ARRÓL, HOGY MI A GROTESZK
Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm.
Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.
Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a
levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok,
hogy kapkodnak a szoknyájuk után!
Ott az autó: négy kereke a levegőben, mintha egy
kutya a hasát akarná megvakargatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony
szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat,
amint füstcsóváján tovarobog.
A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két
kereszten levő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. És amott
egy tábla a kocsma ablakában:
Bent egy dülöngélő vendég - fejjel aláfelé - elhozza
sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár
talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki.
Tél van? Hát persze! Hiszen felfelé szállingóznak a
hópelyhek, és az égbolt jégtükrén lóbálózva iringálnak a korcsolyázó
párok. Nem könnyű sport!
Keressünk most már vidámabb látványt. Ímhol egy
temetés! Fölhulló hópelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolán át
végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják a
koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli s távoli rokonok, továbbá az
özvegy meg a három árva göröngyöt ragadnak, s elkezdik a koporsót
hajigálni. Jusson eszünkbe az a szívettépő hang, amikor a sírgödörbe
ledobált rögök megdobbannak és szétomlanak. Az özvegy sír, jajonganak az
árvák... Milyen más érzés fölfelé hajigálni! A koporsót eltalálni
mennyivel nehezebb! Először is jó göröngyökre van szükség, mert a
porhanyósabbja félúton szétesik. Van hát kapkodás, lótás-futás,
taszigálódás a kemény rögökért. És hiába a jó göröngy; a rosszul célzott
rög visszahull, és ha eltalál valakit - pláne, ha egy gazdag, előkelő
rokont -, kezdődik a vihorászás, a káröröm egészséges kuncogása. De ha
minden stimmel - kemény a rög, pontos a célzás, s telibe találja a
deszkakoporsót -, megtapsolják a dobót, derűs lélekkel térnek haza, és
sokáig emlegetik a nagy telitalálatot, a kedves halottat és ezt a mókás,
pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma sem volt a képmutatásnak, a
tettetett gyásznak, a hazudott részvétnyilvánításnak.
Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a
világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják
kedves halottaikat.
NINCS SEMMI ÚJSÁG
Egyik délután a budapesti köztemető 27.
parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás
gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott
nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia
(1827-1848).
Az obeliszkre idő koptatta betűkkel rá volt vésve a férje neve is; ő azonban, nem tudni, miért, nem támadt föl.
A borongós időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a
temetőben, de akik meghallották a robajlást, odagyűltek. Addigra a
fiatalasszony már leverte magáról a göröngyöket, fésűt kért kölcsön,
megfésülködött.
Egy gyászfátyolos nénike megkérdezte, hogy érzi magát.
Köszöni, jól, mondta Hajduskáné.
Nem szomjas-e, érdeklődött egy taxisofőr.
Most nem vágyik inni, válaszolta a volt halott.
Amilyen pocsék ez a pesti víz, jegyezte meg a sofőr, neki se volna kedve inni.
Hogy mi baja a pesti víznek, kérdezte Hajduskáné.
Klórozzák.
Klórozni klórozzák, helyeselt Apostol Barannikov
bolgár virágkertész, aki a temetőkapuban virágokat árult. Ezért ő
esővízzel kénytelen locsolni kényesebb palántáit.
Valaki azt mondta, hogy ma már az egész világon klórozzák a vizet.
Itt a beszélgetés elakadt.
Hát mi újság még, érdeklődött a fiatalasszony.
Nincs semmi különös, mondták neki.
Megint csönd lett. Ekkor eleredt az eső.
- Nem fog maga megázni? - kérdezte a föltámadottat Deutsch Dezső horgászbot-készítő kisiparos.
Nem számít, mondta, Hajduskáné. Ő direkt szereti az esőt.
Az attól függ, milyen az az eső, jegyezte meg a nénike.
Ő erről a langyos, nyári esőről beszél, közölte Hajduskáné.
Hogy neki viszont semmilyen eső se kell, mondta Apostol Barannikov, mert elriasztja a látogatókat a temetőből.
Hogy ezt ő nagyon meg tudja érteni, helyeselt a horgászbot-készítő kisiparos.
Most hosszabb szünet állt be a társalgásban.
- Hát meséljenek már valamit! - nézett rájuk a föltámadott.
- Mit meséljünk? - mondta az öreg nénike. - Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.
- Nem történt a szabadságharc óta semmi?
- Mindig történik valami - legyintett a kisiparos. - De ahogy a német mondja: Selten kommt etwas Besseres nach.
- Ez van! - tette hozzá a taxisofőr, és minthogy csak fuvart szeretett volna fogni, csalódottan visszasétált az autójához.
Hallgattak. A föltámadott lenézett a gödörbe, mely
fölött nem zárult össze a föld. Várt még egy kicsit, de látva, hogy
mindenki kifogyott a szóból, elköszönt a körülállóktól.
- A viszontlátásra - mondta, és leereszkedett a gödörbe.
A horgászbot-készítő kisiparos, hogy el ne csússzon a sáros agyagon, előzékenyen a kezét nyújtotta neki.
- Minden jót! - szólt le a fiatalasszonynak.
- Mi történt? - kérdezte tőlük a bejáratnál a taxisofőr. - Csak nem mászott vissza a sírba?
- De visszamászott - csóválta a fejét a nénike. - Pedig milyen jól eldiskuráltunk.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése