Kormányos Gábor: Mit ér a vers?

Néhány gondolat kortárs költészetünkről


Mindenekelőtt szót kell ejtenem a magyarságérzést hordozó közszolgálati (és ezáltal nemzeti) költészet sorsáról a mai magyar valóságban. Minden ellenkező állítással szemben e költészet sorsa ma az üldözöttség, a hontalanság. Érezhetően a közéleti kötelességét teljesíteni akaró költészet csupán nyomokban létezik, nincsen látható magasságban. Még mindig és egyre inkább olyan időket élünk, mint Kazinczy és Kölcsey idejében. A magyar költészetért belső parancsra cselekvő, kultúránkat támogatni és felmutatni akaró mecénások alig vannak. Felelős szerkesztőink körében, ritka kivételtől eltekintve, mint Brády Zoltán, nincsen hajlandóság e műfaj támogatására. Én úgy látom, általánosságban, a folyóiratokban (Kapu című jobboldali, magyar érzelmű folyóirat kivételével) a megjelenő versek mentesek minden közéleti tartalomtól, egyetemes, valódi társadalmi mondanivalótól, érzelemtől. A máshol megjelenő versek dekadenciát, költőhöz nem méltó gondolatokat, az anyag teljes uralmát tükröző felszínességekről szólnak. A posztmodern, valójában képzavaros, formahibás szimbolizmussal, felszínes szóösszetételekkel operáló, (nyálas) valóságos érzelmeket láttatni képtelen, fércmunkák tömkelegét lehet olvasni az ihletett költészet helyett. A folyóiratok többségének versrovat-szerkesztői alkalmatlanok az értékek felismerésére. Ezen kívül tudatosan háttérbe szorítják a magyarságérzést hordozó, hazaszerető és -féltő, színvonalas alkotásokat. De nem csak azt, hanem a valóban magas szintű egyéb kultúrát is. Ezzel szemben a romboló, ihletmentes, silány alkotásokat közlik előszeretettel, mintegy tudatosan rombolva az olvasók ízlését. Gondosan vigyáznak arra, hogy a megjelenő versek még véletlenül sem fogalmazzanak meg a közélettel és a hatalommal kapcsolatos tartalmakat, netán kritikát. Ezen kívül egyfajta nyugdíjkiegészítő pénztárként is funkcionálnak az állam által fenntartott folyóiratok. Ha figyelmesen számba veszik ezeket, rá kell jönniük, hogy egy jól behatárolható baráti kör él minden folyóirat emlőjén. Már csak ezért sem lehetnek haladó és közösség szolgáló, megújulni képes s ez által a költészet társadalmi szükségszerűségét felismerő és azt szolgáló műhelyek ezek a folyóiratok. Mit ér a folyóirat, s mit ér a vers, ha az nem szolgálja egyetemes életközösségét, a magyar társadalmat? A mai általános közállapotokra tekintve, a költészetnek lelkesítő, jövőben hinni tudó, reményteli bizakodást és erős lelkületet kellene sugároznia, szükségszerűen, de nem megrendelésre. A magyar érzést hordozó, abból táplálkozó költőknek ez természetük, mannájuk. Minden más sugallat ma csak árthat és kárt okozhat a léleknek s a hazának. Tehát minél többször és minél több helyen kell a hit és bizalom hangjainak, mint a magyar jövő fanfárjainak megszólalnia, mert mit érnének a folyóiratok és: Mit érne a vers, ha csikarásról szólna? Jaj ha csak röfögne, mint disznó az ólban? Mit kedvelnél benne, mit szeretnél benne, Ha az egész vers csak bélcsavarás lenne? Mit érne a vers, ha csupán arról szólna, Mikor rándul arcod a prosztata szóra? Mikor, milyen műtét, ami előtt állok, S mikor jönnek értem cifra gyászhuszárok? Mit érne a költő áldott tehetsége, Ha csak sebnyalásra lenne felcserélve? Pedig egy-két zseni napi nyavalygása, Erről tanúskodik havi nyomtatásban. Így kellett rájönnöm, - nem