Rozványi Vilmos: Tavaszi követelőzés

Oh, Kedves, ez már nincsen,
Mert van már minden kincsem.

Szemedben napom, holdam
Ezer, jó csillagom van.
Öledben meleg békem,
Van fehér menedékem.
Kis bajra mentő lázam,
Nagy bajra jó kórházam.

S idegenben alvó emlék,
Amit most énekelnék,
Csak, hogy dús férfitorral
Izes, mert régi borral
Köszönjem, tiszta Kincsem,
Amért ez többé nincsen.

Tavasz, adj asszonyt, mert szép akarok maradni;
Megkoronázott, betelt és tiszta férfiélet...
Rút vérpad a vágy s mért kell rajt' megszakadni
Épp' az én lelkemnek, ki örök vőlegény lett
Minden szép előtt? Adj asszonyt! Szelídebben
Nem könyörgött még senki Te előtted,
Hogy megváltassék. - A szomorú sebekben,
Amik a nő miatt meleg szívemre nőttek,
A vér néma gyöngyei ülnek körben,
És ebben a sok-sok bús piros tükörben
Még eddig nem fénylett a «megváltó asszony» arca.

Mindenki mást kér: zászlókra hitet, harcot,
Életre pénzt, bort és békét a kínra;
Nekem asszonyt adj, a szivem majd zászlónak,
Hitnek, harcnak, pénznek, bornak s békének hívja.
Szeretni: ez az egyetlen tiszta fegyver
S élét szent asszonyunkon tudjuk csak lemérni;
Ez a törvény. S Te erős, dús férfiember,
Csak hajtsd le fejed némán, amikor szived érzi,
Hogy asszonyból van benned az élet tornya...
Vedd ezt szivesen: s kit víg sarkad ne tiporna,
Nincs az életnek oly szent, oly magas orma.

Minden más «nincsen»-t el lehet viselni:
Őszi éhséget, téli sok nyügöt, - mindegy!
De, jaj nekünk, ha az öntelt férfiálom
Csóktalan marad! Elvérzik bele, mint egy
Magányos, buta csillag, mely zengő nyári éjjel
Kihull a horizont öléből. Óh, kell ismerni, kell,
A nagy lázat, melybe a lepkék belehalnak
S a lomb vándora sziveszakadtáig énekel...
Hegyek, patakok, ligetek, madarak, nyájak és mezők
Kigyúló, tavaszi őrültsége titkát
Ismerniök kell minden bús férfiaknak.

Ez az én könyörgésem: Tavasz, adj asszonyt!
Asszonyt, akiről még férfiak nem énekeltek
S akit elsőül az én vágyaim dúlnának fel,
Mint egy lesi izgalmú, dús, áprilisi kertet,
Mert mellettem viharok vad ökle mérgelődik
S dult hitem hamar-tört oszlopai alján
Magáhítottam az öröm koronáját,
Kit homlokomra tegyen egy drága, fiatal lyány,
S hol fáim élnek majd messzi mezőkre látszón,
Ott, a szent kertben, fölütöm tiszta zászlóm
A megbékült erő nyugalmas énekével.

Oh, Kedves, ez már nincsen,
Mert van már minden kincsem.

Szemedben napom, holdam
Ezer, jó csillagom van.
Öledben meleg békem,
Van fehér menedékem.
Kis bajra mentő lázam,
Nagy bajra jó kórházam.

S álom a bús idegben,
Amit most énekeltem,
Csak, hogy dús férfitorral
Izes, mert régi borral
Köszönjem tiszta Kincsem,
Amért ez többé nincsen.

Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám