2014. október 29., szerda

Az Oszmán Birodalom feloszlása





 91 évvel ezelőtt feloszlott a Török Birodalom, Törökország köztársaság lett.

Az Oszmán Birodalom a 17. században


Az Oszmán birodalom szultánjai

A tulajdonképpeni török történelem (a szeldzsuk-török korszak) a XI. században, a rumi szultánság virágzásával kezdődött. A belső-ázsiai törökök oguz törzsszövetsége a X-XI. században nyugatra vándorolt, s a szeldzsuk nevű csoportjuk Iránból kiindulva hatalmas birodalmat épített ki. Anatóliába azután hatoltak be, hogy Manzikertnél 1071-ben legyőzték a bizánciakat. Az egyik itteni oguz fejedelem, I. Oszmán meghódította a környező területeket, és 1300 körül megalapította az oszmán-török államot.

Az oszmán-török történelem első szakasza állandó terjeszkedéssel telt, háborúk, szövetségkötések és területvásárlások útján. Oszmán és utódai, Orhan; (ur. 1324-60), I. Murád (1360-89) és I. Bajazid (Bayezid; 1389-1402) alatt szinte egész Anatólia területét meghódították. A Bizánci Birodalmon belüli különféle frakciókkal kötött szövetségek folytán az oszmán-törökök 1346 körül hídfőállást létesítettek Európában, majd betörtek Trákiába, Macedóniába, Bulgáriába és Szerbiába. Murád 1361-ben Trákiában elfoglalta Drinápolyt (ma Edirne), s a birodalom új fővárosává tette. 1389-ben Rigómezőn (Koszovo Polje) szétverte a szövetséges balkáni államok hadseregét, és ezzel véglegesítette a térség fölötti oszmán uralmat. Bajazid a kairói kalifától megkapta a szultáni címet. 1390-re úrrá lett az összes megmaradt nyugat-anatóliai türkmén fejedelemségen, és birodalmához csatolta őket. 1391-ben bekebelezett több kelet-anatóliai türkmén államocskát, majd visszatért Európába, s 1393-ra leverte balkáni vazallusai lázadását. Megszállta Bulgáriát, és először vezetett be ezen a területen közvetlen oszmán ellenőrzést. Ezután Konstantinápolyt kezdte ostromolni, de válaszképpen a magyarok összeurópai keresztes hadjáratot szerveztek az oszmán-török állam ellen. 1396-ban a törökök Nikápoly (Ninbolu) mellett, a Dunánál szétverték a támadó kereszteseket. Európán úrrá lett a rettegés, s a Dunától délre fekvő területek szilárdan török kézbe kerültek. 1397-ben az utolsó anatóliai türkmén állam, Karamán oszmán-török meghódítására is sor került.

Az oszmánok terjeszkedésének egy időre gátat vetett a korszak nagy hódítója, a csagatáj török hátterű Timur. 1402-ben Ankaránál könnyűszerrel szétverte az oszmán-török hadsereget. Timur halála (1405) után birodalma testvérviszályba hanyatlott, mégis hosszú évek teltek el, mire az oszmánok visszaszerezték régi birtokaikat.

A Timur fogságába esett Bajazid halála után örökösödési harc nyomta rá bélyegét az oszmán államra is. Végül 1413-ban I. Mehmed kerekedett felül. II. Murád (1421-44, 1446-51) és II. Mehmed (1444-46, 1451-81) alatt a birodalom visszaszerezte a Dunától délre fekvő európai területek fölötti uralmat, miután 1444. november 10-én Várnánál vereséget mértek a támadó keresztes hadseregre. Az oszmánok előrenyomulásának a Balkánon már csak Albánia volt képes ellenállni Kasztrióta György (Szkander bég) vezetésével. Szkander bég és Hunyadi János szövetségét azonban 1448-ban, a második rigómezei csatában legyőzték a törökök. 1453. április 6-án megkezdődött Konstantinápoly ostroma, s a város május 29-én jutott török kézre; a rá következő években pedig a birodalomhoz csatolták Moreát (a Peloponnészoszt), Trapezuntot, Boszniát, Albániát, a Krím-félszigetet és más egyéb területeket.

