VI.
Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszivárgó fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy utcasöprő géppel találkozott, a pis
zkos por belepte a fejét, a nyakát, a kezét, ráment a torkára. A korai felkeléstől a gyomra is fájt, olyan rosszul érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Duna-parton be akart menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit csinálni.
Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította, beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki, megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpönyegében egy kanapéra és elaludt.
Tizenegy óra volt, mire felébredt. Ijedten ugrott fel.
- Istenem - mondta -, mit gondolnak az irodában!
Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletébe hajtatott. Szégyellte a hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami hazugságot és sietve nekifogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát.
- Na - mondta magában az utcán -, nem is olyan nagy dolog. Nem kell tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni.
Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyújtott és lassan elindult a lakása felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyűjtött, "meg kell történnie", mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba.
A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan, fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barna karikás volt, az arca sápadt, megnyúlt és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és bágyadtan mosolygott.
Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem tudott mást mondani, mint ezt:
- Üljön le Julcsa.
A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte, hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és elszántan mondta:
- Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony hazaérkeznék.
A lány felnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett.
- Igen - mondta. - Hogyne... Hogyne...
Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást várt, kifogásokat, feltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még egyszer mondta:
- Hogyne...
Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség. Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez fogjon.
- Én - mondta halkan és óvatosan -, el fogom látni magát, Julcsa.
- Igen - mondta a lány.
Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ez ezt a nyugalmat és ezt a biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a fejével?
Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az íróasztalhoz ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papírpénz, két darab százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a pénz kevés. Benyúlt a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.
- Itt van Julcsa - mondta suttogva.
Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte, bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott felülkerekedni, szégyellte magát.
- No isten vele Julcsa - szólt hirtelen a lányhoz.
A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett vissza rá és kihúzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült a karosszékben...
VII.
Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes gyengeség!... Ilyen ostoba zavarodottság!... Ilyen gyáva tehetetlenség!... Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt éves fiú? Mit fél ettől a lánytól?
Szidta magát, de egy percre sem merte megígérni magának, hogy legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg egészen hozzászokott a felesége derűs jóságához, nyílt szeretetéhez és megbízható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó, furcsa teremtés. Egy parasztlány - de annál kevésbé lehet tudni, mit gondol. Mit gondol vajon? Mit akar?
Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna? Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, e miatt a pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa magát?
Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán. Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá. Szerelmes lett volna belé? - Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot. Én egy kövér posztókereskedő vagyok - mondta -, én nem ébresztek szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt...
Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre. Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyellte, hogy annyit gondol egy idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a lány. Egy-két hét alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban egész délután a lány járt az eszében.
Este nyugtalankodva ment haza. Vajon itt van-e még? Talán el is ment már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az ágy. Vajon itt van-e még?
Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyellte magát.
- Mit érdeklődöm úgy utána? - mondta dühösen.
Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott.
- Mégis tudnom kellene - mondta -, hogy itt van-e. Nem lehet az ember egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.
Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén, visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött tíz percig, akkor felnyílt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt rajta és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.
- Behoztam a vizet - mondta.
Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és magához húzta.
Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a világosságba; keserű volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és félig magának, félig a lánynak mondta:
- Pedig én nem akartam... Ma se akartam, tegnap se akartam...
A lány ekkor felemelte a fejét, a szemei kitágultak, világítottak.
- De én akartam - mondta csendesen.
Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte, kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett, visszahúzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyíltan és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés: miért akarta?
Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia magát.
- Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne.
- Hogyne - válaszolta nyugodtan a lány.
VIII.
Másnap ismét bejött hozzá a lány a vízzel. A következő napon nem jött be. Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment kiérte és bevitte magának.
És ekkor nem hitegethette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés... Részegítő... Erős és tüzes, mint valami fekete bor...
Könnyű sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni. Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele, megmondta neki:
- Három nap múlva el kell menned.
- Igen - mondotta a lány.
- Nem sajnálod?
- Nem.
Vajda ránézett.
- Nem? - kérdezte.
- Nem - mondta a lány. - Majd azután maga jön el hozzám.
Vajda elbámult.
- Én? - kérdezte csodálkozva.
A lány lehajtotta a fejét, belefúrta a párnába és olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:
- Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám.
Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyitott szemmel bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.
- Ezért akartad! - mondta kiáltva.
A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A férfi elképedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá.
IX.
Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, lelkiismeretlen, vidám, hetyke.
- Kitartok egy lányt - mondta magában. Lesz egy szeretőm. Hát aztán? Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó férjek és jó apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem.
Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az állhatatos hűségét, a biztos, erős, öröklött családi érzését, mindazt a megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint hűséges embernek a jó férj mivolta kialakul, nem lehetett elcsitítani.
Este hozzábújt a lány és megint halkan súgta neki:
- Két szobát... Olyant, mint a második emeleten van annak a szőkének. Ahhoz is egy öreg úr jár...
Ekkor felsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az összehasonlítás az öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a gyerekei.
- Meg fogom őket lopni - gondolta kétségbeesve. Időt lopok tőlük. Szeretetet. Pénzt.
Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány nem törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el:
- Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája legyen az embernek. Vettem egy derekat... szoknyát... miedert... cipőt... kalapot... Mindig csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit kapok... De mindig tetszeni fogok magának.
Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abbahagyta a beszédet, akkor összehúzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul mondta:
- Amikor idejöttél, parasztlány voltál. Nyolc hónappal ezelőtt.
- Igen - mondta a lány jókedvűen - én parasztlány voltam.
- Budapest felnevelt... Kitanított nyolc hónap alatt.
A lány csattantott a szájával, megrázta a fejét és kényeskedve mondta:
- Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított engem az édes anyám.
- Az anyád?
- Bizony. Tud ő mindent. Megmondta ő. Volt ő itt Pesten is.
- Ő is csak parasztasszony.
- Mindegy. De volt ő itt Pesten is.
- Mit csinált itt? Hol volt?
A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A lány végre megmondta:
- Egy olyan házban...
- Milyen házban?
- Egy olyanban... Egy rossz házban...
X.
Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyűlölte és utálta magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból fel-felnézett, rámeredt a falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő vágyódással, kihűlten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart együtt élni.
Pontos időközökben szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor, amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak felpattant az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége, mindig felijedt, mindig keservesen elhúzódott az arca és mindig, rögtön azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.
A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; az öklét rányomta a homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a szobába:
- Hermin!
Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe? Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot érzett. Gyűlölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az elmúlt, a kihűlt mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy érthetetlen megtébolyodás.
Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt.
- Pfuj! - kiáltotta hangosan - pfuj!
A kis fali tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és belekiabált magának:
- Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember tegyen ilyent!
Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt.
- Sürgős dolgom van - mondta és szaladt lefelé.
Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az elhatározását:
- Ennek véget kell vetni - mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az úton még ingerelte magát.
- Mi vagyok én - mondta csúfolódva -, hogy szeretőt akartam tartani? Gróf vagyok én vagy bankigazgató? Öreg mágnás vagyok én vagy impotens bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán az én feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok én? Lopom én a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?
Mire a lakásához ért, dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és fanatikus apát csinált, egy kétezer éves lelki örökség, forrott és lázongásban volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és természetté lett tudat, hogy a feleségéért és a gyerekeiért kell élni és hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a lelkében.
Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt.
- Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt.
A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután felemelte a fejét és hidegen nézett vele farkasszemet.
- Azonnal el kell mennie - mondta Vajda.
A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta:
- Még... nem... vett... nekem... lakást...
Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan felnevetett. Ez a piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte... Az arcába ordított:
- Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást. Nem kellesz nekem.
A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon halkan válaszolta:
- De nekem kell.
Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordított rá:
- Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert...
- Nem kell más - mondta a lány.
- Nem kell? No hát én majd adok neked. Kirúglak. Értetted? Kirúglak. Kirúglak.
A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyű rútnak találta ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyellte magát. Ez megint nem volt a helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen durvának lenni, holott három nappal ezelőtt...
Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és halkan mondta neki:
- Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem tehetem ezt. Én nem akarom ezt. Én ki fogom magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én kielégítem magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a dolognak.
A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem válaszolt.
- No igen? - kérdezte Vajda.
A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és nem szólt.
- Hát jó? - kérdezte Vajda szelídebben.
A lány nem válaszolt.
- Hát feleljen Julcsa - mondta Vajda - hát ugye ez lesz a legjobb? Ugye belátja, hogy ez a legjobb?
A lány hallgatott.
- De Julcsa - kiáltotta Vajda -, hát feleljen már, az isten szerelmére. Ne álljon itt így. Hát mondja már...
A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta, azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott.
Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével. Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott; félig magának mondta gondolkozás közben:
- De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez is mehet. Miért ne menne el?
A lány még mindig hallgatott. A hosszú hallgatás után remegő ajakkal, de nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre:
- Mert gyerekem lesz.
Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Bíró Lajos: Szeptember
Bejegyzések
Lutter Imre portréfotóját Fogarasi Zoltán készítette. 
_kicsi.JPG)