kell még a lélek, Művészi alázat, csak a pénz a lényeg! Ha baráttá lettél, már semmi sem számít, Mindenki leközöl, írhatsz szart is, bármit. Nem a mű a fontos, csupán annak díja. Csak, hogy a szar, ismert néven legyen írva. Ha a neved ismert szerkesztő körökben, Bármilyen fércmunkát leközölnek könnyen. Az sem számít itt már, ha ki olvas, megvet, Igaz művészetről rég nem írnak könyvet. Az istentől költőt, mint József Attilát, Csak halála után becsülték, tanítják. Nem kívánom mégsem, korai halálom, Pusztuljon a rendszer, előbb még kivárom, Tűnjön el az élet bélfekélyes része, S tiszta vátesz hangja lépjen a helyébe. Ma általában a gyávaság (lojalitás a politikai és pénzhatalomhoz), saját egzisztenciaféltés stb. határozza meg az irodalomért felelős rovatszerkesztők, főszerkesztők tevékenységét, és nem a tiszta magyar művészet megjelenítése: a nemzeti irodalmi érdek. A hazai kultúra érdeke a színvonalas nemzeti művészet megteremtése kellene, hogy legyen. Hiszen csak így fedhető fel s mutatható meg az írott magyar kultúra valódi milyensége és a magyar költészet valódi értéke is. Tovább rontja az összképet, döntéseik során saját maguk tévedhetetlenségébe vetett hitük. Itt kezdődik, amire már utaltam, a dilettantizmus, a saját elképzeléseikhez való dogmatikus ragaszkodás, rugalmatlan művészet szemlélete is. Olyan emberek, akik soha egyetlen értékelhető verssort saját ihletből le nem írtak, döntik el, mi az értékes költészet, és mi az értéktelen. Azért alakulhatott ez így, mert elsősorban politikai cenzorokra, és nem művészetértő, pártoló emberekre volt és van szüksége a gazdasági-politikai hatalomnak. Félő, hogy sokáig kell még várni e szemlélet megváltozására. Ma a diplomások uralják az irodalom fő tereit. De mindenki tudja, a költészetet nem lehet megtanulni egyetemeken. A legnagyobb költőknek nincs és nem is volt egyetemi végzettségük. Legnagyobb költőink azok, kiknek művei élnek és élni fognak a nép, a nemzet lelkében ma, holnap és holnapután is, nem pedig azok, kiket lojalitásuk miatt a hatalom kitüntet. Költőnek Isten akaratából születik az ember. Az is igaz, hogy költőnek csak költő lehet a kritikusa, népén kívül. Az igazi költőnagyságok, tanárok erénye, hogy szeretettel és segítőkész kritikával tudják más alkotásait értékelni, elbírálni, pl. Lator László tanár úr vagy Brády Zoltán főszerkesztő úr. Az egészen bizonyos, hogy elfogulatlanság, az értékfelismerés, az értékteremtő ihletett művészet felismerése a legnagyobb művészek, tanítók erénye. A költői, pedagógusi zsenialitásnak része kell, hogy legyen a nemzet szolgálatának felismerése, és ahogy arra utaltam, az értékteremtő irodalom és költészet ezen keresztüli felismerésének képessége. A művészi érték felismeréséhez szükséges plusz adottság ezen alkotó emberek tulajdona. E tulajdon az a szemlélet, amely az alkotói gyakorlat, élet során, tapasztalati úton kristályosodik ki, mint az alkotószellem bölcselete, a zsenialitás ismérveként. Ma azonban az esetek kilencvenkilenc százalékában nem ez érvényesül. Itt adódik kényszerűen a kérdés: miért van ez így? A folyóirat teljes terjedelme sem lenne elegendő az okok felsorolására. A már említett gazdasági, politikai érdeken kívüli másik ok a szerkesztői dilettantizmus, a rosszindulatú tudálékosság, kiskirályi önhittség. Ez az ok, a polgári költészet vagy műköltészet és a népköltészet értéke közötti