Joicsi, a tanuki - Japán népmese

Az igaz tanukik, vagyis nyestkutyák mind Ava tartományba valók, mondták a régiek, mert arrafelé mindig sok volt a tanuki. No persze nem mindegyiküket tartották számon, hiszen a legtöbbjüknek még csak neve sem volt, de - úgy hírlik - lehettek vagy ötvenezren. Ez a történet is egy Avába való tanukiról szól, méghozzá nem is akármilyenről.
Hajdanában, valahol Ava tartományban, egy vidéki templom mögötti bozótosban élt egy Joicsi nevű tanuki. Minden hájjal megkent vénség volt őkelme, lehetett már vagy kettőszázhat esztendős, de az sincs kizárva, hogy még háromszázhat is elmúlt. Felettébb nagy kedvét lelte a bűbájoskodásban, no meg abban is, hogy az emberekkel a bolondját járassa; s meg kell hagyni, értett is mesterien az ámításhoz. Szó, ami szó, bizony sok huncutságot művelt.
Megesett például, hogy amikor a bonc, aki a templom gazdája volt, éppen egy tehetős házhoz indult, Joicsi csak kaptamagát, s hófehér szakésflaskóvá, azaz rizsborral telt palackká változva kigurult az útra, egyenesen a bonc lába elé, hogy az kis híján orra bukott benne. Máskor meg éjnek évadján a legelképesztőbb hangokat hallatva rémisztgette az embereket. Hol zirgett-zörgött, mint egy baboszsák, hol meg akkora trappolást csapott, mintha egy ménesre való ló dübörögne. Na de ezek a csínyek még csak hagyján!...
Hanem történt egy napon, mégpedig késő estefelé, hogy a templomszolga lélekszakadva állított be Zenkicsihez, az egyik falubeli gazdához.
- Zenkicsi uram! Jöjjön a templomba! Hívatják! A boncunknak volna valami megbeszélnivalója kenddel! - hadarta lihegve a fiú, s azzal futott is tovább.
Látván, hogy a szolga nagyon siet, Zenkicsi sem teketóriázott, hanem íziben szedelőzködött, s indult is szaporán. Lampionnal világítva maga előtt, csakhamar el is ért a kis folyóhoz, ami a templomhoz vezető utat kettévágta, s épp át akart menni az öreg fahídon, amikor a csodálkozástól szinte a földbe gyökerezett a lába: a régi, korhadt fahíd mellett egy vadonatúj, pompás kőhidat pillantott meg!
- Ez aztán igen! Mégiscsak nagyszerű ember a mi boncunk! Még mielőtt ezt a vén hidat megenné az enyészet, ő egy remek újat épített helyette! - ámuldozott Zenkicsi, s azzal megindult a kőhídon. Hanem alig lépett rajta néhányat, a híd - mintha csak ködből lett volna - szertefoszlott a lába alatt, s Zenkicsi egyenest a folyóba pottyant.
- Azért ez már mégiscsak túlzás! - mérgelődött Zenkicsi csuromvizesen, amikor, mint egy ázott ürge, megérkezett a bonchoz. - Ezt a csúfságot csakis Joicsi művelhette. De most már elég! Mit tanácsol, bonc úr, mit tegyünk vele?
- Nézd el neki, fiam, nézd el neki! Adok én neked száraz ruhát a magaméból.
- Na jó! Hanem mondja csak, bonc uram, mért hívatott ide engem? Mi dolga van velem?
- Nekem, fiam? Nekem bizony semmi!
- Hát ez meg hogy lehet?! Hiszen még a templomszolgát is értem küldte! Azért jöttem!
- Márpedig, fiam, én semmiféle szolgát nem küldtem érted!
Vagyis az egész dolog templomszolgástól, kőhidastól Joicsi műve volt. S ahogy telt-múlt az idő, őkelme térfái egyre merészebbek lettek. Addig-addig, míg végül a falubeliek megelégelték a dolgot. Egy napon aztán körbefogták a bozótost, s fülön csípték a csínytevőt.
- No, emberek, mit csináljunk ezzel a jómadárral?
