Kobajasi Issza haikuverseiből ...

Kobajasi Issza élete

Kobajasi Nobujuki (gyerekként Jataró, későbbi költői nevén Issza) 1763-ban az ötödik hónap 5. napján születik meg Kasivabara hegyi faluban (mely ma Sinano város része Nagano tartományban. Akkoriban még a tartományt hívták Sinanónak). Apja, Jagobei, némileg iskolázott parasztgazda, anyja, Kuni, a szomszéd falu módos elöljárójának a leánya - földjüket művelik és bérbeadásra málháslovakat tartanak. Atyai nagyanyja, Kanadzso is velük él, s ő neveli tovább a kis Jatarót, amikor alig kétéves korában anyja meghal.

Kasivabara környéke igazán szép vidék, északról és nyugatról hegyek koszorúzzák, keletre a Nodzsiri-tó fekszik erdős dombok között. Bár kis falu, forgalmas út mentén épült, van postaállomása, nagy vendégfogadója, ahol még a daimjók is megszállhatnak csatlósaikkal.

Anyja halála után Jataró magányos, hallgatag gyerekké válik. Ám zárkózottsága ellenére nagy érdeklődéssel és érzékenységgel figyeli a világot, különösen a természetet: apró állatokat, madarakat, bogarakat, napjait a környező erdőn-mezőn tölti.

Hatévesen a vendégfogadós és italkereskedő, Nakamura Rokuzaemon iskolájába kezd járni, aki mellesleg kalligráfus, matematikus és költő is egy személyben, sőt a buddhista szövegek tanulmányozására is képes oktatni tanítványait. Azonnal fölismeri Jataró korán érő írói tehetségét, s élete végéig hű barátja, támogatója marad. Az iskola a fogadó épületében működik, az ott folyó pezsgő élet a diákok tapasztalatait óhatatlanul gazdagítja. Jataró egy nap szemtanúja Kaga hűbérura, Maeda érkezésének, kísérete ötszáz méter hosszan kígyózik.

Jataró hétéves, amikor apja újra nősül. Mostohaanyja, Szacu, dolgos és céltudatos parasztlány. Hamar kézbe veszi Jataró sorsát, aki szerinte túl sok időt tölt tanulással és csavargással. Ráveszi apját, hogy Nakamura tanító tiltakozása ellenére kivegyék az iskolából. Látástól vakulásig a gazdaságban kell segítenie: zöldséget szedni, szénát gyűjteni, lovat csutakolni, szalmát fonni. Még a hosszú téli estéken sem engedi mostohaanyja meggyújtani a lámpát, hogy olvashasson.

Jataró 11 éves, amikor megszületik öccse, Szenroku. Ha mostohája eddig csak szigorú volt hozzá, mostantól rosszindulatú gyötrőjévé válik, megtorlandó saját fia hátrányos másodszülöttségét. Féltestvérét minduntalan a hátán kell cipelnie, rendszeresek a verések. 14 éves, amikor meghal nagyanyja is, akinél eleddig némi vigaszra-támaszra lelt.

1777-ben vagyunk. Apja végre megérti, hogy fia jobban jár, ha elhagyja a családi fészket, és Edóban (a majdani Tokióban) próbál szerencsét. Ehhez mindössze egy ajánlólevelet ad, mely néhai felesége távoli rokonához szól, egy írástudóhoz, aki diákokat szállásol el iratmásolás fejében. Az uralkodó sógun székhelyén, a több, mint egymillió lakosú nagyvárosban eleinte sanyarú Jataró sora. Éhezik, fázik, nagy nehezen sikerül csak lovásznak elszegődnie. Hosszú évekig él ínségben, mégis jut ideje kedvtelésére, a haikuvers írására. Szorosabb kapcsolatba a Kacu Sika (az immár száz éve elhunyt Basó tanítványa) iskolájával kerül, amelyet Nirokuan Csikua vezet, s 1790-ben, annak halálakor helyébe éppen ő lép, 28 éves korában. Ám annyit bírálják az iskola haikuírási hagyományainak semmibevétele miatt, hogy alig egy év múltán lemond.

