Kazinczy Ferenc emléke

255 évvel ezelőtt megszületett Kazinczy Ferenc író, a magyar nyelvújítás vezéralakja.

 Joseph Kreutzinger festménye (1808)

Kazinczi és alsóregmeczi Kazinczy Ferenc (Érsemjén, 1759. október 27. – Széphalom, 1831. augusztus 22.), író, költő, a nyelvújítás vezéralakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Kazinczy László ezredes testvérbátyja. Nyelvújító és irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti évtizedekben a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta.

Schöpflin Aladár: Kazinczy emléke

«Végre fellépénk a Belvedereben minden magyarázó nélkül. Bátyám, kinél a természet nem fösvényen pótolá ki s minden nemben, a mit a tanulás nem adott, vezeté társait s a márvány szálából balra tért által, az Alföld Iskolája felé. Tudta, hol áll Hoogstraten zsidója, s nem álla meg, a míg hozzá nem jutott. De rám mingyárt az első szoba faláról egy dagadt szemhéjú fej tekinte alá s én ettől el nem tudék mozdúlni. Bátyám elijede, nem látván a zsidó csodálgatóji közt, s értem jöve, feddett, hogy elmaradtam, hogy gondokba ejtettem. Most a Denner öregéhez vivének; már számlálgaták annak szakálszálait, már csudálgaták a harmatcseppeket a Van Huysum virágain, s ismét nem valék a csoportban. Úgy hitték, gyermeki nyugtalanságból a Rubens Ferencze és Ignácza felé mentem el, de én másodszor és harmadszor is a dagadt szemhéjú fej előtt állék s alig hallám elragadtatásomban, hogy nevemen szólítának. Bátyám pirúla értem, tompábbnak talála, mint reménylé. De midőn önszeretetem elszédít, hogy kevélykedve emlékezem, mint érzém többnek a Van Dyck festését, minekelőtte megtudtam, hogy volt a világon valaki, akit Van Dycknak hívtak, mint a bátyám által csodálgatott Hoogstratent, Van Huysumot, Dennert, Handekvetert, Steinwicket, kevélységem ellohad, arra is emlékezvén, hogy a dagadt szemhéjú fej nekem akkor még becsben vala, mint a Correggio Jója, és mint mind az, a mit az Olasz-iskola szobájiban láték.»

Ezek a sorok, melyekkel a Pályám emlékezete elmondja Kazinczy 17 éves korában tett bécsi útjának legnagyobb élményét, nevezetes eseményt jelentenek a magyar szellem történetében. Az első előttünk ismert eset ez, hogy magyar emberben tudatossá lett a művészi szépség ösztöne. Míg útitársai csak a technikai bravúr kuriózitását keresték a képtárban s elálmélkodtak a zsidó képén, aki fejét kiüti az ablakon, egy öregen, akinek szemöldökében és szakállában kiismerhetni minden szálat, - azalatt a fiatal Kazinczy mindenről megfeledkezve ámult el egy nagy festő képe előtt, amelyről nem is tudta, hogy ki festette, de felismerte benne a genie csodáját. Ez a felismerés és gyönyörködés független volt az ábrázolt anyagtól, a művész prestigeétől, a technika ravaszságaitól és a kuriózitástól, nem jött előzetesen megszerzett műveltségből s ezért tisztán mutatja lelki képét egy fiatalembernek, aki - fajából elsőnek - esztétikai világszemléletre született. A jelenetből, melyet öregedő korában feljegyzett, le lehet vezetni pályájának egész értelmét.

Kazinczy született esztéta volt és minden törekvése arra irányult, hogy az esztétikai szépséget meghonosítsa Magyarországon. Egész élete egy esztétikai programm megvalósításáért folyó küzdelem. A magyar gondolkodás reformátora akart lenni, belevinni egy addig hiányzó elemet, a szépség kultuszát. Ebben első volt, akik előtte jártak, magyar írók, azoknak csak mintaképeik voltak és iskolai szabályaik, de nem volt programmjuk, az egy Kármánt kivéve, aki azonban sokkal hamarabb meghalt, semhogy programmját kifejthette és megvalósíthatta volna. Rendszeresen a maga programmját Kazinczy sem fejtette ki, de benne van az irodalomról való nyilatkozataiban, egyes irodalmi művekről való ítéleteiben és írói gyakorlatában. Bízvást el lehet mondani, hogy benne jutott először teljes öntudatra a magyar irodalmi gondolat. Ő volt az első magyar esztétikus és alighanem máig is a legnagyobb. Élt benne egy szépség-ideál, amely mértéke volt számára minden irodalmi alkotásnak. Amit pályája során csinált, az mind ennek az ideáljának következése és járuléka volt.

