Magány és társkeresés II.

Szilágyi Vilmos - Párválasztásaim

2003, M.k. Alapítv. Néhány idézet a könyvből:

Bevezető

„…volt-e értelme az Igazit keresni? S egyáltalán van-e Igazi? S mit kell értenünk ezen – vagy mitől függ az Igazi megtalálása? Ezek azok a kérdések, amelyek az utóbbi években egyre inkább foglalkoztattak. S bár találtam rájuk válaszokat, mindegyik válasz viszonylagosnak és ideiglenesnek bizonyult. Ezért aztán újra és újra visszatekintek, tisztázandó: mit is kerestem, milyen illúzióim voltak és hogyan vesztettem el azokat. Mert előbb-utóbb elvesztettem, s tovább léptem. Néha könnyen és gyorsan, máskor nagyon is nehezen és sokáig tépelődve, halogatva, különböző kompromisszumokkal próbálkozva, de a rosszba soha bele nem nyugodva. Nem úgy, mint sokan mások, akik megállapodnak, mondhatni leragadnak egy partnernél, különösen, ha már közös gyermekük született, akiért felelősséget éreznek. S ettől kezdve inkább csak gondolatban játszanak egy új kapcsolat lehetőségével, vagy titokban és bűntudattal lépnek félre. Ami persze rendszerint előbb-utóbb kiderül, s a kapcsolat ettől megrendül, kiüresedik vagy felbomlik – s kezdődik minden elölről. Van, aki ezt tagadja, hiszen a házassága nem bomlott fel, még a „félrelépései” ellenére sem, mert sikerült titokban tartani őket. Vagy mert a párja nem fogott gyanút, nem féltékeny típus. Ráadásul a szexet is könnyen nélkülözi, leköti magát sok egyéb elfoglaltsággal. Így nem tűnik fel, hogy ritkábbak a szeretkezések (ami az idő múlásával, a kor előre-haladtával is magyarázható). S különben is, a félre­lépései vagy csak képzeletben történnek, vagy nem túl gyakoriak, s többnyire futó kalandok, vagyis nem járnak erős érzelmi kötődéssel, nem zökkentenek ki a kerékvágásból. Így persze könnyebb megőrizni a látszatot, mármint a kapcsolat épségének, stabilitásának látszatát. Bár lehet, hogy nemcsak a látszatát, hiszen – egy alacsonyabb szinten – a párkapcsolat viszonylag stabil maradhat, tűrhető kompromisszumnak is bizonyulhat. De mitől függ, hogy egy kompromisszum egészen elfogadható legyen? Ezen már sokat vitatkoztam néhány partneremmel és barátommal, persze csak az utóbbi években. Ifjúkoromban ez nem volt probléma, mert megalkuvásokról nem nagyon akartam hallani. Csak a tökéletes szerelmi kapcsolat érdekelt, az ideális társ, a minden szempontból hozzám illő, nekem való. Csakis egy ilyen társsal tudtam elképzelni az életemet. S biztosra vettem, hogy megtalálom… Nem szűnt meg tehát a törekvés az Igazi megtalálására. S maradt a kettős mérce: legyen jó szerető, s egyúttal lelki-szellemi társ! Nem számítottam rá, hogy ezt a kettőt milyen nehéz, szinte lehetetlen összehozni. Vagy az egyik hiányzott, vagy a másik. Illetve gyakran mindkettőből volt valamennyi, s nehéz volt eldönteni, mekkora fej­lődés várható a kapcsolatban. Ezek voltak a tartósabb kapcsolatok. Ám ezek sem bizonyultak hosszabb távon életképesnek és teherbírónak, mert nem azt adták, amit vártam. A tartósság így rendszerint nem jelentett tartós kizárólagosságot. Vagyis előbb-utóbb mindig pár­huzamos kapcsolatokba bonyolódtam, s ezt nem is nagyon titkoltam a partnereim előtt. Szerettem ugyanis nyílt kártyákkal játszani, egyúttal próbára téve a partner nyitottságát és teherbírását. Akadt, aki ezt elfogadta, s igyekezett alkalmazkodni, a kapcsolat mégsem bizonyult hosszabb távon életképesnek. Mások csak átmenetileg vagy látszólag fogadták el a nyitottságot, miközben igyekeztek „átnevelni”, s meggyőzni összeillőségünkről. Aztán föladták a harcot és biztonságosabbnak látszó kapcsolat után néztek. Ezt persze csak így utólag látom világosabban, de még ma is vannak homályos részletek, hiszen visszamenőleg nem lehet mindent tisztázni, hiába van elég sok dokumentum-értékű