A lócsiszár bosszúja - Japán népmese

FURFANGOSOK, KÓPÉK

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer valamerre egy Jaszohacsi nevű szegény lócsiszár. Lóvásárokra meg marhavásárokra járt, a lábasjószág csereberéjénél közvetített, s az ezért kapott pénzecskéből éldegélt, igaz, elég szűkösen. Lócsiszár létére csupán egy girhes, vén gebét bírt úgy-ahogy eltartani.
Igen ám, de a szomszédjában lakó nagygazda istállójában szép, fényes szőrű paripák sorakoztak, nem is kettő, nem is három, hanem negyvennyolc.
- Ej, de jó is lenne, ha életemben akár csak egyszer vihetnék ilyen pompás jószágot a vásárra! Hogy elámulnának a csiszárkomáim meg a vásárnép! - gondolta gyakorta, s leste az alkalmas pillanatot, amikor a dologgal a nagygazdának előhozakodhatna.
- Gazduram! Ugyan, adja már kölcsön egy napra az egyik lovát! - állt elő a kéréssel egy napon, amikor a gazdával összetalálkozott.
- No, ha megígéred, hogy vásárszerte szétkürtölöd, hogy ezek az én lovaim, akkor nem bánom, elhajthatod akár mind a negyvennyolcat! - felelte a gazda némi gondolkodás után.
- Hogyne, hogyne, ha csak ez az ára! - fogadkozott Jaszohacsi.
Mivel a szavát adta, másnap meg is kapta a lovakat hiánytalanul. A helyükre bekötötte a saját gebéjét, s elindult a vásárba.
- Nahát, Jaszohacsi! Ez igen! Hát ezt meg hogy csináltad? - ámuldoztak a komái.
- Ugyan, ugyan! Semmiség az egész! A szomszédomban lakó nagygazda tönkrement, s el kellett adnia a lovait. Megvettem hát tőle majdnem mindet. Egy azért maradt neki is a sokból, egy kivénhedt gebe... - mondogatta fűnek-fának a lócsiszár.
Igen ám, csakhogy a nagygazda, kíváncsi lévén a lovai hírére, lopva Jaszohacsi nyomába szegődött, s kihallgatta, amit a kópé híresztelt felőle.
- Ó, te szószegő gazember! Még hogy nekem nincs más egyebem, csak egy girhes gebém! No várj csak! - mérgelődött, majd sarkon fordult, hogy még a lócsiszár előtt hazaérjen.
Jaszohacsi persze mit sem sejtve, jókedvűen jött meg a vásárból.
- No, gazduram, csodájára jártak ám a lovainak!
- Ó, te bitang! Tán azt hiszed, nem tudom, hogy mit híreszteltél rólam a városban? Te átkozott, te senkiházi, te...! - ordította magából kikelve a gazda, azzal fölkapta a keze ügyében lévő husángot, s dühében rásózott egy nagyot a lócsiszár gebéjére.
Hanem a szegény párát rossz helyen érhette az ütés, mert azonmód kimúlt.
- No, most aztán mihez kezdjek? - morfondírozott a lócsiszár. - Hát, ha már így történt, legalább a gebe bőrét eladom. Csak kapok érte egy kis pénzecskét... - gondolta.
Azzal megnyúzta a dögöt, s a megszárított bőrrel a hátán elindult a városba. Útközben azonban szakadni kezdett a hó, s Jaszohacsi fedél után nézett, ahol meghúzhatná magát, míg a hófúvás alább nem hagy. Rá is akadt egy magányos házra.
Beállt az eresz alá, aztán kíváncsian belesett, mert bentről valami neszezést hallott. Nézi, nézi, hát látja ám, hogy odabent éppen egy tolvaj kotorászik a ládafiában. Ahogy így csöndben figyelt, egyszer csak megzördült a bejárati ajtó.
- Hű, milyen kutya hideg van ma! - jött haza a házigazda dideregve, és sietve a tűz mellé telepedett.
Jaszohacsi még látta, hogy a váratlan zajra a tolvaj sebtiben bebújt a ládába. Több se kellett a lócsiszárnak!
