Szerb Antal: Természet vagy táj

A szavak is élnek és elhalnak; Ki mondja ma már egy íróról, hogy ragyogó tolla van? Ki beszél ma delnőkről? Hová lett a világfájdalom? Ki tud ma már epekedni? Melyik nőnek van még jó vagy rossz híre? Vannak még észvesztő szépségek? Hol van a tavalyi hó?

A szavak nem halnak el tulajdonképen, hanem kicserélődnek: az írónak nincs már ragyogó tolla, de «nagyon olvasmányos», amit ír, világfájdalom helyett az ifjaknak hivatástudatuk vagy valami hasonlójuk van stb. A szó-kicserélődéseknek többnyire igen gazdag a hátterük: társadalmi, felfogásbeli, ízlésbeli átalakulásokról tesznek tanúságot. Egy ilyen jelentékeny, nagy perspektívájú szó-csere most folyik le szemünk előtt az irodalomban: a természet szót kezdi a táj szó kiszorítani.

A két fogalom tartalma bizonyos fokig azonos. Mind a kettő egybefoglalja a hegyeket, erdőket, mezőket és a rajtuk termő flórát és faunát. Mind a kettő a városon kívül terül el, mind a kettő a festészet témája néhány évszázad óta. A két fogalom egy-egy szegmentuma fedi egymást, de a természet fogalmában van valami, ami hiányzik a táj fogalmából és viszont.

A természetet, amint ismeretes, Rousseau és kora fedezte fel. Addig csak táj volt, a szónak bizonyos, a mainál szűkebb értelmében: táj, mint háttér a festményeken, táj, mint az elbeszélésben lefolyó cselekmény színhelye - mindig second planben, sosem az érdeklődés és az érzelem gyújtópontjában. Rousseau, a proméneur solitaire és kortársai eszméltek rá, hogy a természet szép, a természet jó, sőt furcsa módon igaz is, a természet megvigasztal és visszavárja eltévedt gyermekeit.

A rousseaui természet dialektikus jellegű. Elsősorban negatív: természet az, amit nem az emberek csináltak. Természet az, ami természetes és nem mesterséges. A természet ellentéte a társadalom. A természetet szeretni annyi, mint tiltakozni a társadalom ellen.

Csak nagy lassan fedezték fel azután a természetet mint pozitívumot: az erdők, hegyek, rétek, vizek, a nem-emberépítette világ nagyszerűségét és szellemi tartalmát. Divatba jöttek azok a vidékek, ahol csak «természet» van: a svájci havasok, az amerikai prairiek, a déltengeri szigetek. Ábrázolásukra és dicsőítésükre a romantika legkülönb írói vonultak ki. A német romantika azután felfedezte, hogy nem kell olyan messzire menni: az édes otthoni vidék is «természet», örömet okozó apró részletszépségekkel tele. Felfedezték a meghitt természetet, a XIX. századi költészet nagy ihletőjét.

A német és angol romantikában a «természet» szó egy fogalmi árnyalattal gazdagabb lett. A francia, a rousseaui és chateaubriandi természet elsősorban társadalmi fogalom: a civilizáció ellentéte. Az angol-német természet-fogalom, a német idealista filozófia hatása alatt, metafizikai tartalommal telik el. A természetben istenség lakik. Az a mély borzongás, amelyet a német erdők sűrűje, az angol tengerek végtelenje ébreszt fel a lélekben, a Numen adest érzése. A természet szó pantheisztikus színezetet kapott.

A «természet» szó azonkívül erősen emocionális jellegű, minthogy a század, amely köréje épül, a XIX., annyira érzelmi beállítottságú. A természetbe belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát, a természet vidám, melankolikus, sivár, ujjongó, játékos, vigasztaló, Erosszal telített, haragvó.

Ha a «természet» szót kimondjuk, mindmáig ez a három komponens van benne: rousseaui dac az emberi mesterkéltség ellen, pantheista sejtelem a természetben rejlő istenségről, és bizonyos érzelmi készség, hogy az ember együtt érezzen a természettel, «átélje», felolvadjon benne.

De azóta lassankint elvesztették vitalitásukat azok a szellemi hatóerők, amelyek a XIX. században oly centrálissá tették a természet fogalmát. Szinte megdöbbentő, hogy a rousseaui kultúrkritika és a pantheizmus mennyire távol áll a mai embertől. A társadalom fennálló merev rendje ellen való tiltakozás azóta sokkal konkrétebb és sokkal dogmatikusabb formákat öltött, mint amilyen a bizonytalan rousseaui visszakívánkozás volt. Azt sem hiszi már senki, hogy a természetes ember jobb és különb vagy akár csak boldogabb a civilizált embernél. Ma általában úgy tudjuk, hogy aránylag még mindig a legjobb civilizált embernek lenni. A baj éppen az, hogy az emberek még nem eléggé civilizáltak, még nagyon is közel vannak a természethez.

Még erősebben eltávolodtunk a pantheista életérzéstől. A szellem emberei részben visszatértek a személyes Istent imádó egyházi keretek közé, részint beletörődtek vallási indifferentizmusukba.