különbségtételt eredményezte. Ez azért szamárság, mármint a különbségtétel, mert a költészet éppoly sokszínű, mint maga a társadalom, azt sem világnézeti híd, sem világnézeti szakadék nem kapcsolhatja össze egymással vagy választhatja szét egymástól. A kormányzat politikai pártokkal, a pártok jó esetben választóikkal, a választók pedig – s ez a polgári társadalom kettőssége – saját társadalmi helyzetükben kifejeződésre jutó emberi mivoltukkal (és erre eszmélve, mint olvasók) vannak kapcsolatban az irodalommal. Az összefüggés olyan távoli és közvetett, hogy az író személye, az alkotás forrása lényegtelenné válik a mű olvasása, élvezete során. Így maga a mű nem műfaji besorolása kapcsán vagy a szerzője politikai hovatartozása, társadalmi réteghez tartozása alapján lesz népszerűvé, hanem ihletettsége, művészi hatásának erőssége által. Az olvasó nem tesz különbséget olvasás közben népies és urbánus között. Nem így minősülnek az alkotások, nem azáltal lesznek halhatatlanok, hogy éppen az elnyomó hatalom irodalompolitikai cenzorai hova sorolják azokat, s kinek adják a díjakat. Éppen ezért a tiszta forrású, néplélekből kiemelkedő, azt megszemélyesítő költészet az, amit támogatni és ápolni kéne, s itt van a legnagyobb probléma, mert mint ahogy a népköltészet vagy a magyar nóta szöveteiben hordozza a mindenkori társadalomkritika igényét, valamint magyarságának büszke kitárulkozását, világgá kürtölésének igényét. S ez egy olyan országban, világban, ahol a globalizmus szemlélete még az egészséges nacionalizmust is károsnak, üldözendőnek tartja, s mint nemzetközi internacionalizmus próbálja a nemzetek immunrendszerét elpusztítani (ehhez belső kormányzati és külső liberálkapitalista segítséget is kap), nem könnyű megvalósítani. Azt kell mondanom, hogy az értelmiség, amely a háború után nőtt fel és lett az ország vezető hatalma, nem tanult ősei múltjából, az elődök életéből. Világszemléletük annyi, hogy van a nép, a szegény magyar nép, melynek legnagyobb baja, hogy egyke, és van a derék kormány, mely segít a nép baján, ha előbb a nép segít rajta. Ez a kormány és a körülötte lévő parlamenti pártok egy reformkorszakban bizakodtak s bizakodnak, miközben arról sincsen tudomásuk, mik a reformok feltételei. A nép, ha rosszul dönt, újból rádöbben majd az elmúlt korok tanulságának figyelmen kívül hagyása miatt saját becsapottságára. Arra, hogy ismét önnön szabadságáért, érvényesüléséért kell küzdenie, ezúttal teljesen elszegényedett, kilátástalan helyzetből, amelyben él. S ez igaz a magyar verskultúrára is. A költészetet felülről nem lehet, és nem is szabad irányítani. Egy egészséges nép kiérleli saját egyetemes kultúráját s ezen belül költészetét. Semmi mást nem kell tenni, csupán lehetőséget adni a népköltők közül kiemelkedő tehetségeknek, hogy kibontakozhassanak. Őket kell kitüntetésekkel inspirálni, nem a matuzsálemeket féktelenül. Ehhez szükség van a fentiekben már említett költő, tanár alkotói mecenatúrájára és a jól funkcionáló nemzetállam kultúrába vetett hitére és elszántságára. A mögöttünk lévő múlt hibáiból táplálkozó tanulságok megszívlelésére és újbóli el nem követésükre. Mindez megvalósítható lesz, de csak akkor, ha visszavesszük identitásunkat és országunkat a minket zsaroló hatalmaktól. Csak egy szabad ország nemzetének lehet jövője, szabad és nagyszerű kultúrája és költészete.


Forrás: Kapu folyóirat (www.kapu.cc