Konstantinápoly meghódításával új korszak kezdődött az oszmán történelemben. A hódítás során a szultán megkímélte a várost a nagyobb pusztítástól. Adókönnyítéseket vezetett be, hogy Isztambulba vonzza a kereskedőket és kézműveseket, így sok ezer keresztény, zsidó és muszlim telepedett le a fővárosban. Az oszmán-török uralom alatt a főbb vallási csoportok létrehozhatták autonóm közösségeiket (millet), amelyeken belül a szultán védelmét élvezve megőrizhették saját vallási törvényeiket, hagyományaikat és nyelvüket.

A növekvő Oszmán Birodalom intézményrendszerének kialakulásában éppúgy szerepet játszottak a nomád török hagyományok, mint Bizánc, a balkáni államok és az Abbászida iszlám civilizáció mintái. Az iszlám közigazgatási és pénzügyi struktúra alapvető intézményét, a mukátaa-rendszert a szeldzsuk-török hagyományból örökölték. E rendszer keretében az uralkodó osztály tagjai jogot kaptak a szultáni jövedelmek egy-egy meghatározott töredékének begyűjtésére és arra, hogy e jövedelmet a szultán által kijelölt célokra maga használhassa föl. A mukátaa-birtokoknak három típusa létezett: a timár, az emánet és az iltizám. A timárt hagyományosan hűbérbirtoknak szokás fordítani, de csak felületesen hasonlít az európai feudalizmus ezen intézményére. A timár-birtokos a jövedelem egészét saját használatára tarthatta meg - fizetség vagy zsold helyett -, s cserébe békeidőben igazgatnia kellett a birtokterület ügyeit, háború idején pedig katonai szolgálatra kötelezték. Az emánet esetében a birtokot megkapó személy (emín, „megbízott”) a teljes adóbevételt átadta a kincstárnak, s cserében az államtól állandó fizetést kapott. Az emín egyedüli kötelessége az emánet ügyeinek intézése volt. Az iltizám - a mukátaa leggyakoribb típusa - félúton állt a timár és az emánet között: a birtokos (mültezim) a begyűjtött adóbevételnek csak egy részét tarthatta meg saját használatára, a másik részt át kellett adnia a kincstárnak. A mültezimnek sem volt más feladata a birtok ügyeinek intézésén kívül, de fizetést nem kapott, ezt helyettesítette az adó nála maradó része. Anatólia és az arab tartományok nagy részét iltizám formájában osztották ki a birtokosoknak.©.

Meghatározó szerepe volt a devsirme-rendszernek: a Balkánról keresztény gyermekeket gyűjtöttek össze, és az iszlámra térítették őket, majd egész életükben katonáskodniuk kellett. A rendszert II. Murád alakította ki, hogy letörje a régi oszmán-török arisztokrácia erejét; egyre több hatalmat adott az idegen eredetű - főleg keresztény rabszolgákból és renegátokból álló - réteg kezébe. A birodalmi hadsereg új elitalakulata (lásd janicsár) közvetlenül a szultánnak volt alárendelve, és Murád azzal is erősítette a janicsárok befolyását, hogy az újonnan meghódított területek nagy részét nekik juttatta birtokul. II. Mehmed szilárdította meg azt az elvet, hogy viszonylag kis létszámú uralkodó osztály - a kormányzat és a hadsereg valamennyi tagja - köteles elfogadni a szultán személyes rabszolgájának státusát. Az oszmán elmélet szerint a szultán - úgy is, mint az állam megtestesítője - rendelkezhetett a birodalom minden javával és a kiaknázásukhoz szükséges hatalommal, az uralkodó osztály kötelessége az volt, hogy ezeket a javakat gyarapítsa és megvédje, az alávetetteké, azaz a rájáké (reaya) pedig az, hogy ezeket a javakat létrehozzák, és egy részüket adók formájában az uralkodó osztálynak juttassák.

