Karinthy Ferenc karcolatok

Kamaszkor

Az iskola kapujától egy iramodásnyira volt a Centrál kávéház: csak végig kellett szaladni a Reáltanoda utcán. Ha apám ott ült a tükörablak mögötti sarokpáholyban, bekocogtam érte, és együtt mentünk haza ebédelni; ha nem ült ott, akkor a Vörösmarty téri Parisette-ben vagy valamelyik szerkesztőségben lehetett, s egyedül indultam el. De ha szerencsém volt, éppen akkor lépett ki a kávéház dupla ajtaján. Ilyenkor a túlsó járdáról figyeltem: igen lassan poroszkált, bársonygalléros szürke télikabátjában és fekete keménykalapjában, szorosan a fal mellett, gondjaiba süppedve-bonyolódva meg-megállt, olykor bosszúsan legyintett is, majd lomhán imbolyogva továbbcammogott, mindig maga elé, le a flaszterra tekintve, mintha elvesztett volna valamit. Ha köszöntötték - és elég sokan köszöntötték -, szórakozottan megpöccintette kalapját; a kirakatok előtt is elácsorgott, főként a csemegeüzleteknél. Ez olyan érdekes volt, hogy én látom őt, és ő nem lát, nem lehetett betelni vele, néha a Kálvin térig is követtem a túlsó járdán, ámbár ez a kis út fél óráig eltartott.

A Baross utcában aztán jól előreloholtam, a könyvtárnál átvágtam eléje, és visszafelé lépkedve épp szembe találkoztam vele. Mikor a közelébe értem, kalapomat nagy ívben megemeltem - akkoriban kaptam az első barna puhakalapot, igen büszke voltam rá -, s amíg elcsörtettem mellette, jó hangosan, ércesen ráköszöntem:

- Alázatos tiszteletem, mester, jó napot kívánok!

Fölriadt, réveteg-barátságosan visszamormogott valamit, szemem sarkából lopva figyeltem, hogy egy pillanatig még utánam is néz tűnődve. Ismerős lehettem neki, csak nem tudhatta, hogy hová tegyen.

Rugalmas taktika

Vacsora O. professzoréknál: a háziasszony becsöngeti a mindenest.

- Tessék, méltósága - nyit be az idős, fehér bóbitás asszony.

- Tálalhat, Jolán.

- Igenis, méltóságos asszony - húzódik vissza a mindenes.

- Megengedi, méltóságos asszonyom, hogy én vezessem az asztalhoz? - ugratom a profnét, szertartásosan meghajolva és a karomat nyújtva.

- Ugyan, ne hecceljen már maga is... - zsörtölődik a háziasszony. - Ezerszer megmondtam neki, hogy hagyja már abba ezt az ostoba méltóságolást, hiába, nem akar leszokni róla... Tudja, ez a Jolán olyan régi bútor nálunk, harmincöt éve van a házban, itt öregedett meg: ez ad neki önérzetet, hogy az ő gazdái méltóságosok, ebben éli ki minden becsvágyát... De amúgy nagyon rugalmas, a világért sem akarna ártani nekünk, pontosan tudja, hogy kinél kell vigyázni...

- Például?

- Például ha a pártközpontból telefonálnak, akkor úgy mondja: küldöm a nagyságos asszonyt.

Mondd már

Kövér, ékszerekkel teliaggatott asszony volt, a férje vezérigazgató; egész délután a teraszon römizett, ám eközben is folyton zserbót majszolt: egy lap, egy szem bonbon, de soha nem kínált meg senkit.

- Lola - figyelmeztették epésen -, ne egyél annyi édeset, még jobban elhízol.

- Na mondd már, legföljebb veszünk egy nagyobb autót! - felelte, és kettővel kopogott.

Forrás: Karinthy Ferenc: Karcolatok - Magyar Elektronikus Könyvtár