Édesanyám emlékére

Születés és halál

Ez a szó, hogy Édesanya, Anya, Anyukám minden ember számára a legszebb szó, amit csak ki tud ejteni. Mi minden található meg e szó mögött. Féltés, aggódás, szeretet…

S mennyire készülünk őt felköszönteni, vagy csak úgy odabújni mellé. Számomra is így volt ez. Édesanyámat felköszönteni számomra maga a „csoda volt” a kertünkben nyíló virágokból kis csokrot szedtem és izgalommal vittem a szobába és álltam elé, hogy köszöntsem őt. Oly sok gondolat megfordult a fejemben, már napokkal előtte készültem rá, papírból terítőt készítettem, mert mindég az volt Anyukám számára a legnagyobb ajándék, amit én magam készítettem. S mikor ott álltam előtte és két kezét ölelésre nyújtotta felém nem tudtam megszólalni, csak hüppögve mondtam el, szeretlek, Isten adjon erőt egészséget Neked.

Számára nagyon fontos volt az egészség, hiszen mindég a szívével volt beteg. Ketten vagyunk testvérek, nagy korkülönbséggel születtem én, s édesanyám egészségére nagyon kellett vigyázni. Már pici koromtól fogva tudtam, hogy ő számomra a minden. Élete nagyon nehéz volt. Csodálatos gyermekkor után, nehéz felnőtt évek vártak rá. Azok az 50-es évek. De Ő soha nem panaszkodott, rengeteget dolgozott, és a legnagyobb szeretettel nevelt Apukámmal és Nagypapámmal együtt.

Nagypapám halála borzalmasan megviselte. Nekem is nagyon rossz érzés volt, de még kislányként másként fogtam fel a dolgokat.

De már én is tudom mi az elveszíteni valakit. A legdrágábbat, számomra a legcsodálatosabb édesanyát. Nagyon fiatal voltam 24 éves. Kisfiammal voltam terhes. Kisfiam születése előtt három héttel hirtelen meghalt. Egy pillanat és a következőben már üres kongó tér vett körül.

Felfogni nem tudtam a történteket, férjem, nővérem mind mellettem álltak, hiszen aggódtak születendő kisfiamért, értem, s a nagy fájdalom melyet ők sem tudtak feldolgozni…

Az édesanyámmal eltöltött utolsó hónapok eseményei melyekre visszagondolva a csoda a félelem az aggódás, a szeretet… mind jelen voltak az életemben…

Az élet úgy hozta, hogy veszélyeztetett terhes lettem és végig otthon voltam, közben édesanyám beteg lett a szívével ismételten. Sok időt töltöttünk együtt, ott feküdt a szobában és mostmár tudom, ő tudta, hogy nagyon beteg, próbált felkészíteni a legrosszabbra, hiszen ő ismert engem a legjobban. Mindennap Hálát adott Istennek, hogy ott van közöttünk és megérheti a második kis unokáját is. Nővérem kislánya már nagylány volt 14 éves. S ők már akkor nem abban a községben éltek ahol mi.

Egyik alkalommal soha nem felejtem el: megsimogatta a pocakomat, amiben már rúg-kapált az én már nagy fiam. Vigyázz rá nagyon mondta - s egy halk sóhaj hagyta el száját. Rossz érzés vett rajtam erőt. Istenem ne vedd el Őt tőlem. Talán megérezte, felém fordult bársonyos, meleg kezével, finom puha érintésével megsimogatott, mostmár tudom utoljára, és azt mondta:

Kislányom a kisfiad neveld fel jól, adj meg neki mindent. – S valami nagy csend vett körül bennünket akkor nem tudtam mi az. Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy megfejtsem ennek a csendnek a mondandóját.

Mit kell tennem Anyukám? - kérdeztem alig halható hangon, mert a szívem érezte, hogy nagy a baj de az eszemmel nem akartam felfogni.

A legfontosabb a szeretet, tanítsd, óvd, féltsd, segítsd, s értsd meg őt.

Anyukám, kérlek, ne mondj ilyet, hisz itt leszel velünk, nem, mondta Ő határozattan, úgy ahogy Ő soha nem mondta, megdermedtem. Segíteni foglak Téged, mindég melletted leszek.

Nyugodt vagyok, jó férjed és nővéred van, kikre nyugodt szívvel hagylak itt. A kezemben lévő terítő, amit együtt hímeztünk leesett, s csak a tű koppanó hangja hallatszott. (Azóta sem tudtam egy mintát sem hímezni a terítőbe…)

Hirtelen, kórházba került s két nap múlva meghalt. Most már tudom: elköszönt. De soha nem hagyott el.

A kórházban a szülőszoba ablaka arra az ablakra nézett ahol édesanyám feküdt és meghalt. Egész éjjel égett a lámpa abban a szobában és én a szülőágyról néztem az ablakot.

S amikor megszületett a kisfiam már világos napsütéses decemberi délelőtt volt. S amikor először vehettem karjaimban kisfiam, tudtam átérezni, hogy mi az édesanyának lenni. Már féltettem…

Édesanyám a mai napig velem van. Nincs este, hogy el ne mondanám neki, hogy milyen öröm, bánat ért. Még a mai napig pedig már közel 30 éve ennek.

Kisfiam már felnőtt ember, tele melegséggel és szeretettel, büszke lenne rá nagyon. Tudom nem valltam szégyent. Sokszor érzem, hogy itt van velem, segít nekem.

Mostmár tudom mi az az érzés, az a féltés az a csendesség, amit akkor éreztem Nála.

A legnagyobb szeretet és útravaló volt, amit kaphattam Tőle.

Forrás: http://www.lelkititkaink.hu/edesanyam_emlekere.html