- Főzzünk belőle finom tanuki-levest, jól fog esni majd az esti szaké mellé! - egyeztek meg végül az izgatott "vadászok".
A nagy lármára előjött a bonc is, s látja ám, hogy Joicsi a lábánál megkötözve, fejjel lefelé lóg egy rúdról, de még így is vadul hányja-veti magát. A boncnak megesett a szíve a vergődő jószágon, ezért megállította a hazaindulókat.
- Várjatok, fiaim, megálljatok! Lenne egy kérésem! - szólt hozzájuk szelíden. - A kedvemért nem engednétek szabadon Joicsit? Én majd beszélek a fejével, s ígérem, többé nem űz csúfot belőletek, csak most hagyjátok futni!
Mivel nem akárki kérte, hanem a bonc úr, nem volt mit tenniük, eloldozták hát Joicsi köteleit.
- Na, ide figyelj, te jómadár! Most az egyszer megmenekültél, s azt is csak a bonc úrnak köszönheted. De aztán jó útra térj ám, s becsületes tanuki módjára viseld magad, hallod-e!
Hát azt nem tudni, hogy Joicsi értette-e vagy sem a leckét, amelyet ezután kapott, de egy ideig csöndesen kucorgott a bonc előtt. Hanem aztán erőt vett rajta régi szokása, fogta magát, s - hipp-hopp! - szakés flaskóvá változott. De a türelmes bonc nem neheztelt meg rá, csak szelíden ennyit mondott:
- Jól van, no! Ha megértetted, akkor eredj szépen haza! - s azzal megsimogatta az öblös flaskó hasát.
Joicsi pedig úgy, ahogy volt, flaskó képében gurult el, majd eltűnt a bozót sűrűjében.
S ettől kezdve Joicsi csínyei egy csapásra abbamaradtak.
Hanem magát a bűbájoskodást, úgy látszik, mégsem bírta abbahagyni, s szokásává vált, hogy a tavaszi holdvilágos éjszakákon hol leány, hol meg legény képébe bújva, a maga mulattatására táncolt a templomhoz vezető úton. A falubeliek szívesen meglesték ilyenkor, s nem tudtak betelni a látvánnyal, hiszen olyan ügyesen csinálta.
Így teltek-múltak az évek, amikor egyszer tűz ütött ki a templom konyhájában, s lángokba borította az egész templomot. Mikor a bonc a bajra föleszmélt, már a főcsarnok is égett, ahol a templom oltalmazójának, a Gyógyítás Buddhájának szobra állt.
- Segítség! Emberek! Segítség! Jöjjön hamar valaki! - kiáltozott a bonc kétségbeesetten. - A templomot nem bánom, csak a szobrot, azt mentsétek!
Hát abban a pillanatban, nem tudni, honnan, fölbukkant egy zömök, fekete nadrágos ember. Nem szólt az egy szót sem, csak egyenesen belegázolt a lángtengerbe; de már jött is kifelé, vállán cipelve a roppant nagy képmást. A szobornak semmi bántódása sem lett, hanem a megmentője súlyosan összeégett.
- Ki ez az ember, s ugyan hová való? - kérdezősködött a bonc az összesereglett falusiaktól, de bizony nem ismerte senki. A bonc is, a falusiak is megtettek minden tőlük telhetőt, hogy az ismeretlen sebeit orvosolják, ám az idegen még aznap éjjel meghalt szegény.
Hanem akkor lett ám nagy csodálkozás, amikor reggelre kelve a tegnapi ember fekhelyén megpillantották Joicsi tűzperzselte testét.
Ettől az esztendőtől kezdve nyaranta, a Halottak Ünnepén táncolják arrafelé a Joicsi-táncot. A templomudvar egyik csöndes sarkában, a Joicsinak emelt sírhalom körül énekelnek-táncolnak-vigadnak mind a falusiak. S az a szokás ilyenkor, hogy a férfiak nőnek, a nők meg férfinak öltözve járják virradatig, de olyan ügyesen, hogy még Joicsi sem lejthette volna jobban.

Forrás: Polczer-Porta