John Keats angol romantikus költő

1795 Október 31. (214 éve történt) Londonban megszületett John Keats angol romantikus költő, akinek fő művei: "Endymion", "Izabella vagy a bazsalikomcserép", "Hyperion", "A Szent Ágnes-este", "Lamia".

John Keats
(1795 - 1821)

A harmadik nagy angol romantikus nem született olyan szerencsésen, mint a másik kettő. Keats szegény, beteg és csúnya volt, a sikerrel sosem találkozott. A görög szépséget, amelynek legnagyobb modern költője, az akkoriban Angliába hozott Elgin-márványokon kívül csak egy lexikon tollrajzaiból ismerte, magasabb neveltetésben nem részesült, görögül nem tudott. Első költeményeiről gyilkos kritikát írtak, értelmetlen zagyvaságnak nevezték. Egyetlen szerelme, kacér és üres kislány, nem vállalt szolidaritást a szegény és szenvedő költővel, és csak bánatot okozott neki. Tüdőbeteg fivérének ápolása közben maga is tüdőbajos lett, Rómába ment gyógyulni, és Rómában éhen halt. Költői nagyságát csak fél századdal halála után ismerik fel a preraffaelita költők, akik ősüket ünneplik benne. De a rövid idő alatt, amíg élnie adatott, nagyon szerette az életet. Az élettől menekülő, felhők közt járó romantikusok közt ő az, akinek szeme, szíve, minden atomja nyitva áll minden szépség befogadására. Nem rabelais-i széles gesztussal, nem a dekadensek beteg vágyával, hanem úgy szerette az életet, mint a virág a napot. Verseiben újra meg újra jegyzéket vesz fel arról, hogy mennyi szép dolog van a világon: „a nap; a hold; fák, fiatalok és öregek; a sárga nárciszok a zöld világgal, amelyben élnek; tiszta patakok, amelyek ernyőt építenek maguk fölé a forró évszak ellen; a tisztás az erdő közepén; és a sorsok nagysága is, amelyet a hatalmas halottakhoz képzelünk; minden kedves történet, amelyet hallottunk vagy olvastunk..." Az irodalom szépségei lélegzetelállító eksztázisba hozzák, csodálatos szonetteket ír a költőkortársairól és arról, hogy mit érzett Homérosz és a Lear király olvasása közben. A maga módján nagyon boldog volt. Leveleiben mindegyre a boldogság elméletét keresi, boldogsági fokozatokat állít fel, vagy ezt írja: „Úgy képzelem, hogy egy ember igen kellemes életet élhet a következő módon: olvasson el néhány lap teljes költészetet vagy megtisztult prózát s azután bolyongjon vele és elmélkedjék rajta és tűnődjék azon és élje át és prófétáljon róla és álmodjék felőle... Minden ember pókként megszőheti saját belsejéből saját légies fellegvárát." A szép mondatokat, írja, úgy szereti, mint egy szerelmes.

A szépség minden. Keats nyitja meg az angol esztétaköltők hosszú sorát, és ő a legnagyobb mindannyiuk közt. A szépségen mélyebb és átfogóbb valamit ért, mint a többiek. Bár ő a legkevésbé elvont a nagy romantikusok közül, az ő filozófiája mond mégis legtöbbet. Mert ő is filozófus költő a maga módján, a szépség metafizikai helyét keresi.
Beauty is truth, truth beauty - that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.
„A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön és amit kell tudnotok..." Csak a szépség nyit utat, hogy megismerjük a megismerésre egyedül érdemes igazságot, azt az igazságot, amely nem foglalható erkölcsi tanulságokba, mint ahogy Wordsworth tette, nem foglalható egyáltalán szavakba, csak a belső szemlélet előtt nyílik meg és kibékít a sorssal, fullasztó lelkesedéssel vagy őszies, érett boldogsággal tölt el.
És ez a szépség örök: „A thing of Beauty is a joy forever." Ezt tanítja hosszú elbeszélő költeménye, az Endymion, ezt a világirodalom egyik legszebb költeménye, az Óda egy görög vázához. A görög váza rajza a szép élet egy pillanatát rögzíti meg az öröklét számára:

Ó boldog lombsor, el nem száradó.
Melynek a tavasz búcsút sosem int.
Ó boldog pásztor, el nem fáradó,
Fújván örök sípod szíved szerint.

