Egy természeteposz fél évszázada

Pomogáts Béla

Juhász Ferenc A virágok hatalma című könyvéről

Juhász Ferenc nyolcadik verseskönyve, A virágok hatalma mára könyvészeti ritkaság, 1955-ben mindössze ötszáz számozott példányban került az olvasók elé. Meglepetést, bizonyos értelemben zavart okozott, a tudós kritikusok is alig tudtak vele kezdeni valamit. Egészen más hangot ütött meg, egészen más nyelvet beszélt, mint a korabeli magyar költészet. Idegennek tetszett a versekben testet öltő szemlélet, a sorok mögött ható élmény és felismerés, más volt a költői beszéd, és más a szavak zenéje, mint amihez az ötvenes évek közepének hazai versolvasó közönsége hozzászokott. Kevesen döbbentek rá arra, hogy valami egészen ritka tünemény jött létre a szemük láttára: a költészet és a nyelv forradalma, amely egyszeriben megszüntette a versolvasás kialakult szabályait, s merőben új művészi világképet, nyelvi rendszert és esztétikai ideált hozott létre. Mint minden költői forradalomnak, Juhász Ferenc lírai és nyelvi forradalmának is kezdetben bizonyos ellenállást kellett leküzdenie: A virágok hatalmának költői értékeit valójában csak évtizedes késéssel mutatta ki és vette birtokába a kritikai irodalom, elsősorban Bori Imre és Bodnár György összefoglaló tanulmányaival.

Fel kell tenni a kérdést: mik voltak ennek a költői forradalomnak a szemléleti és gondolati forrásai? Először, azt hiszem, az ötvenes évek társadalmi tapasztalatát kell említenünk, amely drámai módon mutatta meg a politikai élet nyelvezete és a valóság között feszülő ellentmondásokat. Juhász Ferenc az elsők között ismerte fel a politikai vezetés mulasztásait és bűneit, s vetett számot ezeknek történelmi, valamint morális következményeivel. Őszintén ragaszkodott a szocializmus klasszikus célkitűzéseihez, vagyis a szegény néprétegek felemelésének történelmi küldetéséhez, éppen ezért elutasította a sztálinista korszak önkényes politikai gyakorlatát. A költői szemléletében bekövetkezett átalakulásnak azonban nemcsak történelmi és politikai oka volt, Juhász költészetében a modern természettudományos világkép elsajátítása is lényeges változásokat hozott. Felismerte, hogy a huszadik század közepének természettudományos gondolkodása következtében teljes mértékben át kell alakítani a költészet hagyományos képét az embert övező természetről, a világmindenségről és magának az embernek a természetben, a mindenségben elfoglalt helyzetéről. Ezt az új világképet akarta birtokába venni, tudományos művekkel vette körül magát, csillagászati, földtani, biológiai és orvosi szakkönyveket, mappákat tanulmányozott. Mindez új költőiséget eredményezett, olyan költői szemléletet, amely számot vetett az emberiség történelmi sorsának drámai alakulásával s az ember természeti elhelyezkedésével, az anyagi világ hatalmas folyamataival. Az az új költői nyelv, amelyet az ötvenes évek közepén Juhász Ferenc költészete teremtett – először A tékozló ország történelmi víziójában, majd A virágok hatalma személyes jellegű verseiben –, ennek a szemléleti átalakulásnak a természetes következménye volt.

