz mikrovilágát.
Lewisi gneiszből épült fel Callanish ősi kőtömbgyűrűje 4500–4900 esztendeje Lewis szigetén, a Loch Roag partján – régebbi tehát, mint Stonehenge belső köre. Építőiről alig valamit tudunk, de annyit bizonyosan: Callanishnél bravúros mérnöki munkát végeztek. A szigeteken másutt is sokfelé találhatunk állóköveket, bronzkori sírt jelző kőrakásokat, masszív vaskori erődítéseket; utóbbiak nagyrészt ugyancsak lewisi gneiszből valók. Oroszlánként küzdő harcosok, tengerről érkező vérszomjas támadók, örök rettegésben élő falusiak emlékét, régi idők földműveseinek, pásztorainak és halászainak keserves mindennapjait, a világ peremén otthont teremtő ember keze munkáját idézik az ősöreg, málladozó kövek.
A sziget geológiájáról, történelméről és csodálatos bioszférájáról 22 oldalas cikkben, nagyszerű képek kíséretében mesél a Magazin februári lapszáma.

(Forrás: geographic.hu)