Nála jelenik meg először a magyar irodalomra vonatkoztatva öntudatosan a stílus fogalma. Külföldi példák és olvasmányok során jött rá, de rájött olyasvalamire, amire az előtte járt magyar írók egyike se jött rá. Ezek vagy külföldi mintákat másoltak, vagy egyforma stílusban írtak mindent, ő ráeszmélt arra, hogy minden műfaj, sőt minden mondanivaló más stílust kiván, hogy az írónak modulálni kell a hangját aszerint, amit ír. Ez ma magától értetődő abécéje minden írásnak, Kazinczynál korszakalkotó felfedezés volt, amelynek érvényét ki kell küzdenie. Kortársai közül Csokonai érezte ez, de a Csokonainál népszerűbb és nagyobb költő számba vett Kisfaludy Sándor nem érezte. Az ő Himfyje és Regéi eleitől fogva egy és ugyanazon a hangon vannak írva, minden modulálás nélkül s a Himfy nyelve azonos a Regék nyelvével. Kazinczynak a stílus fogalmán át természetszerűleg el kellett jutni a műfaj-fogalomhoz, minden irodalom-elmélet másik alapkövéhez. Ezzel meg volt vetve az irodalmi gondolkodás alapja, - meg volt adva a tudatos művészi alkotás eszmei lehetősége.

Kazinczy azonban nem elmélet-csináló volt, hanem a gyakorlat embere. Nem a tudós típusból való, hanem a publicista típusból való. Nem érte be az elmélettel, hanem átvitte a gyakorlatba. A maga különböző stílusokban és műfajokban való próbálkozásai, roppant terjedelmű fordítói munkája közben hamar rájött, hogy a magyar nyelv, amely rendelkezésére állott, nem elég hajlékony és modulálni-tudó a számtalan stílus-lehetőséghez képest. Ebből a felismerésből lett az úgynevezett nyelvújítás, amelyet esztétikai szükség kényszerített ki, tehát csak másodsorban volt nyelvújítás, elsősorban stílus-újítás volt, a magyar nyelv esztétikájának történelmi ténye. Hogy helyes volt-e, volt-e benne s mennyi túlzás, az mellékes. Szükséges volt, az írói művészet fejlődésének alapfeltétele. Lehet, hogy operáció volt a nyelven, de meg kellett csinálni. Kazinczy megcsinálta, abból a meggyőződéséből kiindulva, hogy az író nem szolgája, hanem ura a nyelvnek, ahogy a kovács ura a kalapácsának, a hegedűs a hegedűjének. Ezzel szemben minden ortológia, amely az írót a nyelv merev és sokszor mondvacsinált szabályaihoz akarja szegezni, irodalomellenes, ahogy azt már Gyulai is megállapította Szarvas Gáborékkal szemben. Ezt a tételt a modern nyelvtudomány sem tagadja többé, mikor az úgynevezett nyelvhelyesség kérdését a stilisztika hatáskörébe utalja s ezzel elégtételt ad a még nemrég sokat ócsárolt Kazinczynak.

Mindezekkel a tényekkel Kazinczy a magyar irodalmat a világirodalom tagjává tette. Nem emlékszem, kimondta-e valaha a világirodalom szót, amely akkor még nem volt olyan közkeletű, mint ma, de a világirodalom gondolata megvolt az agyában. A világirodalom nagy mestereire függesztette tanításával, fordításával a magyar irodalom tekintetét s ő tűzte ki a célt, amely örök időkre célja minden magyar írói törekvésnek: elérni a szépség lehető teljességét s ezzel résztvenni a népek nagy alkotó munkájában.

A belvederei jelenet világosan mutatja, milyen milieuből kellett neki kiemelkedni és milyen irányba vitte az ösztöne. Harcai, sérelmei, mellőztetései abból a szinvonal-különbségből származtak, mely környezete és törekvései köré meredt. Eredménye: a magyar irodalom gyors fölfelé ivelése azon az alapon, amelyet ő rakott le. A halála óta elmúlt száz év ennek az eredménynek a tükre és mértéke.

Forrás: Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 17. szám · / · Figyelő, Wikipédia