(Ford.: Tóth Árpád)

A vázán kedvesét kergető ifjú vágya örökké szép és örökké vágyódó marad, nem úgy, mint az élők szenvedélye, amely „bánatban hagyja a szívet, az égő homlokot és a kiszáradt torkokat". Az élet megy tovább, de a forma örök - egyetlen bástyánk a rohanó idővel szemben, egyetlen halhatatlanságunk.
A keatsi szépség nemcsak a lágy és felületi szépséget foglalja magában, ebben különbözik a későbbi esztétáktól. Szépség a szenvedés is. "Minden művészet kiválósága", írja egy levelében, „az intenzitás, amely minden kellemetlen dolgot elpárologtat, minthogy a szépséggel és igazsággal hoz közeli kapcsolatba - példa rá a Lear király." Middleton Murray kielemzi Keats and Shakespeare c. gyönyörű könyvében, mit ért Keats intenzitáson: a legmélyebb megértés állapotát, azt a pillanatot, amikor a világ rejtett értelme kitárul a költő és látnok előtt. A halál a legintenzívebb, a legköltőibb pillanat, és ahhoz, hogy valaki Keats alkotó magaslataira érjen, Keats állandó halálközelsége kellett.

Ebben az intenzitásban salakként kiég a versből minden, ami fogalmi, ami diszkurzív, ami másképp is kifejezhető, és csak az marad meg, ami tiszta költészet, amiben maga a lélek és a látomás beszél. Ilyenek Keats csodálatos ódái, szonettjei, balladái: Ode to the Nightingale, To Autumn, Ode on Melancholy, Sonnet Written Before Re-reading King Lear, La Belle Dame Sans Merci, az utolsó szonett stb. Hosszabb elbeszélő költeményei közül az egyszerűbbek (Larmia, The Eve of St. Agnes, Isabella) nyelvük ideges és barokk pompájával hatnak - de magasabb értékűek elmélkedő költeményei, az Endymion és főképp a Hyperion. Mindkettőről nagyon nehéz volna megmondani, miről szól; vonalvezetésük éppoly elmosódó, mint Shelley nagy költeményeié. A Hyperion, ha elkészül, élete nagy műve lesz. A beteg költő kétszer is nekifogott, de nem tudta befejezni. A második verzió olvasása közben azt érezzük, amit a késői Hölderlin olvasása közben: hogy a költő „intenzitásában" már olyan igazságokról beszél, amelyek túl vannak megismerésünk határain - és elfog bennünket a horror sacri. Különös véletlen, hogy mindkét nagy látnok, egymástól függetlenül a Hyperion nevet választotta.
Shelley a vers zeneiségében éri el a legmagasabb határt, Keats pedig festőiségben. Megdöbbentő, mi minden fér el Keats egy-egy sorában, mennyi kép, mennyi távoli képzettársítás, mennyi rejtett értelem. Verseit úgyszólván szavanként lehet élvezni. Talán ez varázsának titka: az egyes szó is „a thing of Beauty" szép értéktárgy a maga helyén. Az angolul tudó számára „joy for ever", örök gyönyörűség ez a híres három sor:
The same ihat oft-times hath
Charm'd magic casements, opening on the foam
Of perilous seas, in faery lands forlorn.
Semmiféle fordítás nem adhatja vissza, mennyi meseközépkor, álom és legenda van ezekben a szavakban: casement, faery, perilous, és hogyan hullámoztatja le az egész versszakot álmatag végtelenségek felé az utolsó, hátravetett jelző: forlorn. Vagy hogyan lehetne elemezni jelzőinek tökéletességét: az ősz a ködök és „puha" gyümölcsteljesség évszaka, kedvesének „gazdag" haragjáról beszél, Lear király olvasója „átég, mint a szenvedélyes agyag..." A verselést is új utakra vitte az enjambement sűrű alkalmazása által, vagyis hogy a mondat nem zárul le a rímmel, hanem átmegy a következő sorba (a francia költészetbe Victor Hugo vezeti majd be ezt a romantikus újítást) és hogy a szonett zárt formáját nyílttá tette azáltal, hogy egy képpel fejezi be, egy képpel, amely a messzeségbe mutat. De verseinek csodáját körülírni, fogalmilag megközelíteni éppoly reménytelen, mint a nagy zeneművekét. Verset olvasni kell, nem magyarázni.
Byron, Keats, Shelley mindhárman tragikus fiatalságban haltak meg. Nem értek meg, nem lettek harcos és lázadó ifjúkor után higgadt klasszikusok, mint a nagy németek. Az ilyen lehiggadás, hiába, egy kissé mindig árulás is, árulás a fiatalsággal szemben, árulás azzal a kimondhatatlan tartalommal szemben, amelyet a költő, amíg fiatal, közvetlenül tud verseibe fogadni. A három nagy angol halálával hű maradt a titokhoz, hű maradt a lázadáshoz, nem kötött békét, nem alkudott meg. Alakjukat az örök ifjúság glóriája övezi, mint az ünnepi áldozókat a görög vázán, amelyről Keats legszebb ódája szól.

Szerb Antal

Forrás: Literatura.hu