- Vándor jövendőmondó vagyok. A hóesés miatt nem tudok továbbmenni. Kérem, engedje meg, hogy kicsit megmelegedjem! - köszönt be a házba.
- Kerüljön csak beljebb! - nyitott ajtót a házigazda. - Hanem mondja csak, aztán miből jósol kelmed?
- Én biza lóbőrből!
- Nahát, az bizony ritkaság errefelé. De ha már úgyis itt van, nem jósolná meg az én jövendőmet is? - hozakodott elő kérésével a gazda.
Jaszohacsi sem kérette magát, tüstént elővette a lóbőrt. Aztán elkezdte a szélét morzsolgatni, de még meg is szagolgatta, hogy minél inkább jósnak tűnjék a gazda szemében.
- Ajjaj! Egy veszedelmes kísértet leselkedik ám kendre! Lássuk csak, hol rejtőzködik? Aha, megvan! Ott lapul ni, a hátsó szobában, a láda fenekén! - kiáltott föl kisvártatva.
A gazda halálra rémült e szavak hallatán, s könyörögve fordult Jaszohacsihoz.
- Segítsen rajtam! Kérhet érte akármit, megadom!
Ekkor Jaszohacsi fogta magát, fölállt, s átsétált a hátsó szobába. A szoba közepére vonszolta a ládát, amelyben a tolvaj kucorgott, s rákiáltott:
- Na, most aztán fülön csíptelek, te beste lélek! Meglátott téged az én jós szemem! Készülj, mert ütött az utolsó órád!
A tolvaj erre rémületében reszketni kezdett, s rázkódott vele együtt a láda is.
- Jós uram! Száz aranytallért adok kegyelmednek, csak szabadítson meg ettől a ládától! - rimánkodott a házigazda.
- Kendnek csak száz rongyos, nyomorult tallért ér az élete? Ugyan, toldja meg még ötven arannyal! - alkudozott Jaszohacsi.
A százötven tallért zsebre vágta, a ládát meg jó szorosan átkötötte, s a hátára vette.
Bizony nem győzött hálálkodni a gazda, s az ajtóban mélyen meghajolt Jaszohacsi előtt.
- Hanem mondja csak kegyelmed, nem adná el nekem azt a csudálatos lóbőrt? - szólt a gazda a távozó után.
- Hát bizony nem szívesen válnék meg tőle, hiszen ezzel keresem a kenyerem - vonakodott a hamis jós, de aztán mégiscsak ráállt az alkura, s eladta a lóbőrt újabb száz tallérért.
Lám, egy rossz gebe bőrével indult el otthonról, s máris kétszázötven tallér lapult a zsebében, na meg egy beijedt tolvaj a hátán cipelt ládában. Vitte a súlyos terhet egy darabig, aztán a folyó hídján egyszer csak megállt.
- Hát veled meg mit csináljak, te tolvajfajzat? No, az lesz a legjobb, ha bedoblak a folyóba! - határozott fönnhangon, hogy még jobban ráijesszen az amúgy is megrettent tolvajra.
- Könyörgök, kímélje meg az életemet! Ami pénzem csak van, azt mind kendnek adom!
Így, miután Jaszohacsi a tolvaj ötven tallérját is megszerezte, egyenest szomszédjához, a nagygazdához sietett.
- Csak a jó ég tudja, hogy a gyarló embert hol segíti meg a szerencse! - köszönt be hozzá lelkendezve. - Képzelje, gazduram, mi történt velem! Elmentem a vásárra, hogy eladjam a gebém lenyúzott bőrét. Hát hallom ám, hogy a vitézek megint hadba készülődnek, s keresik a lóbőrt, a jó dobnak valót. Nézze csak, mennyi aranyat kaptam érte!
- Ez aztán a kedvemre való beszéd! Megyek, s én is eladom a lovak bőrét! - örvendezett a nagygazda. Hívatta tüstént a szolgáit, s azonnal megnyúzatta a lovait, mind a negyvennyolcat.