A világmindenségben zajló természeti folyamatokról, a teremtés és a pusztulás állandó körforgásáról gazdag és mozgalmas költői látomások adtak képet, s a költő nemegyszer érezte e látomások nyomasztó terhét, annak az örvénynek az iszonyú erejét, amellyel mind hatalmasabb víziói készültek elragadni őt. A kötet bevezetőjének írott Látomásokkal áldott életem című versében az egyszerű és harmonikus élet vágyát állította szembe azzal a gyötrelemmel, amelyet a világmindenség titkaiban való megmerülés okozott. Az egyszerű és tiszta élet mellett tett hitet, ugyanakkor jól tudta, hogy nem szabadulhat látomásaitól, minthogy a megismerés mindennél erősebb vágya kényszeríti ostromolni a mindenség titkait, s ennek a szellemi ostromnak eszköze a létezés emberen túli folyamatainak vizionárius szemlélete. Juhász Ferenc a költészet hagyományos emberközpontúságán akart változtatni, azzal, hogy a figyelmének terében – az emberek mellett – helyet adott a természetnek, az anyagi világnak, a mindenségnek is. Pontosabban az egyes ember és az emberiség helyét az univerzumban kereste, s az emberi lélek sejtelmei köré odarajzolta a világmindenség roppant erőit, a teremtés, a pusztulás és a megújulás minden emberi mértéket messze felülmúló folyamatait is.

Az ember és a mindenség ebben a költészetben egymásra kérdezett és egymásnak felelt: a költő meggyőződése szerint a csillagok örök mozgásába és a földi vegetáció szakadatlan burjánzásába az emberi lény visz értelmet, de ennek a lénynek is szüntelenül érzékelnie kell önmagában az anyag titkos folyamatait. Ezt a meggyőződést fejezi ki A mindenség szerelme című nagy filozófiai költemény, amely a mindenség szerelmét és az ember szerelmét hasonlítja össze, s miközben a világ az ember lényegi egységét hirdeti, észreveszi a közöttük lévő különbséget. Az anyagi világ öntudatlanul létezik, folytonos keletkezését, pusztulását és újjászületését törvények szabályozzák, a mindenség dolgai szüntelenül hatnak egymásra, és e hatások révén mind bonyolultabbá és változatosabbá válik a létezés. Juhász Ferenc költeménye „materialista teremtésmítosz”, amely látomásos formában mutatja be az anyagi világ egész fejlődéstörténetét, a csillagködök kialakulásától a növényi vegetáció megjelenéséig, a teremtett állatok sokaságától az ember történelméig. Ennek a látomásos költőiséggel megrajzolt fejlődésnek a középpontjában a „szerelem”, vagyis az univerzumban érvényesülő általános egységesülés mindent magával sodró szenvedélye áll, amely a kozmikus és vegetatív lét körülményei között az egymást mozgásba hozó és a teremtés folyamatát előremozdító természeti erők kölcsönös hatásában rejlik, s amely végül két emberi személyiség tudatos és erkölcsi magaslatra emelt szövetségében valósul meg. A mindenség szerelme így válik csillagévek és évmilliárdok során olyan szellemi erővé, amely megalapozza, egyszersmind kifejezi az emberi méltóságot.

Juhász Ferenc költészete (az eposz írása idején éppen úgy, mint manapság) azt a költői meggyőződést fejezi ki, hogy az embernek kell értelmet vinnie az univerzum máskülönben értelmetlenül forrongó és hullámzó világába. Humanizálnia kell a természetet, és önmagában is le kell győznie a homályos természeti ösztönöket. Ezt a gondolatot ősi mítoszok és régi filozófiák szellemi örökségeként szólaltatja meg Juhász Ferenc, ugyanakkor ez az ő legszemélyesebb felismerése és meggyőződése is. Látomásos költészetében a mindenség és az ember szoros összetartozását hirdette, az emberi szellemet sohasem szakította el az anyagi világtól, ellenkezőleg, rendkívüli erudícióval és ritka költői fantáziával mutatott rá az ember természeti létének törvényeire és következményeire. Ugyanakkor azt is jól tudta, hogy az embernek nem csak a természetben kell otthonra találnia, és ezért nem érheti be azzal, hogy elvegyül a mindenség dolgai között, meg kell találnia helyét a történelemben, és értelmet kell adnia nemcsak a mindenségnek, hanem a történelemnek is. Ezzel küzdöttek meg a későbbi költői époszok.

Korunk 2010 Január