Nagy Bandó András: Ülőgarnitúra

A téma az utcán hever, valljuk, és mért is akarnám cáfolni? Megéri nyitott füllel járni, odafigyelni azokra, akik szereplői voltak egy-egy történetnek, de ha már ritkán bukkanunk rájuk, azokkal, azok meséivel is elégedettek lehetünk, akik hallották valamely történetet. Maradjunk abban, hogy az utóbbiak közül találkoztam valakivel, akinek e történetet köszönhetem. Hogy hol és mikor történt, nem tudom, talán nem is fontos. Amit tudunk, hogy bár csak tisztességes és hű feleségek és férjek élnek kis hazánkban, a legtöbb jó történeteket mégis szeretőktől vagy szeretőkről halljuk. A legjobbak a bukás pillanatairól szólnak, és nincs, aki ne hahotázna egy-egy (mások fölszarvazásáról vagy megcsalásáról szóló) remek történeten.

Akkor hát képzeljünk magunk elé egy nőfaló, épp csak korosodó, egyébként hosszú évek óta, ráadásul hideggé házasságban élő, férfiút, aki rátalált élete nagy szerelmére (szerencséjére most, mert ha húsz évvel előbb talál rá, talán épp most jutnának odáig, hogy ráunjanak egymásra), így hát ettől kezdve neki is volt mit (és kit) titkolnia, volt mi miatt titkolóznia, élte a fiatal szeretőjük karjaiban vigasztalódó férjek szokványos életét. Mint tudjuk, az elhidegült házaspárok is érhetnek el üzleti és pénzügyi sikereket, a rossz házasság nem jelenti azt, hogy a bolt is rosszul megy, sőt. Főhősünknek soha nem jelentett gondot kedvese megajándékozása, házasságon kívül is vannak névnapok, születésnapok, nőnapok, szent ünnepek, melyeket meg kell ünnepelni, illő ajándékokkal kirukkolva.

Történt pedig, hogy főhősünk egy szép ülőgarnitúrát rendelt a szeretőjének egy jól menő bútorházban, és a barátjának mondható főnök lelkére kötötte: amint megvan, csörögjön rá, és már viszi is. A számokat a megrendelést igazoló papírra írták, a főnök a beosztott lelkére kötötte, hogy ne feledkezzen meg a hívásról. Így is történt. Csakhogy… Csakhogy a mobil szám helyett a vonalast csörgette meg, s a tetejébe a feleség vette föl a lakásban csörgő telefont. A feleség, aki, tudjuk, hamarabb sejti, legtöbbször tudja is, ki az, akinek egy idő óta több jut a férjéből, mint neki. Nos, gondolta, ha megjött az az ülőgarnitúra, akkor érte kell menni. Fogta magát, a kocsijába pattanva hajtott a bútorházba, ahol már pakolták is egy tehertaxi platójára, fizetni nem kell, minden rendezve van. Egy óra múltán a nappalijukban díszelgett a rendkívül szép ülőgarnitúra, és ha már ott volt a tehertaxi, a régi garnitúrára húzták a nylonokat, a taxissal és a segítőjével fölpakoltatta, és megadta a címet. Az utca nevét és a házszámot, azt a helyet, ahol (tudta, nagyon is tudta) nem egyszer parkolt férje kocsija. A tehertaxis illendően becsöngetett, és az asszonytól kapott borravalóért cserébe fapofával mondta föl a leckét a finomvonalú, szexis köntösben ajtót nyitó háziasszonynak: kezét csókolom, meghoztam az ülőgarnitúrát. A szép hölgy hallotta a férfi suttogását: mondd neki, hogy rakodhatják, addig helyet csinálunk neki. Mondta. A taxis visszaballagott a szállítmányhoz, és rakodójával karöltve megkezdték a kirakodást. A férfi a fürdőszobában várta meg, amíg végeznek.

Amikor elmentek, előjött, és a nylonnal borított, jól ismert, húsz éve koptatott ülőgarnitúrát látva ezt fogalmazgatta csak úgy, magának, magában: én ettől az ülőgarnitúrától képtelen vagyok megválni. Azt hiszem, minimum újabb húsz évig fogom ebből nézni a tévét.

Két nap múlva ment haza a cuccaiért, hogy végleg összeköltözhessen kedvenc ülőgarnitúrájával.



Forrás: Nagy Bandó András weboldala