I. Szelim (Selim) idején (1512-20) az oszmán-török terjeszkedés megint lendületet vett. 1516-17-ben Szelim legyőzte a mamlúkokat, s ezzel egy csapásra megkétszerezte a birodalom területét, bekebelezve Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot és Algériát. Iránt azonban nem tudta véglegesen alávetni hatalmának, bár 1514-ben Csaldiránnál szétverte az iráni Szafavida-dinasztia hadseregét. Fia, I. (Nagy) Szulejmán (Süleyman; ur. 1520-66) idején élte fénykorát a birodalom. Ekkor az európai oszmán terjeszkedés fő hadszíntere Magyarország és a Földközi-tenger térsége, a törökök legfőbb európai szövetségese pedig a Habsburgok nagy ellenlábasa, Franciaország volt. A szultán elhódította a Habsburgoktól Magyarország nagy részét, elfoglalta Tripolit, délkeleti irányban Mezopotámián át egészen a Perzsa-öbölig terjesztette ki a birodalom határait, s az oszmán hadiflottát a Földközi-tenger keleti medencéjének vezető erejévé tette. 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt (Belgrád), s ezzel megnyílt számára az út Magyarország belseje felé. Mohácsnál 1526-ban döntő győzelmet arattak, majd 1541-ben bevették Budát. Megszállták Magyarország déli és középső részét, Erdélyt pedig vazallus fejedelemséggé tették (lásd török hódoltság; Erdélyi Fejedelemség).

A következő csaknem másfélszáz évben a magyarországi végvárak kulcsszerepet játszottak a török feltartóztatásában, de állandósultak a török-lengyel összecsapások is. A lepantói ütközetben (1571) a keresztény szövetség szétzúzta a török flottát, de a következő évtizedekben a birodalom visszanyerte hegemóniáját a Földközi-tenger keleti medencéje fölött. 1574-ben elfoglalták Tuniszt, 1578-ban a marokkói Fezt, 1669-ben pedig a velenceiektől Krétát. III. Murád (1574-95) elfoglalta a Kaukázust, és elszakította a meggyengült Irántól Azerbajdzsánt. A birodalom ekkoriban ért terjeszkedésének végső határára - a további hódításokat egyebek közt az utánpótlási útvonalak hosszúsága is lehetetlenné tette -, miközben egyre nyilvánvalóbbá lettek a közigazgatás és a társadalom válságtünetei.

A királyi Magyarországgal folytatott tizenöt éves háború (1593-1606) utáni béke ugyan még szentesítette a status quót, de a konfliktusban már megmutatkoztak a törökök gyengülésének jelei. Szulejmán utódai nem bizonyultak tehetséges uralkodónak; egyre nőtt a birtokos réteg hatalma; megtorpant az ipar és kereskedelem fejlődése. A gazdaságot súlyos infláció sújtotta: Európába a felfedezések és hódítások nyomán Amerikából került be az arany és ezüst, s a kelet-nyugati kereskedelem haszna is egyre inkább a Nyugatot gazdagította. A XVII. században bevezetett reformok sem tudták megfékezni a hanyatlást.

Kara Musztafa nagyvezír (Kara Mustafa pasa), aki újra Közép-Európa ellen vonult, és 1683-ban megostromolta Bécset, vereséget szenvedett a III. (Sobieski) János lengyel király vezette felmentő seregtől. A törökellenes Szent Szövetség csapatai 1686-ban elfoglalták Budát, majd 1699-ig Magyarország csaknem teljes területét. A következő évszázadban az Oszmán Birodalom több háborút vívott Oroszország, Ausztria és Velence ellen; végül a törökök Európában visszaszorultak XVI. század eleji határaik mögé, azaz a Dunán túlra, 1812-re pedig elveszítették a Fekete-tengertől északra fekvő birtokaikat is.

