BÍRÓ LAJOS: Szeptember - Egy jó férj története - VII. - VIII. IX. - X.I. -XII. -XIII.

XI.

Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman, frissen, jókedvűen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt, kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghíztak, megszínesedtek. Vajda megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz.

Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó, megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle; de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén, azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélegzete és nem tud beszélni. Az öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak, eltitkolja-e előtte.

Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés közben odafordult hozzá, a két meztelen karját a feje köré fonta, magához szorította a fejét, azután egy hosszú, tapadó csókkal megcsókolta az ajkát.

- Hogy szeretlek - mondta. - Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád.

Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni.

Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe.

- Nem maradhatnál ma nálunk? - kérdezte az asszony.

- Nem lehet. Sok a munka.

- Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már hazajössz. És estére is.

Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig, hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az egész délelőttje végtelenül hosszú és siralmasan gyötrődéses volt. Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen.

Az ebéd végén megszólalt az asszony.

- Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné, hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment.

Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, hogy erről megfeledkezett. Felemelte a fejét és száraz torokkal, nagy erőfeszítéssel mondta:

- Julcsa?... Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni. Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.

Az asszony nevetett a Julcsa ambícióján és az előmenetelén és a dolog ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron úszni a gyerekek.

Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkínzottan és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a székén. Félt.

A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől. Bementek a hálószobába.

Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba... Ebben a szobában... Milyen alávalóság...

Az asszony jókedvűen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és a keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul? Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen várt találkozás örömét mutatni?

Felnyögött. Az asszony ijedten fordult hozzá.

- Mi bajod? - kérdezte.

- Nem tudom... Rosszul vagyok...

Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a homlokát.

- Lázad nincs - mondta. - De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy rosszul?

- Nem tudom... Talán a hőség.

Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt el az egész éjszaka. Vajda fel-felébredt, ránézett az asszonyra, megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére, belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott, mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett.

XII.

Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínű borítékot talált az üzleti levelei között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk.

- Ki az ördög írja ezt a levelet? - mondta Vajda nevetve.

Felbontotta a borítékot és elhúzta a száját. A rózsaszínű levélpapír aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt meglátogatni, mert fontos közlendő van... Vajda mérgelődve morzsolta a kezében a levelet, azután belecsapta a papírkosárba.

- Fenét - mondta magában haragosan.

A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége olyan kedves volt, olyan szelíd és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy. Hosszú nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk; megint tudott dolgozni, jókedvű lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a levelet és nem törődött vele.

Harmadnap új rózsaszínű boríték érkezett. Hogy tessék őt felkeresni, mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt felkeresni, ő jönne el a hivatalba...

Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!... Megijedt. Hátha csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott, csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el.

Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatástól. Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy hónapos szobát a Szondy utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hívják a lányt. Julcsa; de milyen Julcsa? - Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe, nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hívják őket.

Megkérdezte otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a szobát, megismerte.

- Nincs itthon kérem - mondta gúnyosan. - Nem is lakik már itt.

- Nem? - kérdezte Vajda bámulva.

- Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt vette ki.

Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta, mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet folyosóján. Melyik lakás most az? Hová nyisson be? Hogyan kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.

Ekkor kinyílt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt rajta, hosszú, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekísérte az előszobából a lakásba.

Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett rá.

- No? - kérdezte Vajda.

A lány nem válaszolt.

- Hát mit akar tőlem? - kérdezte Vajda haragosan.

A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre válaszolni, nyugodtan mondta:

- Hogy tetszik a lakás?

Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban nyugodtan tovább mondta:

- Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már jöhet.

Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott:

- De én nem jövök. Én nem akarok idejönni.

- De igen.

- De nem.

- De... Kétszer egy héten... Mint az öreg úr a szőkéhez...

Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz.

- Te disznó - mondta -, vigyázz magadra. Nem akarok idejönni.

- Csak bántson - mondta a lány. - Most már úgyis bizonyos, hogy gyerekem lesz.

Vajda eleresztette, elhullott a karja, rábámult a lányra.

- Bizonyos? - kérdezte. Hát a múltkor nem volt bizonyos?

- Nem - mondta a lány. - De most már bizonyos.

Vajda szédülve nyúlt a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.

Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és alázatosan és mosolyogva mondta:

- Most pénz kell.

Vajda meglepetve és bosszankodva mondta:

- Mire? Nem adtam eleget? Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem adok. És volt a háromszázból is.

- Azt elköltöttem bútorra.

Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút bútorokkal, csúnya, apró porcelán holmival és rikító papírdíszekkel. Ismerte ezt a lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen fertelmes csinosságú lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre? Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz romlottságú utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész, nagy becstelenségű némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes lett a homloka.

- Egy pohár vizet - mondta azután.

A lány a villamos csengő után nyúlt és nyugodtan csengetett. Egy cseléd jött be.

- Hozzon egy pohár vizet az úrnak - mondta a lány.

Az úrnak... A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: - ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó.

Megitta a vizet és szomorú haragot és tehetetlen keserűséget érzett.

- Minek kell a pénz? - kérdezte.

- A gyereknek... Gyerekholmira...

Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából két papírpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután felkelt és menni akart.

- Nem marad itt? - kérdezte a lány.

- Nem!

- Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba...

- Nem! - kiáltotta Vajda.

A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult kifelé.

- Mikor jön el megint? - kérdezte a lány.

- Nem tudom. Nem jövök.

- Akkor én elmegyek a lakásra - mondta halkan a lány.

Azután még halkabban hozzátette:

- A nagyságához...

Vajda fellihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét, azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután a düh kialudt és egy halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez?

Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna. Milyen szörnyű egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette őt a hatalmába.

Milyen szörnyű egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc hónappal ezelőtt parasztlány volt. De - homályosan kóválygott a fejében - ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született utcalány, ez az éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségű és kérlelhetetlen kegyetlenségű női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt is, azért maradt lány. Már az anyja is...

Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába jöjjön vele. Milyen szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt tőle; benne nincs elég erő és elég kíméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és hadonászik...

Szomorú volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével beszélgetett, egyszer csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, hogy hívják.

XIII.

Egy hét múlva újra jött a rózsaszínű levél. Ha nem jön, akkor majd a lány megy el a lakására. A nagyságához.

Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát ilyen tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez így parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá.

Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A családi életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy mosolygást erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte:

- Hát te mit csinálnál, ha megtudnád, hogy megcsaltalak?

Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és nyugodtan válaszolta:

- Tudod: nem lennék többé a feleséged.

- Elválnál?

- Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. Hiszen tudod.

Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor beszéltek róla. Az asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; biztosra veszi, hogy soha sem kerül rá komolyan a sor. De az elhatározása a régi. És ha rákerül a sor, beváltja. Csendes, kedves, szelíd, jó asszony, de a hűségéért hűséget kíván. És erős az akarata.

Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az asszonynak. De mikor a próbálkozás ilyen rosszul sikerült. Mit tegyen most?

Másnap reggel már hétkor elment hazulról. Rohant a lányhoz, hogy otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd beeresztette. Megismerte.

- Tessék nagyságos úr - mondta. - A kisasszony még alszik.

Bement hozzá. A lány felébredt és rámosolygott. Ő megállt előtte.

- Mi kell? - kérdezte haragosan.

A lány várt egy kicsit, azután barátságosan mondta:

- Ugyan, üljön már le.

Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Bíró Lajos: Szeptember