Karinthy Ferenc: Egy karrier története

90 évvel ezelőtt, ezen a napon született Karinthy Ferenc író, színműíró.

Marci lassanként már kinő a gyerekkönyvek közül, havonta selejtezi kis könyvtárát, a Micimackó két kötete azonban megrendíthetetlenül, elrongyolódva is kedvenc, a könyvből készült drámai játékot pedig, melyet korántsem tartok életem főművének, hatszor egymás után nézte végig az elmúlt évadban, ismételten kiharcolva, hogy elvigyék, vagy maga autóbuszozott át Pestre: a jegyszedők már ismerik, beültetik, mint levakarhatatlan potyanézőt. Nem egészen értettem, mi élvezetet lel újra meg újra e kis színpadi mókában, hisz minden szavát, taktusát betéve tudja, jobban a színészeknél, míg aztán, többszöri faggatózásra, egy gyönge pillanatában ki nem vallotta, miféle reménységet dajkál szívében. Egy csodálatos előadásról ábrándozik, melyre mégiscsak sor kerül majd egyszer, csupán ki kell várnia, ki kell fognia; részleteit apróra kidolgozta - itt közlöm tömör kivonatban, mind az elismerést, mind az esetleges megrovásokat a szerzőre hárítva.

Tehát: egy alkalommal, lehetőleg olyankor, mikor az egész osztály ott van a Petőfi Színházban, vagyis Szongoth, Molitor meg a többiek, az előadás sehogy sem akar elkezdődni. Már elmúlt fél négy, már háromnegyed is, a közönség türelmetlen, innen-onnan taps csattan fel; hiába, a függöny nem libben. Végre négy óra tájban kialszik a villany a nézőtéren, de ekkor sem a nyitány jól ismert ütemei hangzanak föl, hanem egy frakkos úr jelenik meg a függöny előtt: Kamarás Gyula, a darab rendezője.

- Mélyen tisztelt közönségünk, kedves szülők, kedves gyerekek, egy sajnálatos bejelentést kell tennem. Mai előadásunk a Zsebibabát alakító kis színészünk váratlan megbetegedése folytán elmarad...

Be sem tudja fejezni, olyan erővel tör ki a felháborodás, a nézőteret megtöltő közönség összevissza kiabál: - Le vele! Nem kell! Tessék megkezdeni az előadást! - A rendező alig bírja lecsöndesíteni a zajongókat.

- A jegyeket természetesen visszaváltjuk, és higgyék el, nekünk a legkínosabb a dolog. De hát mit tegyünk, Zsebibaba a darab egyik legfontosabb szereplője, nélküle lehetetlen megtartanunk az előadást...

Szavait elnyomja a füttykoncert, a megújulva kirobbanó méltatlankodás. Kamarás, látván e viharos egységet, fölemeli jobb kezét.

- Hacsak... hacsak nincs az itt jelenlevők közt egy olyan kisgyerek, persze csakis az általános iskola alsó tagozatából, aki Zsebibaba szerepét el merné, és ami még fontosabb, el is tudná játszani... Nos?

Erre aztán elnémul a közönség, az imént még oly hangos gyereksereg megszeppenve lapul: kinek volna mersze ilyen képtelen vállalkozásra?

- Na, kérem! - néz körül a széksorok közt Kamarás. - Nincs jelentkező? Most miért nem kiabáltok?

A nézők moccanás nélkül ülnek helyükön, mindenki kerüli a rendező fürkésző tekintetét.

- No, gyerekek, mi lesz?... Senki? Hát akkor sajnálom, mégsincs előadás... Nos, utoljára: senki sem vállalja?

- Én vállalom - szólal meg ekkor egy vékonyka hang a bal hármas páholyból. Minden fej arrafelé fordul.

- Ugyan! - lepődik meg a rendező is, és a szemét meresztgeti, de a sötétben nemigen látja, ki volt az. - Te ott, te el mernéd játszani Zsebibabát?

- El merném - ismétli az előbbi hangocska.

- És tudnád is?

- Miért ne?

Erre már Kamarás is kíváncsibb lesz, fölint a magasba: - Hahó, világosítók! Két lefrektort a bal páholyra!

A "lefrektorok" kigyúlnak, s kereszttüzükben egy sötétkék ruhás, elálló fülű kisfiú tűnik fel. A nézőtéren pissz sem hallatszik a rendkívüli feszültségben.

- Hát te vagy az a bátor legény? - méregeti a rendező. - És nem félsz, hogy belesülsz?

- Nem félek - feleli a kisfiú.

- És honnan tudod Zsebibaba szerepét?

- Én már láttam a színdarabot.

- Ugyan, fiacskám, egyszeri hallásra nem lehet ilyen hosszú szerepet megtanulni.

- De én hatszor láttam.

- Hatszor? - ámul el Kamarás. - Na jó, jó, akkor is: a színészek hetekig próbálnak egy ilyen darabot.

- De én olvastam is - közli a kisfiú.

- A könyvet, elhiszem. De a színdarab mégis más.

- Én a színdarabot is olvastam.

- Hogyhogy olvastad?

- Apukám ideadta.

- Már megbocsáss, fiam, ez a darab nem jelent meg sehol: hogy került volna atyádhoz?

- Úgy, hogy a színdarabot ő írta.

A rendező álla leesik. - Hogyan? Te K. Marci vagy?

- Az vagyok - feleli a kisfiú szemét lesütve.

- Hát akkor szaladj, fiam, az öltözőbe sminkelni!... Ügyelő, függönyt föl! Az előadást megkezdjük!

A többit már nem nehéz elképzelni. Mikor a kékezüst jelmezes kis Zsebibaba először lép színre, oly tapsorkán fogadja, a játék percekre leáll, a "Mit tegyünk veled, te kis tigrismacska" kezdetű dalocskát pedig kilencszer kell megismételnie. S ez így megy végig, minden megmozdulását ujjongás, üdvrivalgás kíséri, s midőn a finálé után a szereplők meghajolnak, Micimackónál, Fülesnél és a többieknél egy-két tenyér ha összeverődik, Zsebibabánál azonban: az a bizonyos egykori sajtóbeszámolókban szereplő "ütemes taps, szűnni nem akaró lelkesedés, mely ovációba megy át, a hallgatóság feláll, a színpad felé tódul" stb. stb., a jegyszedők alig bírják kiüríteni a termet.

Az előadás után az öltözőben megszólal a hangosbemondó: - Zsebibaba alakítója fáradjon azonnal az igazgatói irodába! - Ott egy szakállas, ősz, rendjeles úr, a Petőfi Színház főigazgatója öt kiló tejcsokoládét nyújt át az ifjú művésznek sikeres beugrásáért, továbbá négyszáz forintot, hogy adja át szüleinek, a színház ezzel kíván hozzájárulni neveltetési költségeihez. A művészbejárónál ünneplő tömeg, autogramkérők, kik egész az autóbuszig kísérik, fehér kendőkkel soká integetnek a kocsi után... S másnap reggel az iskolába siető gyerekek az épület előtt egy virágokkal, zászlócskákkal feldíszített diadalkaput pillantanak meg, felírása: Éljen iskolánk hőse, Zsebibaba alakítója, K. Márton, III/A.

Forrás: Karinthy Ferenc karcolatok - Magyar Elektronikus Könyvtár