A XVIII. században a birodalom közigazgatásilag apró államokra esett szét; a városokban nőtt a nyugtalanság, akadozott az élelmiszer-ellátás, mind gyakoribbá vált az éhínség. Az Európába gazdasági fellendülést hozó technikai újítások közül kevés honosodott meg a birodalomban. A XVIII. század elején az arisztokrácia egyes tagjai ugyan átvettek bizonyos európai szokásokat („tulipánkorszak”), és a század végén III. Szelim szultán (ur. 1789-1807) a kormányzat megreformálásával kísérletezett, ám utódja, IV. Musztafa (ur. 1807-08) visszatért a régi módszerekhez. II. Mahmud (ur. 1808-39) trónra lépésekor kilátástalannak tűnt a török állam helyzete, amely egyszerre állt háborúban Angliával és Oroszországgal. A következő évtizedekben a szultán azonban nyugatosító reformjaival - a hadsereg és a kormányzat újjászervezésével - a területveszteségek ellenére valamelyest megerősítette a birodalom helyzetét. Fiai, I. Abdülmecid (ur. 1839-61) és Abdul-Aziz (Abdülaziz; ur. 1861-76) több liberális reformot vezettek be a modernizálás érdekében: létrehozták az első török közoktatási rendszert, továbbá nyugati mintára átalakították a kereskedelmi, a hajózási és a büntetőjogot. II. Abdülhamid (ur. 1876-1909) 1876-ban elfogadta a legelső alkotmányt, amely iszlám országban valaha megszületett: az így létrehozott kétkamarás parlament alsóháza választással, felsőháza pedig szultáni kinevezéssel állt össze. Az uralkodó és az alattvalók jogait világosan megfogalmazta az alkotmány, a létrejött politikai rendszer azonban nem volt több egyfajta mérsékelt önkényuralomnál. Az 1877 márciusában összeült parlamentet egy éven belül föloszlatták, és 1908-ig nem is hívták össze. 1877. április 24-én Oroszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, és az orosz-török háborút lezáró San Stefanó-i béke, valamint az azt módosító berlini kongresszuson (lásd ott) elfogadott szerződés (1878) értelmében a birodalomnak fel kellett adnia szinte minden európai területét.

Mindeközben az állam eladósodása miatt tovább nőttek az irdatlan adóterhek. Abdülhamid uralkodásának utolsó éveiben több felkelés is kitört, amelyek közül a legfontosabb az ifjútörökök (lásd ott) forradalma volt 1908-ban. Az ifjútörökök alkotmányos kormányt alakítottak ugyan, de nem tudtak eredményesen kormányozni; a belpolitika pozitív változásai nem ellensúlyozhatták a külpolitikai döntések katasztrofális következményeit. Az 1912-13-as balkáni háborúk nyomán az Oszmán Birodalom lényegében kiszorult Európából.

Az I. világháborúban a központi hatalmak oldalán elszenvedett vereséget követő sčvres-i békeszerződés megpecsételte az Oszmán Birodalom felbomlását, a lausanne-i békeszerződés (lásd ott) pedig elismerte Törökország tényleges határait. Felszámolták a szultánságot (1922), és kikiáltották a Török Köztársaságot (1923). Az állam első elnöke, Kemal Atatürk, aki az új fővárosból, Ankarából irányította az országot, radikális politikai, gazdasági és társadalmi reformokat hajtott végre; visszaszorította az iszlám vezető szerepét; a török nyelv jelölésére bevezette a latin betűs írást az arab helyett; a gazdaságot állami ellenőrzés alá vonta. Atatürk 1938-ban bekövetkezett halála után fokozatosan alakult ki Törökországban a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia, olykor a katonai uralom rövid periódusaival.


Celler Tibor: Az Oszmán-dinasztia

Nincsenek megjegyzések: