SINKÓ ERVIN: HŰSÉG I.-II. -III. -IV.

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG
I.

Egy este a halottakról folyt köztük a szó. Mind a ketten - túl a harmincon - abban a korban voltak, mikor a halál már nem afféle közeli-távoli mendemonda, hanem barátok, szülők, testvérek sírhalmán szerzett személyes ismerős, bejáratos gonosz vendég életünk körében. De ők ketten nem a maguk halottait idézgették, csak általában a halottakról beszéltek. Arról, hogy az élő emberek mindenkor porszemként elenyésző kisebbség a meghaltak összességéhez képest. Arról, hogy mégis különös dolog a halál, évmilliók óta gyakorolja az emberiség és mégsem lehet hozzászokni. Arról, hogy az ember mindenüvé követni akarja azt, aki kedves neki, minden áron együtt akar maradni azzal, aki édessé teszi neki az életet, de ha a kedves meghal, akkor visszahőköl az ember s bármily sok szívünkhöz nőtt halottunk is van már, a halál nem tud kívánatossá válni, legfeljebb az élet válik elviselhetetlenné. Így beszélgettek. Beszélgetés közben az asszony maga elé nézett és fényes fekete haja keretében feje nyugodt volt, ünnepiesen mozdulatlan, mint egy patinás festmény. Hirtelen rámosolygott egy gondolatra. Szerette a gondolatokat; akár vidám, akár szomorú volt egy gondolat, ha gondolat volt, akkor csendes mosollyal csodálkozott rá s olyan volt ez a mosoly a megsajgó arcon, mint valami szemmel nem látható távoli szépségnek visszfénye, egy fényes árnyék, mely néha pecekig elrezgett az ajakszögletek körül. A férfi sürgető kérdezősködésére megmondta:

- Csak egy kérdés jutott eszembe - és ami úgy-e ritka - majdnem mindjárt melléje szegődött a felelet. A mai ember nem hisz a halottak életében, de hát akkor lehet-e hű? Ez volt a kérdés.

- És mindjárt megjelent a felelet?

- Majdnem mindjárt, azt mondtam - csengett az asszony szava. - Előbb még egy másik kérdés is közbefurakodott: mi az hogy hűség? De ezzel már ott állt a felelet is mind a két kérdésre: Minden, ami van, az egész élet szakadatlan támadás a hűség ellen, agitáció a múlás, az örökös változás érdekében. A hűség minden természeti törvénynek ellentmond, a hűség hit egy belső valóságban, mely büszke megközelíthetetlenségben dacol a természet minden látható valóságával. De ha a halál a vége minden dacnak és akaratnak, akkor nem a hűség az igazság, hanem a halál. Vagy van hűség, vagy van halál, tudniillik mai halálos halál.

A férfi nem tiltakozott, nem is helyeselt. Nézte az asszonyt, hangját hallgatta, szeme megtelt a nézésével s a levegő, amit belélekzett, ennek az asszonynak az ízével áradt el benne. Ritka pillanatok azok, amikor az ember felajzott idegszálakkal, érzékei mohó megnyílásával ráeszmél, hogy elrohanó csoda az, amit úgy hívnak: élni. A férfi most egy ilyen pillanatban ámult rá az asszonyra és önmagára és rá a halálra, melyben a csoda, az ő csodája el fog merülni. Már nem gondolkodott, csak repesett, hogy él, még él, még messze a halál. Az asszony most is megértette és nem küldte el, engedte, hadd csókolja rá ezt a titkos, ősi félelemtől felgyújtott mámort. Mintha testük először élné át a csodát, hogy test testet érhet, test testnek adódhat, nem tudtak betelni a szenzációval, hogy vannak s hogy egymásnak ennyire lehetnek.

Megérezték, hogy közel a halál vagy csak a felidézett halálgondolatok kergették extázisba őket? Csak annyi bizonyos, hogy ősi borzongás és az egyetlenegy csordultig telt most pillanatnak minden mást kiközösítő megimádása: ez volt az ő ölelkezésük az éjszakába hajló estén. Vagy talán csak utólagos képzelődés volt ez? Csak az emlékekben vált egyetlenné ez az este? Nem, valahol valami állati biztos szimattal, biztos, ő akkor öntudatlanul érezte, hogy ez búcsú, utolsó ölelés. De az asszony nyilván semmit se érzett előre. Reggel csak fejét fájlalta és harmadnapra halott volt, mint annyian ragyogó fiatalok ez évben, gyilkos spanyol járvány idején.

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG
II.

Így maradt egyedül, öt év után, a férfi. Csak az az öt év volt élet, amit ezzel az asszonnyal együtt élhetett meg. Ha síriratot szerkesztene magának, az így hangzana: Élt öt évet. Az élete akkor kezdődött, mikor ezzel az asszonnyal összetalálkozott. Akkor érezte először, hogy a gyönyör áhítattá magasztosulhat s hogy vannak a test mámorának tündökölő csúcsai, melyektől nem menekül, hanem boldog szárnyalással remegve pihen meg rajtuk fényözönnel a lélek. Nem hasonlított senki asszonyra és senkit se látott még, aki úgy volt együtt egy másik emberrel, mint ők egymással. Pajtások, szeretők, testvérek, házasok, két kis diák, egymásban, egymásból élő útitársak, egymás útja voltak... öt ilyen esztendő s amaz minden időkre sebet égető, mert boldog este után, maradt magára a férfi. Hűség? Ha most beszélhetne az asszonnyal, megmondhatná neki, hogy a hűség nem is probléma. A hűség nem magatartás, hanem állapot, nem szándék, hanem sors.