feljegyzés, levél és egyéb emlékeztető ezekről a kapcsolatokról. Mindenesetre összegyűjtöttem és szelektáltam ezeket a dokumentumokat, hogy tisztább képet kapjak az egész folyamatról. Szívesen meg is mutatom ezeket. Nemcsak, mert „több szem többet lát”, hanem egy külső szemlélő talán tárgyilagosabban ítélkezhet. Például arról, amire menet közben rájöttem; hogy ti. nem lehet egyetlen partnerben egyszer s mindenkorra megtalálni minden kapcsolati igény kölcsönös kielégítésének lehetőségét! Tehát valójában nem létezik „Igazi”, vagyis olyan tökéletes partner, aki egész életre szólóan kielégítené elvárásaimat, megtestesítené partnerideálomat. (S főleg nincs olyan, akinek én is ugyanezt jelenthetném.) Az igények ugyanis változnak, s nem könnyű e változásokat idejekorán felismerni és kielégíteni. A partner „átnevelése”, számunkra kedvező alakítása pedig még nehezebb. ..… Racionálisabb párválasztás kell? (Az eddigi kísérleteim után) szeretnék pár hónapon belül új partnert találni és stabilabb kapcsolatot kialakítani. Ehhez racionálisabb párválasztás kell, nagyobb óvatosság és fokozatosság. Az egy évi próbaidőhöz még a legnagyobb szerelem esetén is érdemes ragaszkodni… Izlelgetem a magány ízeit. Vasárnap este van; azelőtt ilyenkor L. ágyában voltam… úgy tűnik, lehetne folytatni ezt az ügyet, éspedig akármeddig. Csak kérdés, hogy érdemes‑e, hiszen a szerelem, vagy a báziskapcsolat – ez majdnem biztos! – nem állítható helyre. Ostobaság lenne a rossz helyre való kötődésemet erősíteni. L. – gyengesége folytán – hajlamos belemenni kilátástalan kapcsolatokba (ezt a Gy.-ügy eléggé bizonyította, a többiről nem is beszélve); nálam is gyengeségről tanúskodna, ha hagynám magam belerángatni ebbe a „lefutott” kapcsolatba. Persze tudom: a gyengeség „emberi dolog” – egyesek szerint szinte erény. Ha a gyengeség + boldogság és keménység + bol­dogtalanság között kellene választanom, nyilván én is az előbbit választanám. Csakhogy nem lehetek boldog L.-val, ha nem szeret, csak éppen lefeküdni hajlandó velem. Egy tál lencséért nem adom az „elsőszülöttségemet”: kellemes ágyélményekért egy igazi szerelem lehetőségét… De akárhogy vesszük, számomra is nagy élmény volt ez a szerelem – és nagy tanulság; bár nem azt kaptam, amit vártam. Nem egészen az ő érdeme, hogy szerelmes tudtam lenni belé. De én azáltal is kaptam, hogy adhattam, többet, mint ő. Azonkívül jó lehetőséget nyújtott bizonyos kapcsolati problémák tanulmányozására, tapasztalati szinten. S ezt – remélem – sokféleképpen tudom hasznosítani. Nem gyűlölöm, inkább sajnálom L.-t; megbocsátok neki, „mert nem tudja, mit cselekszik”: meggyőződésem, hogy élete nagy lehetőségét mulasztotta el. Szomorú látni, hogy ő sem tudott kitörni a kerékvágásból (akárcsak az emberek túlnyomó többsége). De vajon én magam ki tudok törni? Saját kerékvágásom: az illúzióim, a rövid lejáratú szerelmek, mint Vali, Ria vagy L. – hogy csak a legutóbbi 3 évet említsem. A téves, elhibázott párválasztás tipikus esetei. Úgy látszik, hajlamos vagyok az „érzelmi fejesugrásra”, az elhamarkodott választásra, az értelmi kontroll háttérbe szorítására – pont én, aki büszke vagyok a racionalizmusomra. Túl erős bennem a szerelem igénye? Vagy túl optimista vagyok, s ezért hajlok a kompromisszumokra, a nyilvánvaló meg-nem-felelések figyelmen kívül hagyására – ami aztán megbosszulja magát? Vagy ellenkezőleg: túl maximalista vagyok, túl sokat várok a partnertől, nem fogadom el olyannak, amilyen, nem tudok megalkudni a hibáival, korlátaival? Igaz, L. esetében már csak egy feltétele volt az elfogadásnak; hogy viszont-szeressen – bár ez kétségkívül nehéz feltétel. De eleinte úgy tűnt, hogy teljesíteni tudja. Istentelenül nehéz, komplikált feladat a helyes párválasztás! Olyan sokféle tényező játszik közre, hogy szinte lehetetlen valamennyit racionálisan áttekinteni, mérlegelni. Érthető, hogy legtöbben meg sem próbálják, hanem az „ösztöneikre” hagyatkoznak. Vagyis a félig tudatos vagy tudattalan benyomásaikra, megérzéseikre, vágyaikra. Szondinak lenne igaza: a látens, recesszív gének döntenek? Vajon érdemes‑e a tudatosság növelésére törekedni? Nem tudok jobbat. S csak remélem, hogy a tapasztalatok, tanulságok növelik a sikeres választás esélyeit… Tehát a jelek szerint O.-val is úgy jártam, mint elődeivel, a többi partnerjelölttel. Következésképp akár szakíthatnék is vele; de a keresést mindenképpen folytatom. Éppen egyikükön, Jolin tűnődöm, akivel összejött néhány kellemes szeretkezés, s nem kellett volna hozzá sok, hogy komolyan vegyük egymást. A szellemi partnerségtől, azt hiszem, már el tudnék tekinteni egy jó kompromisszum érdekében. (Ahogyan ez például E. esetében is történt.) Persze talán jobb, ha nem tekintek el – bár így ugyancsak megnehezítem a saját dolgomat. Hisz’ még olyat is nehéz találni, akiből esetleg lehet szellemi partnert nevelni. (Ez az, amit már jó néhányszor rosszul mértem fel.) …Megint következtek tehát az „egyszeri randevúk”… Nagyjából ugyanez volt a helyzet a többi randevú-partnerrel is, persze más-más okokból kifolyólag. Jut eszembe: tényleg olyan nagy baj, hogy nincs élettársam? Hiszen így legalább sok nőt ismerhetek meg! (Igaz, ezt egy nyitott házasság sem zárná ki teljesen.) Régi kolléganőm, Lívia, akivel nemrég találkoztam, szívesen együttműködne velem. Ugyanis tetszett neki, hogy szerintem a nők tudatossági szintje alacsony, szexuális nyomorukon nem tudnak felülemelkedni, beletörődnek, elhanyagolják magukat, nem bírnak leválni gyermekeikről, s elkényeztetik őket. Persze akadnak kivételek, de a többségre – eddigi tapasztalataim szerint – ez jellemző… Így visszagondolva, összegzésül épp azt tartom a legfőbb tanulságnak, hogy olyan, kölcsönös engedményekre kell törekedni, amelyek nem akadályozzák (sőt, lehetőleg elősegítik) a partnerek lelki egyensúlyát és önmegvalósítását. A kapcsolat kezdetén ennek csak a lehetősége mérhető fel (amihez persze megfelelő felkészültség, vagy szaksegítség szükséges), de a párkapcsolat folyamatos ápolásra szorul. Mindenképpen ajánlatos a végleges elköteleződés (és gyermekvállalás) előtt egy legalább fél éves, próbaházasságszerű együttéléshez ragaszkodni, s így a kölcsönös alkalmazkodást kipróbálni. Ennek során az egymással kapcsolatos elvárásokat egyeztetni, konkretizálni lehet (például kölcsönösen elolvasott és megbeszélt naplójegyzetek, vagy „kapcsolati szerződés” formájában), rendszeresen kiegészítve vagy módosítva azokat. S nem esni kétségbe amiatt, hogy a szerelem az együttélés során csökken, sőt elmúlik, vagy átalakul baráti szeretetté, ami már nem indokolja a kapcsolat kizárólagosságát. A megosztott szeretet ugyanis erősítheti a szeretetképességet. A házastársam, élettársam nem a tulajdonom, hanem a legjobb barátom, akivel mindent megbeszélhetek, akire számíthatok. Persze csak akkor, ha ezt ő is ugyanúgy fogja fel. A szemléleti és értékrendi különbségeket közös munkával, megvitatással, egyeztetéssel csökkenteni lehet (ha még egyik fél sem merevedett be). Természetesen a baráti és élettársi kötődés sem megkérdőjelezhetetlen, ezért ez is rugalmasan kezelendő. A nyitott és kreatív személyiség nemcsak kötődni tud érzelmileg, hanem indokolt esetben lazítani is tudja kötődését. A görcsös kötődés, a leválni nem tudás ugyanúgy komoly lelki zavar, mint az érzelmi kötődések teljes hiánya, vagy felszínessége és ingadozása. Egy autonóm személyiség az érzelmi kötődéseit is kontrollálni tudja. ”


Forrás: Szexualpszichologia.hu

Kapcsolódó írás: Magány és társkeresés