LILY WATER: Bori királynő

SZERETETMESE

"Ősz fürtöm háromezer öl, bánatom éppoly messze ér,
fénylő tükrömbe nem tudom honnét került az őszi dér."

(Li Taj Po)

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer egy királynő, akit Bori királynőnek hívtak. Bori királynő már régen uralkodott Aranyföldön, az alattvalói szerették, mert kegyes és könyörületes uralkodó volt és minden parancsát teljesítették, mert biztosak voltak benne, hogy úgy lesz a legjobban, ahogyan királynőjük mondja. Bori királynő is szerette a népét és mindig csak a javukat tartotta szem előtt. Az uralkodás fárasztó és felelősségteljes órái mellett azonban jutott ideje Bori királynőnek kedves foglalatosságaira is. Legkedvesebb helye a kertje volt, ha tehette itt sétálgatott, vagy gyomlált, vagy a virágokat ápolta ugyanolyan szeretettel és figyelemmel, mint ahogyan az országa sorsát is a kezében tartotta. Ha valamelyik külországi fejedelem vagy király ajándékot küldött neki, nem mulasztotta

el, hogy virágmagokat és ritka palántákat is küldjön, mert mindenki tudta, hogy ennek az ajándéknak fog legjobban örülni. Ha esett az eső, akkor Bori királynő az ablak mellett hímezgetett vagy festett.

Egy napon elhatározta, hogy nem vágja többet le a haját. Az első időkben nem törődött vele, hogy a haja egyre hosszabb, mert a napi tevékenységeiben nem zavarta. Szorosra font kontyot viselt napközben, éjszakára pedig egy laza fonatba fogta össze. Nőtt-nőtt a haja, már a földig ért, és ekkor kezdődtek a bajok, mert ha nem figyelt rá, akkor rálépett, mivel már nem lehetett kontyba csavarni. Reggelente egyre több időbe telt befonni, emiatt elkésett az audienciáról, ha a kertben sétált, akkor pedig beleakadtak a kert fáinak és bokrainak az ágai és megcibálták. Emellett nehéz is volt ez a hajtömeg, estére megfájdult a nyaka, de mégsem vágta le.

Telt múlt az idő, és Bori királynő haja már háromezer öl hosszú volt, de még mindig nőtt tovább. Már nem tudott a kertben sétálni, mert a nehéz hajtömegbe beleragadtak a k

ertben falevelek és a réten bogáncsok, már nem jutott ideje délelőtt az alattvalóit fogadni, mivel hosszú órákig csak az irdatlan hajzuhatagot fonta. Éjszaka pedig nem tudott pihenni, mert sajgott a nyaka. A hímzéseit, a vásznait és a festékes tubusait belepte a por.

Egy fényes, madárdalos nyári hajnalon, ahogy sajgó nyakkal, fáradtan leült a tük

ör elé, véletlenül belenézett a tükörbe, és ijedten látta, hogy valaki van ott. Alig ismert magára; arca nem fürdött fényben, hanem fakó volt, eltűnt a

napsugár a szeméből. Pillantása a hajára tévedt, ami már olyan hosszú volt, hogy betöltötte a szobát, körülfolyta a tükröt és szinte fojtogatta. Felemelte az ollót az asztalról, megragadta a keze ügyébe eső tincset és lenyisszantotta.

Amikor végzett felöltötte a legszebb ünnepi ruháját és úgy szaladt ki a kertbe. Táncolt és nevetett és a selymes, kurta tincsek viháncolva ugráltak a feje körül. A kerti tónál letérde

lt a vízhez, belemártotta a kezét és úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult bele.

Egy napon elhatározta, hogy nem vágja többet le a haját. Az első időkben nem törődött vele, hogy a haja egyre hosszabb, mert a napi tevékenységeiben nem zavarta. Szorosra font kontyot viselt napközben, éjszakára pedig egy laza fonatba fogta össze. Nőtt-nőtt a haja, már a földig ért, és ekkor kezdődtek a bajok, mert ha nem figyelt rá, akkor rálépett, mivel már nem lehetett kontyba csavarni. Reggelente egyre több időbe telt befonni, emiatt elkésett az audienciáról, ha a kertben sétált, akkor pedig beleakadtak a kert fáinak és bokrainak az ágai és megcibálták. Emellett nehéz is volt ez a hajtömeg, estére megfájdult a nyaka, de mégsem vágta le.

Telt múlt az idő, és Bori királynő haja már háromezer öl hosszú volt, de még mindig nőtt tovább. Már nem tudott a kertben sétálni, mert a nehéz hajtömegbe beleragadtak a kertben falevelek és a réten bogáncsok, már nem jutott ideje délelőtt az alattvalóit fogadni, mivel hosszú órákig csak az irdatlan hajzuhatagot fonta. Éjszaka pedig nem tudott pihenni, mert sajgott a nyaka. A hímzéseit, a vásznait és a festékes tubusait belepte a por.

Egy fényes, madárdalos nyári hajnalon, ahogy sajgó nyakkal, fáradtan leült a tükör elé, véletlenül belenézett a tükörbe, és ijedten látta, hogy valaki van ott. Alig ismert magára; arca nem fürdött fényben, hanem fakó volt, eltűnt a napsugár a szeméből. Pillantása a hajára tévedt, ami már olyan hosszú volt, hogy betöltötte a szobát, körülfolyta a tükröt és szinte fojtogatta. Felemelte az ollót az asztalról, megragadta a keze ügyébe eső tincset és lenyisszantotta.

Amikor végzett felöltötte a legszebb ünnepi ruháját és úgy szaladt ki a kertbe. Táncolt és nevetett és a selymes, kurta tincsek viháncolva ugráltak a feje körül. A kerti tónál letérdelt a vízhez, belemártotta a kezét és úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult bele.

Forrás