Szeretne visszatérni 15 éve nem látott szülőfalujába, és 1791 harmadik hónapjában el is indul gyalogszerrel. Az út másfél hónapig tart. Apját jó egészségben találja, s felveti egy hosszabb zarándokút tervét, hogy verses-rajzos útinaplót írhasson, mint Basó és mások.

Ahogy kitavaszodik, 1792 elején visszatér Edóba, elbúcsúzik barátaitól és tanítványaitól, leborotválja a haját, szerzetesruhát ölt, felveszi a Haiku Templom Teaissza Bonca (Haikai-dzsi Issza-bó) címet és nevet, vándorbottal, szalmabocskorban, bambusz esőkalapban a Tókaidó (Keleti-tengeri országút) felé veszi útját, mely Edóból Kiotóba visz. Ez az első utazás négy évig tart. Meglátogatja az iszei nagyszentélyt, Kiotót, Ószakát, Sikoku szigetét, ahol egy darabig a Szennen templomban lakik. Gobai, az elöljáró, jóbarátja és irodalmi kritikusa is lesz. Sikokun köt barátságot Csodo Nidzsoannal, egy gazdag macujamai kereskedővel és műkedvelő költővel, akinél szintén hosszabban időzik. Ószakában találkozik a nála negyven évvel idősebb Oemaru költővel, aki hasonlóan újító lelkületű, mint ő maga.

1798-ban tér meg Edóba, 35 évesen. Útinaplójának (Tabisúi) megjelenése meglehetős visszhangot vált ki irodalmi körökben. A művésznegyedben él, támogatói is akadnak, gyakran vesz részt költői összejöveteleken, hírneve növekszik.

1801-ben, 39 évesen, újra szülőfalujába látogat. Apját tífuszos láz kínozza, s élete végét érezvén vagyonát kettéosztja Issza és féltestvére, Szenroku között. Végakaratában Isszát arra kéri, Kasivabarában telepedjék le, és házasodjon meg. Ám apja halála után, mostohaanyja és öccse megtagadják tőle az örökséget. Kisemmizésében a falu elöljárói is segítenek. Issza, hosszú távolléte okán, szinte már idegennek számít.

Visszatér Edóba. Szerényen él, de egyre nagyobb megbecsülés övezi, s nem csupán tanítványai körében.

1809 holdújévekor az edói tűzvész martaléka lesz Issza szállása. Néhány hónapra barátja, Nacume Szeibi fogadja be. Ugyanez évben öccse írásbeli hozzájárulását adja a családi vagyon felosztásához. Issza eljuttatja az okmányt a falu elöljárójához intézkedés végett, de két év elteltével sem halad az ügy előre. Issza végül ismét hazatér, de öccse hajlíthatatlanabb, mint valaha. A falu elöljárója sem hajlandó beavatkozni.

Issza visszatér Edóba, a haiku művészetét tanítja, sokat, sokfelé utazik, de szíve egyre inkább haza vágyik szülőfalujába.

1812 tizenegyedik havában végleg hazatelepül, kerül, amibe kerül. Szobát bérel, és közhírré teszi, hogy a sógunhoz fordul öröksége ügyében. Ezt a mindkét fél számára kockázatos tervet végül a Mjoszen-dzsi apátjának közbenjárása akadályozza meg. Megkötik az alkut. Apjuk vagyonát két egyenlő részre osztják Issza és féltestvére között, a szülőházat fallal választják ketté. 1813 őszén, 12 évvel apja halála után, Issza beköltözhet az atyai ház kiürített felébe.

Apja második kívánságát is hamarosan teljesíti, a következő tavasszal (a japán számolás szerint 52 évesen) feleségül veszi Kikut (neve annyit tesz "Krizantém"), egy vidám, 28 éves parasztlányt a szomszéd faluból, Akagavából - aki éppúgy nem törődik a külsőségekkel, mint Issza maga.

Az év folyamán Issza elrendezi függő ügyeit Edóban, ahol költői rangja egyre dicsőbb. Sokan tartják úgy, hogy Basó óta nem élt nála tehetségesebb költő. Szeibi barátja búcsúztatót rendez tiszteletére, s Issza végleg elhagyja a fővárost és irodalmi életét, év végére boldogan visszatér Kasivabarába, újdonsült feleségéhez. Parasztgazda lett belőle is, mint apjából, némi anyagi biztonsággal a háta mögött.

