Gellért Oszkár: Barátaim...

Barátaim, valahányszor ez a kéz itt
Ujjai közt tollat szorítva remeg,
Éji óráim a ti szellemeiteket idézik.
Valamelyitekhez most készül egy izenet.

Óh, sose ülök én ilyenkor árván, felejtve,
Magányos szobában elhagyottan.
Barátaim, ti ültök körül ottan.
Fejeteket a melletekre ejtve.

Veled vagyunk - mondjátok - de arcunkat még nem mutatjuk...
És vártok, csak vártok türelemmel, csupa drága lelki rokon.
S az ihlet szent madarai ott ülnek vállaitokon:
Fülemilék, rigók, galambok, sasok, vagy néma hattyuk.

És várnak ők is, szent madarak. Hogy a szivemet egyék.

S egyszerre csak egy megmozdul közülök szárnyát emelvén,
S akinek vállán ült, most feláll, közelít és idelép mellém
És megfordítja a tollat s az égnek szegzi hegyét!

Aztán fejét fölvetve: már megmutatja az arcát.

Én pedig nevén szólitom és azt mondom neki: Tartsd hát,
Tartsd hát barátom. - S mint ahogy kardjába a nemes belédőlt,
Ráborulok én is a tollra: uj szóért, uj római férfi.
S az a hang, ami így szakadt föl egykor az ő kebeléből:
Az enyém, s a lelki rokonnak szól, az hallja és megérti.

Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám