Titus Lucretius Carus: A természetről

A természetről
(De rerum natura)

Részletek

Fordította, és a jegyzeteket írta: Tóth Béla
Kossuth Kiadó, 1997

Most pedig újból elkezdem szövögetni beszédem.
Így az egész természet, amint van, két eredőből
Származik és áll, úgy mint: testelemek s az üresség*
Melyben van pihenésük vagy mozgásuk azoknak.
Hogy test létezik, azt nyilván bizonyítja az érzék,
Mert ha ezáltal nyert igazunk érvénye nem állna,
Rejtettebb dolgoknál nem tudnánk hova lenni,
Hogy bármit fel tudjon fogni eszével az ember.
És azután ha hely, és amit úgy nevezünk, hogy üres tér,
Nem lennének, hol lelnének fészket a dolgok,
S változatos mozgásuk hol játszódna le akkor,
Mint ezt már kissé föntebb feltártam előtted?
Így nincs semmi, amelyről azt mondhasd, hogy egészen
Mentes az őselemektől, s mentes egészen az űrtől,
Mintha e kettőn kívül egyéb is szülne akármit.
Mert ami van, kell, hogy míg fennáll, terjedelemmel
Bírjon, egészen mindegy hogy naggyal, kicsivel; s ha
Érzékkel felfoghatjuk, bár könnyű, parányi,
Test az, a testek számát nőtteti és szaporítja;
Míg ha nem érzékelhetjük, s nem képes a többi
Testet mentében föltartóztatni magával,
Elhiheted, hogy az úgynevezett űr van jelen ottan.
Aztán bármi legyen, valamit tesz, mind ami csak van,
Vagy másoknak kell szolgálnia, hajtva azoktól,
Vagy teret adnia másoknak mozgásra, levésre.
Ám test nélkül tenni s tűrni semmi se képes,
Sem teret adni, ha más, mint puszta üres hely, egyébnek.
Így testen s űrön kívül lényt, harmadikat még,
Nem tűr a dolgok közt meg a természetnek a rendje.
Bármi olyat, mi talán érzékünk tárgya lehetne,

Vagy mit az ember az ész erejével tudna felérni.
Most látod, hogy mind, aminek nevet adhat az ember,
Ehhez a kettőhöz van kötve vagy innen ered ki.
Mert hiszen egybe való mindaz, mi saját veszedelme
Nélkül nem válhat szét, és el nem különülhet;
Mint kővel súly, tűzzel hő és nedv folyadékkal,
Testtel az érintés és ennek híja az űrrel.
Ezzel szemben a rabság, gazdagság, a szegénység,
Háború, béke, szabadság és más minden, amelynek
Jöttével, mentével a minden megmarad épen,
Mind esetek csak, amint jó névvel hívjuk is őket.
Nincsen idő se magában, a dolgokból veszi csak ki
Érzékünk, aszerint, hogy régebben mi esett meg,
Vagy mi folyik most s mik történnek még ezután meg.
Valljuk meg, hogy időt nem is érzékelhet az ember
Másképp, csak mozgás révén, sohasem nyugalomban.**

...

Végre, mivel minden kiszabott rendben növekedhet,
És aszerint képes fönntartani élete sorját,
Sőt szigorú természeti törvény dönti el azt is,
Hogy mire képes vagy nem képes akármi,
Nem változhat semmise, inkább annyira helytáll,
Hogy valahány színes tollú szárnyasnak a teste
Egymintájú pettyeket őriz rendre fajonként.
Már csak ezért sem változhat meg testük anyagja.
Mert ha a dolgok magva legyőzethetne akármely
Okból, s ennek folytán megváltozna anyagja,
Tüstént kétségessé lenne, miből mi eredhet,
Vagy mi nem, és lehetőségének hol van a vége,
Vagy mely mélyén rejtőző ok szabja határát,
S nem tudnák többé a fajok sem visszaidézni
Őseik ösztöneit, mozgását, régi szokását,
Aztán: mert az anyagnak a végső pontja olyan test,
Melybe az emberi érzék már nem tud behatolni,
Feltehető, hogy még kicsinyebb rész nincs az ilyenben,
S nem lehetett osztódnia már kicsisége miatt sem,
És ezután sem lesz képes részekre szakadni,
Mert maga másnak a része, legelső és legutolsó,
Melyhez ezernyi hasonló rész rendben sorakozva,
Sűrű csoportjukkal megtöltik a testnek alakját,
S mert nincs mód egyedül létezniök, egybetapadnak
Úgy, hogy semmi se képes szétválasztani őket.
Így tömör, egyszerű testek az őselemek valahányan,
Melyek csöpp részecskék módján függenek össze,
Nem többféle elemből váltak azonban ilyenné,
Inkább végtelen egységük teszi őket erőssé,
S sem felbontani, sem kicsinyíteni nem lehet őket,
Mert mindennek a magvait ők adják a világon.
És ha határ a kicsinységben nem lenne sehol sem,
Minden test csupa részecskékből állna örökké,
Mert ha minek fele részét új részekre hasíthadd,
Annak már nem vagy képes föllelni sehol sem a végét.
Így mi különbség lenne a nagy vagy csöppnyi dolog közt?
Semmi se nyilván: mert bár, tudjuk, a dolgok egésze
Végtelen, ezt feltéve azonban a legkicsinyebbnek
Is sok-sok csöpp részecskéből kellene állni.
Ezt elhinni azonban tiltja a józan okosság,
S ellene szólal az elme; be kell hát vallanod, íme:
Vannak a mindenségben részek nélküli testek,
Végtelenül kis alakban. S minthogy ez így van, örökké
Élőkként s tömörekként kell létezniök egyben.
És végül, ha a természet nem kénytelenítne
Mindent újra meg újra piciny részekre oszolni,
Újrateremteni már rég mit sem tudna azokból.***
Mert ami részekben többé nem tud gyarapodni,
Nem rendelkezhet többé nemző elemekkel,
Mint súly, mozgás, más-más kapcsolat, összeverődés,
Minthogy ezeknek a révén jönnek létre a dolgok
Végtelenül sok bajtól sújtva tömérdek időn át.
Ennélfogva, kik azt tartják, hogy a dolgok anyagja Tűz,
s hogy a mindenség egyedül tűzből veszi létét,
Látnivaló, minden helyes elvtől messze kerültek.

Megjegyzések

A lucretiusi mű tartalma: Epikurosz gondolatrendszerének költői feldolgozása. Ennél teljesebb összefoglalása a nagy bölcselő eszméinek nem is maradt ránk. A De rerum natura határozott nézeteket tartalmaz az ismeretelmélet, a fizika, pszichológia, kozmológia terén, a társadalomtan s a vallási, erkölcsi elvek tekintetében. Mindezek egységes elvek alapján, zárt összefüggésben alkotják a "tan"-t. Költőnk természetesen nem szolgai másolásban tárja elénk mestere tanítását. Annak felfogását az érvek, példák egész sorával s kitűnő megfigyelései egész tömegével gazdagította, teljesebbé, színesebbé, hatékonyabbá tette. Költői előadásával pedig olyan szárnyakat adott neki, melyeken ragyogó frissességben szelte át a tűnő századok tereit, s jutott el korunkig.

* Ezt a felfogást Epikurosz és Lucretius nagy elődje, Démokritosz vezette be a filozófiába. Szerinte nemcsak a létező van, hanem a nemlétező is, és ez az űr.
** Lucretius sem az időt, sem a teret nem tekinti önmagában létező, abszolút valaminek. Az idő nála a dolgok és jelenségek egymásutánjának formájában jelenik meg, mintegy a mozgás, a változás formája, a tér pedig a testekkel kapcsolatban lép fel: a testeket a tér (az űr) határolja, ezt pedig a testek. A kettő kölcsönösen feltételezi egymást. Mindez pontosan az ellentéte Newton abszolút terének és idejének, amelyek teljesen függetlenek az anyagtól és a jelenségektől.
*** Itt Lucretius arról beszél, hogy határt kell szabnunk a mindenség oszthatóságának, s ezzel megint az eleai iskolával, főképp annak híres képviselőjével, Zénonnal száll szembe.
Az eleaták a létező végességét ugyanis azzal bizonyították, hogy azt mondták: ha a véges kiterjedésű testeket végtelen apró részekre oszthatnánk, akkor ismét olyan részeket kapnánk, melyeket továbbosztva sehol határra nem találnánk. Démokritosz ezzel a felfogással szegezte szembe az "oszthatatlan", az "atomosz" elméletét. Nyomán Lucretius is gúnyosan említi a végtelen oszthatóság elvét.

Forrás: http://www.kfki.hu/chemonet/
http://www.ch.bme.hu/chemonet/