Dr. Vízy Béla: Párt – etika – erkölcs

Az élet nem csak gazdaságpolitikából és társadalmi kérdésekből áll. Az ember egyéni életének megoldatlan problémáit, feszültségeit akaratlanul is viszi magával a közéletbe, a közösségbe vagy éppen a pártba. Kevés hangsúlyt kap, hogy az ember mindenek előtt morális lény, s mivel egy párt emberekből tevődik össze, a pártnak is van erkölcsi arculata, ahol fejlődését vagy stagnálását erkölcsi síkon is érzékelni lehet.

Az etika mindig bensőséges, jellembe ágyazott. Egymáshoz és a társadalomhoz való viszonyunkat szabályozza, de mindig az egyént szólítja meg. Etikus közösség csak etikus egyénekből épülhet, mint ahogy etikus párt csak etikus párttagokból. Évezredek bizonyítják, hogy a történelemben csak etikával, kultúrával és a tradíciók – játékszabályok – megőrzésével lehet fennmaradni. Van, aki vállalja a felelősséget azoknak a közösségeknek sorsáért, amelyek körülötte gyűrűznek, és amelyeknek – végső soron – önmagát köszönheti. Alkati kérdés, hogy az ilyen felelősség vállalása mit jelent, miben fejeződik ki az egyik vagy másik embernél. Akik ilyen felelősséget nem éreznek – eleve nem is vállalnak! Jellem dolga! Ám ha mégis, akkor ez felelőtlenség, önző, karrierista, kóros hatalmi vágy, amely minden további tevékenységet meghatároz. Ha ehhez politikai dilettantizmus párosul, netán némi intelligenciahiány, akkor a lelki durvaság felszínre kerül, nem kímélve pártbéli társait sem, akikkel együtt indult vagy együtt halad. Sorsfordító történelmi időkben, választások közeledtével, megnő a jelentősége a bizalomvesztésnek vagy -nyerésnek. A választások közeledtével megindul a szavazatszerzési kampány, a pártok közötti kritizálás, mely a homlokráncolástól az alpári stílusig, az ocsmány brutalitásig, a konstruktív bizalmatlanságtól az anarchiáig terjed. Lehetne a durva pocskondiázást építő jellegű kritikának tartani, ám nem árt figyelembe venni, a tiszta szándékú emberek nagyon hajlamosak a jóhiszeműségre, ami lehet ugyan erény, de adott politikai viszonyok között (egy liberális-kommunista szférában zajló választási küzdelemben) életveszélyt jelenthet. Az alpári stílus mögött már ott van a személyiségtorzulás, és – túl az orvosi elemzésen – a laikus is látja, hogy a kritizálásban a sértett hiúság a domináns. Kimaradtak vagy kimaradnak a hatalomból, és most az egyébként ismert igazságok kimondásával, felnagyításával azt hiszik, személyes előnyökhöz juthatnak. Az igazság kimondása hozzátartozhat a játékszabályokhoz. Ez igaz. Csakhogy az igazságok kimondásánál itt és most fontosabb a játékszabályok betartása. Aki csupán a saját igazsága igézetében éldegél, annak egyúttal és logikusan a sikertelenség az osztályrésze. Nézze csak meg bárki, kik ülnek a parlamenti függetlenek padsoraiban, és még inkább azokat figyelje majd, akik a közeljövőben fognak odaülni. Rendkívül vékony a vonal a destruktív és építő kritika, a tiltakozás és a zavarkeltés – hasonlóan a forradalom és az anarchia – között. Egy rendszerváltó parlamentnél törvényszerű és logikus, hogy iszonyú teherként nehezedik rá az örökség, amit a letűnt rendszer hagyott rá. Ezt el kell viselni. Ám a hatalom öröme, az újdonság élménye, de főleg a hatalomhoz való ragaszkodás igénye sokaknak elveszi az eszét. Különösen jellemző ez azokra, akik úgy gondolják, hogy valós vagy vélt érdemük, valós vagy vélt szakértelmük ellenére a hatalomból kimaradtak. Ez frusztrációt okoz, tagsági könyvüket az asztalra csapva sértetten kivonulnak, hogy másnap az ellenzék soraiban átkozódjanak azokra, akik korábban magukhoz fogadták. Némely virtuóz kétszer is pártot vált egy parlamenti ciklus alatt, messze távolodva a nemzet szolgálatától, a nemzetért való felelősségtől. Napjaink ellentmondása, hogy minél kevésbé áttekinthető helyzetben kell boldogulnunk, minél súlyosabb a válság érzete, annál nagyobb a bizalom a radikális javaslatok iránt, annál nagyobb az esélye a végleges megoldást ígérő radikális reformok bevezetésének. A most már nyíltan meginduló választási küzdelemben nem csupán a külső és belső ellenzékkel kell a pártoknak megküzdenie, hanem a félrevezetett tömegek tudatlanságával, tájékozatlanságával, félelmével, érdektelenségével. Ám ennek a nemzetnek elege van a közel fél évszázados vérveszteségekből. Jóllakottan és nyugalomban akar élni és allergiás minden olyan cselekményre, melynek erőszakszaga van. Tetszik ugyan neki az odamondás, a beolvasás, egy kisebb balhéra is elmegy nézőnek, de a házába, lakásába bújik és mozdulatlanná merevedik, ha lőpor- vagy ázottpufajka-szagot érez. Ezért lehet ijesztgetni, fenyegetni szenvedő nyomorúságát kihasználni. Erre számítanak azok, akik felismerték, vagy éppen létrehozták az eltelt hatvanöt még inkább az utóbbi nyolc év politizálásának eredményeit: csökkent a személyes felelősségvállalás iránti érzés, növekedett az irigység az egyénileg kiemelkedett, tehetséges emberekkel szemben, s legfőképpen megjelent a csordaszellem. Lehetetlen nem észrevenni, hogy azok, akik ezt a nemzetet a tönk szélére juttatták, ma már pimasz fölényeskedéssel szervezkednek a hatalom újra megragadására. Ilyen körülmények között nem szabad engedni az ellenfél fellazítási kísérleteinek vagy félreismerve a provokációt, a politikát az utcára vinni. Az a hang, amit most egyes pártokon belül vagy kívül megütnek, átitatva nyílt vagy burkolt fenyegetődzésekkel, kevés ahhoz, hogy máról holnapra társadalmi gondokat oldjon meg. A radikalizmus ma (legfeljebb) csaholásra elegendő, és nem befolyásolja az előrehaladást. A választópolgárok sohasem a szélsőségesen nagy indulatokat kedvelik, és nem tévesztik össze az érzelmeket az érvekkel. Egy párt ereje a törvények és a játékszabályok tiszteletében rejlik. Az a párt erős, a legerősebb, amelyet a magyar nép nemzett. Az a nép, amely 1920-tól negyvenötön és ötvenhaton át 1990-ig hitet tett a szélsőségek elutasításáról. Ezért szavaztak rá 1990-ben másfél millióan és kétezer-tízben sem lesz másként. A győzelemhez mindig az a párt áll közel, mely lenyeli a partvonalon kívül állók szitkozódásait, és türelmes a politikai küzdelmet vívó játékostársaihoz. Az a legfőbb erkölcsi ereje egy pártnak, ha vallja, hogy az alkalmazkodás és ellenállás ésszerű vegyítése közben lehet tenni sok ostobaságot, jóhiszemű balfogásokat, a történelem lendületéhez igazított okos lépéseket egyaránt. Csak egyet nem szabad tenni: flörtölni a farkassal, mely nem falta fel annak idején, mert a farkas belemar abba a kézbe, amely magához emeli!

Forrás: Kapu folyóirat (www.kapu.cc - 2010-04-07