Halász Gyula: Szép Ernő: Október

(Budapest, Rózsavölgyi és Társa 1919.)

A Dunaparton történt. Álruhában járt akkor a költő. Mindnyájan álruhában jártunk akkoriban, csak a katonák nem. Háború volt. A költő tüzérnek volt öltözve. De hiába. Költőre ráismer az ember. Illatos front mögötti hölgyek suhantak el mellettünk. Az egyik hirtelen hátrafordult. "Maga az a Szép Ernő?" - csapott le rá, mintha bombát ejtett volna a lábunk elé. "Fájdalom" - felelte a költő, mélabúval, de én tudtam, hogy a költőt nem kell sajnálni, ő az a lény, akinek a szépségek is fájnak, meg az örömök is. Szomorúsága olyan, mint az ősznek a szomorúsága, amelynek "tavaszillatát" érezzük.

Az élet telehintve a szegények kincseivel. A dolgok szépsége kimeríthetetlen. Ahogy a fa levele himbál alá ünnepélyesen ("a fa leadja levelét, mint ahogy az ember elfelejt valamit életéből") ...ahogy a rigó ül (nem, nem is ül) az ágon... ahogy a fák árnyékai elnyúlnak a napsütésben, - minden csupa jóság, illat, ábránd, gondolat. Emlék. A költő pantheista. Nincsenek kis dolgok a szemében. Csak jól oda kell figyelni, "minden olyan érdekes, mint az egész élet." Szeme gyermeki szem. Egy kis gyermektől hallottam először (akit ó jól ismerek), hogy az alma kínálja magát, szeretné, ha megennék, és a könyv a polcon is azt szeretné, hogy olvassák... A kövi rózsa szeretne elmozdulni helyéről, hogy "többet csodálkozhassék". A fák "odaállnak a járda szélére." A hullámok "húzzák a folyót" ...és "rohannak a partnak a hajót elbeszélni." A szél suhint ostorával, s az engedelmes tanácstalan falevelek "izgatott fogolytranszportja" (mintha népek futnának a kétségbeesésbe!) "reszketve várja további sorsát."

Minden él. Egy fiatal lány naplójában olvasom: "...Az embereket, tárgyakat úgy nézem, mint a képeket - csodálkozom, ha megszólalnak. Néha azonban a képek is akarnak valamit, belém kötnek, visszafeleselnek, - ilyenkor a csodálkozástól magam válok élettelenné, csak nézek rájuk, némán bólintok feléjük." Ugyanezt a gondolatot Szép Ernő így fejezi ki: "A pingált személyeket lehet képzelni, hogy mozdulnak s előre mennek, úgy lehetett ezeket [a gyomláló leányokat] gondolni pingált némáknak, tisztáknak, merengésből valóknak."

Nem a csillagász világokon átható tekintetével néz bele a mindenségbe - szemét mikroszkóppal fegyverzi föl. A mikroszkóp csak nagyítja (majd azt mondtam: túlozza) a dolgokat - a csillagász távcsöve közel hozza az ismeretlen világokat. De azért a mikroszkóp csodái nem kisebb csodák a távcső csodáinál. A szív csöppnyi tükrében benne reszket a csillagos mennybolt magassága. Elhagyatott az ember, és az ég is olyan elhagyatott.

Fű és levél, harmatcsepp, árnyék, napsugár, minden-minden fontos, de csak mert mi nézzük, látjuk, érezzük őket. Mindent észrevesz, mindent megvigyáz, mindenben gyönyörködik. De nem azért gyönyörködik mindenben, mert szép, hanem azért szép minden, mert gyönyörködik benne. Dickens mondja valahol: abból az öntudatlan mozdulatból, ahogy valaki a kavicsot csapkodja pálcájával, következtethetünk jellemére. Szép Ernő a kavicsot is megsimogatja puha szavaival. Szép Ernő jó ember. Hozzásimul titkos megindulásainkhoz. Gyöngéd - ennek a jelzőnek nem szabad kimaradnia, ha Szép Ernőről van szó. Szép Ernő az édesszavú poéta. Édessége azonban nem a cukor tápláló édessége. Ízre pontosan hasonló, de vegyi összetétele mégis más. Hiányzik belőle valami. Nem táplál, de annál könnyebben oldódik, s a szájunk ízét megédesíti. A hangulat, amely körül lebeg olvasása közben - a szépernői hangulat - szertefoszlik, mint a tegnapi felhő, de - "a tegnapi felhőknek is színök van az ember gondolatában."

Szép Ernő igazi ereje - ha erőről beszélhetünk ebben a "legyöngítően csodálatos" költészetben - nyelvének hajlékony ornamentikája. A nyel nemcsak anyaga, hanem formája is az írásművészetnek. Le style c'est l'homme. De ugyanaz a Szép Ernő, aki elbájol, valahányszor őszintén rátapint arra, ami egyedül szép a művészetben: a jellemzőre - kiábrándít, amikor (itt-ott) rajta kapjuk, hogy a nyelv nemes terméskövét: - amellyel építeni is tud! - szeszélyesen szétfarigcsálja.

Nem az a költő, aki leszáll velünk a lélek kanyargó útvesztőibe, avagy felröppen még érintetlen szűzi hegyormok szédítő magasságaiba. De szavának meleg csendülése visszhangot ver a lélekben: szívünk mozdulatlan csodatavát meg-megérinti. A gyűrűk persze megtörnek a partokon. De ebben már ártatlan a költő.

Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám · / · Figyelő