- Itt a lóbőr, a jó dobnak való! Tessék! háromszáz tallér az ára! - kínálták a portékát a vásárban a szolgák, de biz' hiába. Hisz a hadba készülődésből egy árva szó sem volt igaz.
Éktelen haragra lobbant a kárvallott gazda, s ráparancsolt a szolgáira, hogy dobják be a folyóba a kópét, amiért így rászedte. Öreg este volt már, amikor a szolgák belopóztak a lócsiszárhoz, s Jaszohacsi már mélyen aludt. Se szó, se beszéd, csak belegöngyölték a paplanba, majd szorosan átkötötték, a vállukra kapták, s elcipelték a folyóig. Már éppen bele akarták hajítani, amikor sopánkodva megszólalt a lócsiszár.
- Nekem az se baj, ha bedobtok, de ha meghalok, akkor kárba vész a sok aranyam is, amit az udvarom végiben elástam!
Na, a szolgáknak se kellett ezt kétszer mondani! Letették ízibe a terhüket, s egymás hegyén-hátán tülekedve csörtettek vissza a lócsiszár házához. Jaszohacsi meg ott maradt a hídon a paplanba kötözve.
- Istenem, de cudar az élete annak, aki rosszul lát! - sóhajtozta maga elé egy vaksi fuvaros, aki halaskosarakkal fölmálházott ökrét vezetve éppen átkelni készült a hídon.
- No, ez épp kapóra jött! - gondolta Jaszohacsi megkönnyebbülve. - Irgalom a szegény szembajosnak! Irgalom a szegény szembajosnak! - kezdte hajtogatni, mintha valami imádságot mondogatna.
Meghallotta ezt a fuvaros, s odabotorkált hozzá.
- Hát kend meg mit csinál itt ebbe a paplanba tekerőzve?
- Tudja, kend, én igen rosszul látok. Megkértem hát a komáim tegnap este, hogy göngyöljenek bele ebbe a csodapaplanba, s hozzanak ki ide. Azóta megállás nélkül csak fohászkodom, hogy "Irgalom a szegény szembajosnak!", s csodák csodája, egy éjszaka alatt meggyógyult a szemem!
A balga fuvaros egyből elhitte a dolgot.
- Kendnek adom az ökrömet halastul, csak cseréljünk helyet!
Így is lett. Jaszohacsi elhajtotta a megrakott ökröt, a beteg szemű ember meg éppen hozzálátott a fohászkodáshoz, amikor a földühödött szolgák visszajöttek.
- Na, te alávaló hazug! Most aztán megkeserülöd, hogy lóvá tettél minket!
Azzal fölkapták a szegény fuvarost, s paplanostól a folyóba hajították.
Ekkorra a lócsiszár is megérkezett a nagygazdához.
- Csak a jó ég tudja, hogy a gyarló embert hol segíti meg a szerencse! - köszönt be megint lelkendezve. - Ha gazduram a folyóba nem dobatott volna, ezt a tömérdek halat se kaptam volna! Igazán hálával tartozom érte kendnek! - s azzal megmutatta a finomabbnál finomabb halakkal teli kosarakat.
- Jaszohacsi! Hát ezt meg hogy szerezted?
- Semmiség az egész! Amikor a folyó fenekére értem, fogtam magam, s elindultam az orrom után. Egyszer csak mit látok, ha nem azt a híres Tündérpalotát! Már éppen indultam volna tovább, mikor elibém jött egy szépséges leányka, s betessékelt a palotába. Ott mindenféle ínyencségekkel kínálgattak, s ráadásul - láthatja kelmed! - még ajándékokkal is elhalmoztak! Képzelje csak, gazduram, ha a magamfajta szerencsétlen flótás ennyi mindent kapott tőlük, mi minden jutna uraságodnak!
No, a gazdát se kellett biztatni! Sebbel-lobbal a folyóhoz rohant, s ráparancsolt a még mindig ott álldogáló szolgákra, hogy dobják be őt is a vízbe. Így is történt, s a gazdát azonmód elnyelték a habok. Nem is látta őt többé senki emberfia.

Forrás: Polczer-Porta