A hegyi boszorkány bűvös ládikája

Réges-régen élt egyszer egy faluban egy igen jámbor házaspár. Olyannyira jólelkűek voltak mind a ketten, hogy amijük csak volt, megosztották a szegényebbel: kivel a rizst, kivel a pénzt, fázó emberrel még a rajtuk lévő ruhát is. Egy hideg téli napon történt. Reggel óta sűrű pelyhekben hullt a hó, s napnyugtára dermesztően hideg lett. Egyszer csak zörgettek az ajtón. - Vajon ki lehet az ilyen cudar időben? - morfondírozott az ember, s kiment ajtót nyitni. Egy hólepte fiatal nő állt előtte. - A távoli hegyekbe való boszorkány vagyok, ezer mérföldre lakom innen. Hamarosan szólni fogok. Nem adnának nekem kölcsön egy gyékényt? - nézett maga elé bánatosan, fejét leszegve. Az ember jobban szemügyre vette a jövevényt, aki boszorkánynak mondta magát, mégsem látszott egyébnek, mint egy huszonhét-huszonnyolc év körüli gyönyörű szép nőnek. Reszketett a fogvacogtató hidegben. - Hát persze, hogy adok! Már mért ne adnék. Vigyél csak nyugodtan annyit, amennyit akarsz! - mondta az ember. Ezzel a földes szoba sarkában álló gyékénytekercsekből felnyalábolt néhányat, és átnyújtotta jövevénynek. A nő a hóna alá fogta a gyékényeket, szépen megköszönte, és mezítláb elindult hazafelé a sűrű hóesésben. Az ember sóhajtott egy nagyot, s épp behúzta az ajtót, amikor előjött a felesége. - Mintha járt volna itt valaki, ki volt az? - kérdezte az asszony. - A távoli hegyekbe való boszorkány, aki ezer mérföldnyire lakik innen. Gyermeket vár, hát gyékényt jött kérni - felelte az ember. - Hideg lesz ma éjjel. Ugyan engedje már kend, hogy nálunk megszülhessen! - kérte az asszony, miközben szemével a sűrű hóesést fürkészte. - Szó sem lehet róla! A boszorkány, az boszorkány! Ki tudja, mit művelne itt... - Én is asszony vagyok! Jól tudom, milyen érzés gyermeket szólni. Igazán odaadhatná kend neki a hátsó fáskamrát! Jámbor lelkű ember volt az ura, hajlott az asszony kérésére. - Na, jól van, legyen, ahogy mondod. Akkor én elmegyek utána, te meg addig tegyed rendbe azt a kamrát! - mondta, s azzal indult is a hegyi boszorkány nyomába. Alaposan ki kellett lépnie, hogy beérje. - Hideg lesz ma éjjel. Ha nemsokára szólsz, nem tesz jót neked a hideg. Gyere, szüljél nálunk, a fáskamrában! Meleg vizet is kapsz! - állította meg szelíd szóval a boszorkányt. Az örömmel igent bólintott. - Köszönöm, hálásan köszönöm! - mondta, s az emberrel együtt visszafordult. Mire hazaértek, a kamra már ragyogott a tisztaságtól, padlója friss gyékénnyel szépen leterítve. Az asszony még a réseket is gondosan betömte, s vizet is forralt. - Gyere, csak gyere, szülj itt nálunk! - hívta gyengéd szóval a vendéget. - Kérem kendteket, most hagyjanak magamra! - szólt a boszorkány, s azzal le is feküdt. - Jól van. Addig főzünk egy kis rizskását. - A gyermekszüléshez kell az erő, enned kell valamicskét! A jámbor háziak ezzel magára hagyták. Nemsokára gőzölgő meleg kásával tértek vissza a kamrához, ahonnan már gyermeksírás szűrődött ki. Döbbenten lestek be az ajtón, hát három fiúcskát láttak. - Nahát, még ilyet! - néztek egymásra csodálkozva. - Köszönöm szépen, hogy úgy törődtek velem! - szólalt meg a boszorkány. - De már indulnom kell vissza a hegyekbe. Föl is kelt rögtön, s szedelőzködni kezdett. - Ugyan hová sietsz? Maradj még! Pihenj csak, hiszen éppen most szültél! - marasztalták a háziak. - Odakint amúgy is kutya hideg van. De hiába kérték, hiába próbálták maradásra bírni, a boszorkány csak a fejét ingatta, s mosolygott. Egyik fiúcskát a hátára vette, a másik kettőt a karjára ültette, s a szíves gondoskodást megköszönve elindult hazafelé a sűrű hóesésben. Másnap újesztendő napja volt. Éjnek idején megint zörgettek az ajtón. - Elnézésüket kérem a késői zavarásért! Én vagyok az, a tegnapi boszorkány. Kérem, eresszenek be! A háziak tüstént talpra ugrottak, és siettek az ajtóhoz. - Jaj, de jó, hogy újra eljöttél hozzánk! - mondták örömmel, s amint ajtót nyitottak, három virgonc kis fickó pördült be rajta. - Nahát! Micsoda eleven fiúcskák! - csodálkoztak a háziak. A boszorkány erélyesen csendre intette a hancúrozó-zsivajgó gyerekeket. - Megint kéréssel jöttem. Kérem kendteket, adjanak nevet a gyermekeimnek! - Szíves örömest! Elvégre mégiscsak nálunk születtek - s azzal összedugták a fejüket, hogy megtanácskozzák a dolgot. - Legyen hát akkor Nyarajó a legidősebb, Őszejó a középső, s Telejó a legkisebb! - ajánlották. - Jó nevek, igazán jó nevek! - bólogatott a boszorkány elégedetten. - Szívemből köszönöm a hozzám való jóságukat! Hálából fogadják el tőlem ezeket a ládikákat! - mondta, s mindkettőjüknek átnyújtott egy-egy kis fadobozkát. - Nyarajó, Őszejó, Telejó! - mondogatta ízlelgetve a neveket. Nem időzött sokáig, búcsút vett a háziaktól, s gyermekeivel hazaballagott. Miután elment, a házaspár elővette a fadobozkákat, s megnézte, mi van bennük. Az ember ládikája olyan bűvös ládika volt, amelyből ki nem fogy a pénz, amíg a gazdája él. Az asszony ládikája meg olyan bűvös ládika volt, amelyből ki nem fogy a selyemfonál, s a gazdája, amíg él, annyi selymet szőhet, amennyit csak akar. Forrás Polczer Porta