Gonbé, a kacsavadász - Japán népmese

Valamikor, réges-régen élt egy Gonbé nevű vadász. Minden esztendőben, amikor beköszöntött az ősz, seregestül jöttek a vadkacsák, s Gonbé el-eljárt a hegyek között fekvő láptóhoz kacsát fogni.
Egy szép napon aztán így okoskodott:
- Ha most elsütöm a puskámat, akkor legföljebb ha egyet lőhetek. Vajon mit kéne tennem, hogy egyszerre vagy százat megfoghassak?
Ettől kezdve éjjel-nappal csak ezen járt az esze, s addig-addig törte a fejét, míg végre eszébe jutott valami. Fölment a láptóhoz, és vagy egy tucat kibelezett úritököt bedobott a vízbe. A kacsák eleinte gyanakodva méregették, kerülgették a víz színén úszkáló tökhéjakat, de aztán megnyugodtak, egyre közelebb merészkedtek hozzájuk, rájuk telepedtek pihengetni, csőrükkel csipkedték, játszadoztak velük. Ekkor aztán Gonbé vett egy újabb tökhéjat, s mint valami sisakot, a fejére tette. Majd fején a "tökfödővel" besétált a vízbe, alábukott, becserkészte a kacsákat, s egy-egy zsineget kötött mindegyiknek a lábára. A zsineg másik végét pedig a saját derekára csomózta. Miután szép sorjában vagy száz kacsát megkötött, azt gondolta, ennyi már elég lesz. Épp indult kifelé a tóból, amikor óvatlanul egy nagyot tüsszentett. A kacsák megrémültek a nagy csattanástól, egy szempillantás alatt szárnyra kapott az egész sereg, s Gonbéval együtt a magasba röppentek.
- Segítség! Segítség! - óbégatott a vadász, miközben a kacsák röpültek vele hegyen át, völgyön át, egyre messzebbre.
Csakhogy a zsinegek idővel elszakadoztak, Gonbé meg lezuhant. Zuhant csak, zuhant, egészen addig, mígnem egy fenyőfa csúcsán kötött ki. Igen ám, de az a fa olyan szédítő magas volt, hogy Gonbé sehogy sem bírt lemászni róla.
Mást nem tehetett, elkezdett hát megint óbégatni:
- Segítség! Segítség!
Meghallotta ezt odalent egy ember, akinek a háza épp a fa alatt állt. Hozott is rögtön néhány jókora létrát. Ötöt vagy hatot összekötözött, s ezen aztán Gonbé lemászhatott végre.
- Hát kenddel meg mi történt? - kérdezte tőle a megmentője, amikor földet ért.
Gonbé szép sorjában elmesélte neki a dolgot.
- No, innen bizony nem lesz könnyű hazavergődnie! Hanem mondja csak kend, nem állna be inkább dolgozni énhozzám?
- át, úgy látszik, nincs más választásom, mint hogy kendhez elszegődjek.
- No, akkor jöjjön kend, és segítsen nekem krumplit ásni!
Így is lett, s másnap Gonbé a gazdával elindult a hegyre krumplit ásni. Csakhogy az a krumpli olyan hatalmas volt, hogy hiába húzták vagy százan, nem bírtak vele. Húzták csörlővel, húzták csigával, és közben váltig csak egymást buzdították, hogy húúúzd meg!, húúúzd meg! S újra meg újra nekiveselkedtek a szörnyű nagy krumplinak. Egy kerek napba telt, míg kihúzták. Ám mivel óriási gödör maradt a helyén, hozzá kellett fogni a lyukat betemetni. Egyszer csak Gonbénak megcsusszant a lába, és zutty!, belepottyant a jókora gödörbe. Sok volt ott az ember, így a kutya se vette észre, hogy Gonbé hiányzik, hát szépen betemették.
A vadász odalent megint törhette a fejét.
- Sebaj! Hisz a pocok is a föld alatt él, mért ne tehetném hát én is! Majd úgy csinálok, mint az! - gondolta, s két kezével a földet vájva fúrta-tolta magát előre. Kapart csak, kapart, mígnem egy kút fenekén kötött ki.
Igen ám, de az a kút olyan szörnyen mély volt, hogy Gonbé sehogy sem bírt kimászni belőle. Nem tehetett mást, elkezdett hát megint óbégatni:
- Segítség! Segítség!
Meghallotta ezt odafönt az az ember, akié a kút volt. Hozott is rögtön néhány jókora kötelet. Ötöt vagy hatot összekötözött, s ezen aztán Gonbé fölmászhatott végre.
- Hát kenddel meg mi történt? - kérdezte tőle a megmentője, amikor fölért a földre.
Gonbé töviről-hegyire elmesélte neki a dolgot.
- No, innen bizony nem lesz könnyű hazavergődnie! Hanem mondja csak kend, nem állna be inkább dolgozni énhozzám?
- Hát úgy látszik, nincs más választásom, mint hogy kendhez elszegődjek.
- No, akkor jöjjön kend, és segítsen nekem hordót vasalni!
Így is lett, s másnap Gonbé a gazdával hozzálátott a ház mögött, hogy a hordón a régi vaspántokat kicseréljék. Csakhogy az a hordó olyan rettentő nagy volt, hogy bár húzták a vaspántot, amennyire az erejükből tellett, de csak nem bírtak vele. Kalapácsot hoztak, azzal noszogatták, azzal feszegették. Egyszer csak az ócska pánt elpattant, s akkorát rúgott, hogy Gonbét messzire röpítette.
Röpült csak, röpült, egészen addig, mígnem egy kolostor tetején kötött ki.
Igen ám, de az a tető olyan irdatlan magas volt, hogy Gonbé sehogy sem bírt lemászni onnan. Mást nem tehetett, elkezdett hát megint óbégatni:
- Segítség! Segítség!
Meghallották odalenn ezt a boncok. Hoztak is rögtön vagy száz paplant, mindet összevarrták, majd a széleinél megmarkolták vagy százan, s kifeszítették, mint egy óriási ponyvát.
- No, ugorhat kend!
Gonbé bizony nem sokat teketóriázott, megcélozta a kifeszített nagypaplant, s azzal leugrott. Hanem a zuhanás lendületétől felröppent a hatalmas paplan széle, s a sok bonc is röpült vele.
A száz kopasz fej összecsattant fönt, a levegőben, s a koccanástól akkora szikra keletkezett, hogy a száz paplan egyből lángra kapott. Hamuvá lett mindahány, meg a kolostor is, de véget ért ezzel Gonbé meséje is.

Forrás: Polczer-Porta