Az érzelmek kora is lejárt. Az érzelmek kultusza is középutas megoldás volt, mint a XIX. századnak csaknem valamennyi állásfoglalása. Azóta e tekintetben is megoszlik a szellem: az egyik párt a szenvedélyt tiszteli, a másik a hűvös okosságot, a langyos és csendes érzelem értéke devalválódott.

Ezek az értéktörténeti változások magyarázzák meg azt a jelenséget, hogy a «természet» szó mindinkább eltűnik a magasabb irodalomból és «lesüllyedt kultúrérték» lesz belőle. Az elit nem «rajong» már a természetért. A természetrajongás ma részint öreges benyomást tesz, részint a polgárság alatti, a munkástársadalom sajátjává lett, nem minden politikai él nélkül.

Azt, amit régebben természetnek neveztek, az újabb irodalom tájnak nevezi. A táj szót ma már nem csak abban a szűkebb összefüggésben használjuk, ahogy a tájképfestészettel kapcsolatban szokás tájról beszélni. Beszélünk emberi tájról, lelki tájról, történelmi tájról stb. A fogalom köre egyre tágul, mint mindig, amikor egy fogalom vitalitása megnövekszik; ebben a pillanatban nem is lehetne megszabni a táj szó határait.

A táj mindenekelőtt abban különbözik a természettől, hogy nincsen semmi dialektikus jellege, nem áll szemben a társadalommal, nem kapcsolja ki magából az emberi mesterség jelenségeit sem. A tájba beletartozik az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, a várromok és kolostorok, amelyek megváltoztatják a hegyek kontúrjait; sőt a közeli házak is. Mindezek ethnikai vagy művészi milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét.

A tájba nemcsak hogy beletartozik az ember, hanem meg is határozza azt, illetve korrelációban van vele: amilyen a táj, olyan az ember, aki hozzátartozik. «Ember és táj», mondja egy kitűnő fiatal erdélyi költőnek, Szemlér Ferencnek egy kötetcíme - és ember és táj korrelációja a modern lírának époly központi témája, mint amilyen az embermentes természet volt a XIX. század lírájában. Csak a honi új költészetből utalok egy-két példára: Babits Mihály Esztergom vidéke, Juhász Gyula szegedi tanyavilága, Illyés, Jankovich és Takáts Gyula csendes dunántúli tája, József Attila sivár városvége mind ember-és-táj, táj, amely embersorsokat határoz meg és amelyben embersors fejeződik ki, még pedig nem általánosságban, mint a romantikusok tájköltészetében, hanem az egyéni tájhoz egyéni sors tartozik. A Dunántúl vagy a városvég csak bizonyos meghatározott fájdalmak és örömök hordozója. És idetartoznak a vizionált tájak is: Füst Milán Arméniája és Mississippije.

Egy másik döntő különbség természet és táj között: a természet ahistorikus, időtlen fogalom, szinte ellentéte a történelemnek, a táj pedig csupa történelem. Amikor Ortega y Gasset csodálatos essayket ír a spanyol tájról, a tájban a történelmet keresi, amely ezt a tájat determinálta és amelyet ez a táj determinált.

Ennek megfelelően az érdeklődés áttolódik a csak-természet tájakról, mint Svájc, az emberileg gazdagabb tájakra. Újra és újra felfedezik Olaszországot, a legemberibb és legtörténelmibb tájat, a modern tájirodalom nagymestere, Huxley, Olaszországról írja legszebb sorait. Mellette újra kifényesedik a spanyol és a görög táj, nálunk pedig az itthoni táj, amelynek történelmi megértése és lényegének irodalmi kifejezése mind jobban izgatja íróinkat és költőinket.

A pantheizmus kora lejárt. Ma már nem akarunk felolvadni a természetben, nem akarjuk átélni a benne rejlő titokzatos Istenit, egészen más ambíciónk van: meg akarjuk érteni a tájat. Proust óta mind úgy érezzük, a tájnak van valami kifejezhető emberi mondanivalója és az irodalomnak kell rejtélyét megfejteni. Az érzelmi együtt rezdülés helyét az értelmi feszültség foglalta el. A «természethez» az ember a szívével fordult, a «tájhoz» a szemével és a lelki szemével, a lényeglátó intuícióval.

A természet végre is mindenütt ugyanaz, mondták régen és örültek ennek. A táj mindenütt más, mondjuk mi, és ennek örülünk. A régebbi ember a természetet mindenütt azonosnak találta, mert mindig csak önmagát, saját kivetített érzelmeit találta benne meg. Ma tárgyilagosak szeretnénk lenni: a tájban nem önmagunkat keressük, hanem a táj saját jellegét, azt, ami által minden más tájtól különbözik. A «táj» fogalma hidegebb, mint a természeté, amely akkora elragadtatásba emelt költő- és festő-óriásokat - de sokkal gazdagabb. Természet csak egy van - de ihletett kifejezőjére a földnek még mennyi tája vár!

Forrás: Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 10. szám