Volt egyszer egy forradalom…

 

 

Tőkés László: A magyarság ma jobban pusztul, mint 89 előtt

      – Az 1989-es romániai rendszerváltás forgatókönyveiről nagyon sokat írtak, beszéltek az elmúlt másfél évtizedben. Ma hogyan ítéli meg saját szerepét az akkori eseményekben?
      – Úgy gondolom, hogy szerencsésen találkozott az egyedi és az általános, a maga nemében egészen sajátos temesvári gyülekezeti ellenállás és a történelem. Nyilvánvaló, hogy nem a fecske csinálja a tavaszt, ő csak jelzi a tavasz érkezését. A temesvári gyülekezet és lelkipásztora nem lett volna képes változást
      – Önnek a forradalomban betöltött szerepét a román közgondolkodás, a média évről évre nagyobb hallgatásba burkolta, ma már tudomást sem akarnak venni a temesvári magyar szikráról. Mi ennek az oka?
      – Két szálon haladtak a dolgok. Az egyik a kommunista visszarendeződés síkja, a másik a nacionalizmus érvényesülése. Ha elvonatkoztatnánk a romániai magyar kisebbség lététől, akkor azt mondhatnánk, hogy Románia sorsának alakulása nagymértékben hasonlít a környező országokéhoz. Kelet-Németországot leszámítva, ahol a német egység kiiktatta a történelmi kisiklási lehetőséget, valamennyi volt kommunista országban bekövetkezett a kommunista visszarendeződés, illetve egy demokratikus posztkommunista váltógazdálkodás. Nálunk a magyarellenes nacionalizmusnak is döntő szerep jutott. Nem elég, hogy elnyomottak voltunk, és a rendszerváltásban, Temesvár révén, a magyarság döntő szerepet játszott, magyar alattvalói is voltunk a rendszernek, ami még inkább kisiklatta a természetes változás folyamatait. A kommunisták féktelen dühvel vetették magukat a rendszerváltoztatókra, és nem csupán rólam van szó. Másfelől a nacionalizmus arra törekedett, hogy végképp kiiktassa a magyar részvételt. Ebből adódott aztán az a helyzet, amelynek most is isszuk a levét.
      – A Trianon-filmben Duray Miklós igen érdekesen magyarázza a kelet-európai rendszerváltozásokat. A felvidéki politikus szerint az általános visszarendeződés háttere az, hogy a rendszerváltás leple alatt a keleti és a nyugati titkosszolgálatok kiegyeztek, így a volt kommunista nomenklatúra szinte mindenhol a helyén maradhatott. Ön osztja ezt a véleményt?
      – Ezt túlságosan spekulatívnak érzem. Inkább hajlok arra, hogy a rendszerváltoztatás folyamata „sokrétűen” megbicsaklott, vagy éppenséggel derékba tört. Egy helyzetkövető politikai magatartás állott elő. Az első időszakban a nyugati demokráciák az átalakulásra, a demokratizálásra tették a hangsúlyt, utóbb pedig kiegyeztek a helyzettel, és a stabilitásra került át a hangsúly. Sorozatos hazai és külföldi megalkuvások esete forog fenn. Nem volt elég forradalmi lendület és politikai tisztánlátás ahhoz, hogy a nyugati demokráciák határozottan a demokratikus erőket támogassák, másfelől a hazai demokratikus erők nem voltak annyira felkészültek és erősek, hogy egyenrangú szövetségeseivé váljanak a nyugati demokráciáknak. Ebből létrejött egy ilyen öszvérállapot.
      – Hogyan ítéli meg tizenhat év távolából a történteket? Mit sikerült megvalósítani a forradalom eszményeiből?
      – Ha volna egy boldogságvizsgáló berendezés, a szerkezet azt mutatná ki, hogy a mai Románia lakossága semmivel sem boldogabb az 1989 előtti Románia lakosságánál. A magyarság is olyan rezignált, olyan szomorú lelkiállapotban van, hogy nem látszik rajta a rendszerváltozás óta eltelt tizenhat év, sőt sok szempontból az elnyomottak hite és titkos reménysége építőbb jellegű volt, mint amilyen ebben a felemás állapotban, amelyben most vagyunk. Az is kétségtelen, hogy akármennyire mondjuk is, hogy szabadabbak vagyunk – szólásszabadság van, szabad gazdálkodni, vállalkozni, a szabadság elemi feltételei kialakultak –, ennek ellenére úgy látom, nagyobb pusztuláson megy keresztül a romániai magyarság, mint a kommunista diktatúra idején. Az összes demográfiai mutatók erre vallanak. Nagyon ellentmondásos a helyzet: még annak sem tudunk igazán örülni, amit eredményként tudunk elkönyvelni. Ezt kiábrándítóan ellenpontozza az RMDSZ sikerpropagandája.


előidézni, ha a politikai és társadalmi viszonyok nem jutottak volna oda, hogy megbukjon a kommunista diktatúra. Nem csupán Romániában, hanem az egész szovjet birodalomban. Történelmi analógiával élve, úgy érzem, nem Petőfi Sándor Talpra magyarja robbantotta ki az 1848-as forradalmat, de a katalizátor szerepét játszotta olyan helyzetben, amely már kialakult, amely forrongott Pozsonytól Bécsig és Bécstől Pestig. A mi helyzetünkben az ige töltötte be azt a szerepet, amelyet annak idején a vers. Büszkék lehetünk arra, hogy a gondviselés ilyen rendkívüli szerepet szánt a temesvári gyülekezetnek és általában Temesvárnak.

Makkay József

Forrás: Erdélyi napló XV. évfolyam, 51-52. (742-743.) szám  -- 2005. december 20.