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG
III.

Két év múlt el az asszony halála óta. Az ember megy az erdőben, két ember megy kéz a kézben az erdőben, éveken keresztül mennek így kéz a kézben, mikor az egyik észreveszi, hogy a másik eltűnt. Ezt úgy nevezik, hogy a halál. De aki észreveszi, akinek a bőrére megy, az nem vigasztalódhatik meg egy szóval, az egyedül maradt és azt tudja, hogy a másik, aki eltünt, az is most külön van, hol és hogy, az mindegy s el kellene menni, keresni és keresni. Ilyeneket gondolt a férfi néha, de aztán eszébe jutott, hogy hiszen az egész kép hamis. Mert az a másik nem eltűnt, hanem megszünt. Ezt nehéz átélni, annyira nehéz, hogy álmaiban még egyszer se látta az asszonyt halottként. Ha álmodott vele, mindig úgy álmodott vele, mint valakivel, aki még mindig él. Legmélyebb öntudatában nem fért el a halál valósága. De azért természetesen az az asszony már csak egy emlék, azonkívül nincs. Csak egy dolog nem elég világos, nem a halál, a halálos halál - ez sértően világos -, hanem az, hogy ő, a férfi, mért ténfereg tovább az élők közt, holott azt, amiért szerette életét, megölte a halál. Az élet ésszel felfoghatatlanabb, még a halálnál is sötétebb hatalom. Ha a kedves meghal, akkor visszahőköl az ember és nem követi - így mondta akkor este az asszony. Igen, így mondta, de arcát, haját, kezének mozdulatát, hangja dallamát, azt a megnevezhetetlen valamit, ami csak őbelőle sugárzott, amitől a mozdulatai, szavai, hangja egyszerivé, összehasonlíthatatlanná, csak az övé lett, azt nem bírta emlékezetéből újra érzékei elé kényszeríteni. Elmosódott mint esőverte írás, melyet már böngészni kell s bötük helyén foltok. A fájdalom a régi, de vajjon az emlékekben még az az asszony él-e? Két év óta nem bírta rászánni magát, hogy elővegye fényképét s most, hogy maga elé rakta, meglepődötten meredt a képre. Hát ilyen volt, ilyen szép? A lélektől hamvas komoly arcon ez a szelid szépség, ez a kicsit magától előrehajló, hallgatagsággal teljes fej? A finom, nem túlhosszú, fehér nyakát magas gallér zárta körül és a férfi szeme már mohón nyúlt a gallér mögé, de aztán egy mozdulattal tűzbe dobta a képet. - Ezt nem lehet elviselni - mondta.

SINKÓ ERVIN: HŰSÉG
IV.

Ez már az őrület volt. Már nem tudta, hogy nem ő találta-e ki az egész utolsó beszélgetést, mikor ketten a halottakról és a hűségről váltottak szót. Már nem tudta, mi az, amit csakugyan az asszony beszélt és mi az, amit az ellenőrizhetetlen emlékezés ad most az asszony szájába. Szörnyű az, hogy az ember egyedül marad emlékekkel és nincs semmi, amivel az emlékeket ellenőrizhesse, csak maguk az emlékek. De nem ez volt az őrület. Az volt az iszonyatos, hogy mióta a fényképet megnézte, éjszakánként az élő asszonnyal álmodva, gyönyöröket élt át vele; sorvasztóan vad ölelésekben tobzódtak. Ami az ő számára egykor a csodálatos kinyilatkoztatás volt, hogy a test megistenülhet, hogy az ölelésnek lélek-íze lehet, ebből semmi se maradt. Valami nyers nemi düh tombolt kettőjükben, mely után kimerülten és olyan utálkozva ébredt, mint az obscén szerelmekből régen, mielőtt ezt az asszonyt ismerte. Már félt lefeküdni, írtózott halottgyalázó magától. Egy este elhatározta: valamit tennie kell, azt az asszonyt, életét, élete egyetlen fényességét az emlékeiben meg kell magától mentenie. De egy óra mulva már megint otthon volt. Nem sikerült. Valami éhes vadállat csattogtatja éjjelenként a fogait, koncot vetek neki s akkor éjjel nem bántja majd őt, szegénykémet, azt az asszonyt - ez volt a terve, de elgyötört idegeit a rossz illatszerektől szagló nő, ki útjába akadt, nem tudta vágyra ébreszteni. A rekedtes nevetés visszataszító durvasága elől úgy sietett el, mint aki menekül.

«Nem a halál kívánatos, csak az élet vált elviselhetetlenné» - firkálta rá szórakozottan egy cédulára, így idézőjellel. De aztán mégse ölte meg magát, mert egyszerre, hogy tekintete az ágyára esett, felcsapott és elhatalmasodott benne a hontalan sóvárgás az ő asszonya után, az egyetlen asszony után, aki azonban most már csak a csodálatos gazdagságú bűvös testével sajdított bele képzeletébe. Gyorsan lefeküdni, elaludni, hogy álmodhassa!

- Csak halottat nem lehet megölni. Vagy csak halottat lehet megölni? - szólt, miközben borzongva hozzáfogott a vetkőzéshez és tehetetlen nehéz könnyek csorogtak le az arcán.

Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 9. szám · / · SINKÓ ERVIN: HŰSÉG