A családi viszály elült, a régi sebek behegedtek, Issza és Szenroku, a házat szétválasztó fal ellenére, gyakran összejönnek.

1816 negyedik havában kisfia születik, Szentaró, de nem éri meg a háromhónapos kort. 1818 ötödik havában kislánya születik, Szato, de a következő évben meghal himlőben. 1820 őszén, egy újabb fiú, Isitaró, háromhónaposan megfullad az anyja hátára kötve.

Issza kisvártatva lebénul, amit végzetesnek hisz, de hűdése felenged. A megpróbáltatásoknak még koránt sincs vége. 1822-ben, negyedik gyermeke születésekor felesége, Kiku megbetegszik, amit egy ízületi gyulladás kínjai is súlyosbítanak, és 1823 tavaszán Issza nagy fájdalmára távozik e harmatvilágból. Kisfiuk, Kinszaburó is követi néhány hónap múlva.

1824 ötödik hónapjában Issza elveszi egy kisnemes szamuráj leányát, Jukit, akinek néhány hét után elege lesz a parasztházból, az elhanyagolt, idősödő Isszából, és visszatér a szülői házba. A nyolcadik hónapban hivatalosan is bejelentik a válást. Ugyane hónapban Issza meglátogatja a Dzenkó templomot, ekkor újabb szélütés bénítja meg. Egyik orvos tanítványa ápolja, aki nála száll meg. Hála a gondoskodásnak, hamarosan jobban lesz, és 1825 elején újra nősül, egy Ecsigóból való parasztlányt vesz el. Jao 32 éves, Kasivabarába jött dajkának.

1827 nyarán egy tűzvészben porig ég Isszáék háza. 64 éves, feleségével a kertvégi csűrben húzzák meg magukat, melynek se ablaka, se kéménye, s padlója döngölt föld. Az épület ma is áll.

A tizenegyedik hónapban meglátogatja tanítványait és barátait, s mikor 19-én visszatér, hosszú, fáradalmas gyaloglás után a hóban, újabb bénulás keríti hatalmába. Még aznap meghal.

Hamvait a Komaru-hegyi családi sírboltba temetik. Halála után öt hónappal, 1828 tavaszán születik meg Jata, egyetlen túlélő leánya, akinek leszármazottai a mai napig birtokolják a Kobajasik hagyatékát.

Terebess Gábor

429 haiku-fordítás

1790

Templom a hegyen -
harangja hangja a hó-
takaróba merült.

1791

Lótuszok virága -
elhajigált tetveknek
éppen megfelel.

1792

A bazsarózsa
elhull: tegnapvolt eső
cseppjeit hinti szét.

1793

Ősz. Esteledik.
Igyekvő vándor varrja
szakadt gúnyáját.

1794

Újévi álom:
szülőfalumban jártam.
Jól megríkatott.

1795

Ruhát cseréltem
nyárra, de utam tetvei
velem maradtak.

1801

Lábam alá
ilyen gyorsan mikor
másztál, csiga?

Túléltem apám,
tovatűnő harmatcsöpp -
harmatos mezőn.

1802

Fenyődísz Újévről -
az éji záport hallgatja,
elhagyatottan.

Derengő Holdat,
égre emel reszketeg,
a szomorúfűz.

1803

Bátran lecsapok
egy legyet, s felsandítok
a hegy ormára.

Tejút-tévesztett
csillagom. Hová tűnt megint
e nyárestén?

Dúsan virágzik
a szulák, más házára
futván magasan.

Hasad a hajnal.
Életnek semmi nesze.
Lótusz virágzik.

1804

A vizére fújt
cseresznyevirágokkal
elfut a folyó.

Eladott csikó
visszanéz az anyjára.
Őszi eső hull.

Őszi szélroham -
koldus szeme ragadt rám:
latol, méricskél.

Magányos háznál,
hegy-árnyékban járják az
ünnepi táncot.

Alig bukkan ki,
termetes dudva közül
a bazsarózsa.

Irdatlan mocsár,
de csak egyetlen lótusz
bimbója feslik.

Forrás: Egy csésze tea Isszával

Kobajasi Issza
haikuversei
Terebess Gábor
fordításában

Orpheusz Kiadó, Budapest, 2000
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár