VÉSZI JÓZSEF: TÉL

Hazudtatok! Most tisztán látom
arcotok sötét mosolyát,
utánoztátok hangotokkal
az erdő és a rét szavát.
Susogtatok, miként a falomb,
hoztatok üde harmatot,
rátelepedtetek az égre
s ti voltatok a csillagok.

Élni! Kiáltottam a harsány
öröm zenélő hangjain
s ott lebegtek az arany hangok
a házak karcsu tornyain,
a nap bölcsőben ringatta el,
mint ujszülöttét, kisfiát,
futottam utcákon keresztül
s szóltam: boldog most, aki lát.

Lám, már tudom, hogy becsaptatok,
ti voltatok égen a kék,
ti voltatok a meleg napok,
a kökörcsinek s estikék.
Ti varázslók! Most itt hagytatok
és utánatok nyafog a hold,
amelynek arcán ködök lógnak:
az élet sötét és kihalt.

Hazug karokból kihullottunk,
gyerekek, siró kiskutyák,
panaszkodó, maszatos arcu,
sirató hangu lett a világ.
Egy hült tetem fekszik az utcán,
nem meri nézni senkisem,
bogarak laknak a szivében,
kocsonyás, alvadt a szeme.

Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám