Mihail Lermontov : A SELLŐ

1

Sellő lebegett telehold idején
a folyón, csupa hold, csupa fény,
s fröcskölte a holdig a kék legen át
az ezüstszinü hab taraját.

2

Görgette a víz, forgói felett,
tükrében a fellegeket,
s dalolt a leány és a víz, meg a part
hullámoztatta a dalt.

3

Dalolta: „A mélyben, a felszín alatt
ott ég igazán csak a nap,
odalenn legelésznek aranyhalaim
kristálypaloták falain;

4

S odalenn az ezerszinü, lágy fövenyen,
– sürü nádtorzs védi hiven –
ott alszik a víz-lesodorta vitéz,
idegen táj küldte vitéz...

5

Fésüljük a sűrü, a gyűrü-haját
ezer égszinü éjjelen át,
s délben az ajkait és a szemét
csókoljuk, oly csodaszép.

6

De a lángtarajú vágy csókja hiú:
csupa jég, csupa csönd a fiú,
hiába lesem, keblemre veszem,
nem száll lélekzete sem.”

7

Ime, így dalolászta a bús habon át
a titokteli lány a dalát,
s forgatta a víz, örvénye felett
tükrében a fellegeket.

Nemes Nagy Ágnes fordítása