Szappho

Szappho ( i.e. 628? - i.e. 568? )



Boldog ember, mint Uranos lakói,
A ki vígan ül, kegyes, ellenedben,
S andalog kellő szavad édes hangján,
S gyönge mosolygást
Ajkadon látván szeliden lebegni,
Melyre megdöbben kebelemben a szív,
Mert jelenléted leborít azonnal,
És oda lészek.
Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
Égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúinak
Eji homályba.
Arcomon végig hideg izzadás foly,
Reszketek, fúlok, s halavány virágként
Hervadó színnel rogyok a Halálnak
Karjai közzé.

Kölcsey Ferenc fordítása

Szapphó a szenvedély költője s elemi erejű lírikus. Sokat tud és ír a vágy lélekrengető erejéről, de ebben a versében az a bravúros, hogy a szerelmi szenvedélyt kizárólag testi tüneteiben jeleníti meg. Valóságos leltárt készít a test minden porcikáját átható vágy megnyilvánulásairól - és éppen ezzel éri el a frenetikus hatást. Édeskeveset számít, hogy a szenvedély tárgya azonos nemű lény. Mint említettem, az ilyesmiben az ókor görögjei nem láttak kivetnivalót; de nem ismerték testnek és léleknek azt a szétválasztását és szembeállítását sem, amelyet a keresztény szemlélet oltott az európai kultúrába. Tudták, amit csak napjaink tudományossága kezd újra felfedezni, hogy test és lélek elválaszthatatlan egység; az egyik egészen közvetlen módon hat a másikra. Ennek egyik legszebb tanúja ez a vers, amelynél kevés modernebbet írtak az ókorban. Az eredeti szöveg első két sora szó szerint ezt jelenti: "Istenekkel egyenlőnek tetszik előttem a férfi, aki véled szemben (ülhet)" -ebből tehát világossá válik az alaphelyzet, hogy ti. a vers megszólítottja nő, amit Kölcsey fordítása - alighanem szeméremből - leplezni próbál a nemre nem utaló aki névmással. A meglesett kép külső jelei szelídek, majdnem jól neveltek : egymással szemben ülő ifjú és lány, kellő szavak édes árja, andalgás (ama kor nyelvében révedezést jelent!), a lány ajkán lebegő gyönge mosoly- mi lehetne ártatlanabb? De aki mindezt látja, alighanem rejtekéből kémleli ki, abban a szenvedély azonnal vészes lángot vet, s a következő három strófa csakis arról szól, hogyan veszi birtokba ez a pusztító valami a testet ízről ízre, mígnem az utolsó sorokban az öntudat is kihuny, s a halál előszele legyinti meg a féltékenyen leskelődő szerelmest. Ha a magyar fordítást nézzük, levonhatjuk belőle a versforma szabályait. Három azonos metrumú, tizenegy szótagos sorból áll mindegyik strófa (ezek a szapphói sorok), s egy rövid, öt szótagossal zárul, amelyet adoniszi sornak neveznek. A szapphói sor időmértékes képlete - u | - - | - | | u u | - u | - -. Az adoniszi soré pedig: - - uu | - -. A vers ritmusa tehát ereszkedő jellegű, amit a daktilusok és a trocheusok jeleznek, míg a spondeusok metrikailag semlegesek. Az is megfigyelhető, hogy a szapphói sor ötödik szótagja (azaz a harmadik versláb, a daktilus első szótagja) után mindig sormetszet áll, idegen szóval cezúra, vagyis ide szóhatár esik. Ez a cezúra Horatius óta kötelező a szapphói versben, s mint Horatius jeles tanítványa (akkoriban minden költőnk az volt, ha nem is olyan mértékben, mint Berzsenyi), ezt Kölcsey is betartotta. Ha azonban a görög szöveget nézzük, a cezúrát csak három sorban találjuk ezen a helyen, négyszer a hetedik s a többi esetben a negyedik szótag után áll. Mi több, három esetben a sorvég szavakat is kettévág. Mondhatjuk, hogy ez a törvényhozó szabadsága. Az ő teremtő aktusát. nem korlátozhatják iskolamesteri szabályok; amelyeket csak az utókor pedantériája állított fel. De felfoghatjuk ezeket a látszólagos döccenőket úgy is - és valószínűleg akkor lesz igazunk, ha így fogjuk fel -, mint nagyon tudatos költői eszközöket. A forma jelzőkaróit a szenvedély áradata sodorja el; a sorhatáron átcsapó szavak, a csonkult szóvégek a túl heves, dadogva kiszakadó érzelmeket festik hangzásbeli eszközökkel. Kölcsey fiatalon, 1813-ban magyarította ezt a verset. Nem volt kiforrott költő még ekkor, az első strófában Kazinczy szellemét sejtjük, az "érzékeny", kissé túlfinomult stílus igényét. A későbbiekben aztán magával ragadja Kölcseyt az eredeti szöveg keménysége és érzékletessége. Nincs már itt cicoma, felesleges szó (mint fentebb a gyönge, szelid), nincs érzelmesség és ellágyulás. Költő szól itt a javából, azt a végérvényes megfogalmazást kapjuk, azt a nemes pátoszt, amely a költő legnagyobb verseiből ismerős. Érdekességként említsük meg, hogy a verset már kétezer évvel ezelőtt lefordította latinra Catullus, a rokon lélek, az elemi erejű szenvedély nagy római énekese. Természetesen a szapphói metrumot megtartva, így alighanem ez az első formahű versfordítás az európai irodalomban. Ráadásul értelmileg is annyira pontos, hogy ma sem kívánhatunk többet versfordítótól. Éppen csak a maga szerelmét, Lesbiát szólítja meg benne az eredeti Agallisz helyett (ezt a nevet, amely a Szapphó-vers tizenhatodik sorában lelhető; Kölcsey kihagyta fordításából). Sajátos módon viszont a negyedik strófát Catullus kicserélte egy tartalmilag egyáltalán oda nem illő szakaszra: Renyheséged tönkretesz, ó Catullus: renyheségedben vagy ilyen rajongó. Renyheség tett tönkre királyokat s dús városokat már: Devecseri Gábor fordítása Máig vitatkoznak a filológusok, miféle renyheséget vet itt a költő a maga szemére (a latin otium leginkább a közügyektől való elhúzódást jelenti), és sokan vélik úgy, hogy csupán későbbi, másolói tévedés folytán került ez az idegen strófa a vers szövegébe. A múlt század folyamán még tucatnyian magyarították ezt a verset, de messze Kölcsey színvonala alatt. Az ő munkáiknál sokkal figyelemreméltóbb Ady Sappho szerelmes éneke című verse a Szeretném, ha szeretnének kötetből. Fordításról ez esetben nem igazán beszélhetünk; a költő a rá jellemző szuverenitással hasonította magáévá a kétezer-ötszáz éves verset. Van ebben a gesztusban valami ősien erőteljes - így nyúlt egy Marino-vershez vagy egy török népdalhoz Balassi, így olvasztott eposzába horvát hősénekeket Zrínyi Miklós.

Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel;
Édes kacajos közeleddel, .
Kacajoddal, mely sziven-vágva
Fogja a mellem.
Hacsak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak;
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.
Hideg verejték veri testem, .
Remegően, félve halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.

A versforma alaposan átalakult, a négy négysoros strófából három ötsoros lett. Minden szakasz első négy sora kilenc szótagos az eredeti tizenegy helyett, lazán, "adysan" jambikus, és a 6 b a formában rímel. A rövid és rímtelen utolsó sorral aztán, amely ráadásul pontosan adoniszi ritmusú, mégiscsak megkapjuk a szapphói strófa benyomását. Ady költészetében ritka az antik téma vagy utalás, és fordításai vagy inkább átköltései száma is elenyésző. Könnyen beláthatjuk, miért választotta éppen ezt a verset; mert a szenvedélyt a maga elemi erejében mutatja be, ahogy szinte brutális és megalázó módon rohanja le a testet. A szerelemnek kiszolgáltatott ember, a szenvedély végletessége - ez Adynak is kedves és gyakran visszatérő témája volt. A vers végén felsejlő szerelmi halál motívumára ugyancsak könnyen rezonált az a költő, akinél a szerelem és a halál a titkos mélyben mindig összekapcsolódó fogalmak voltak. Bravúros ez a metamorfózis, ahogy Szapphó átlényegül Adyvá, s közben mégis megtartja varázsát. A műfordítás normái itt csődöt mondanak, a nagy költészet a szabálytalanban mutatja fel önmagát: Devecseri Gábor bizonyára nem azért fordította le jó fél évszázad múltán Szapphó dalát, hogy minden tekintetben fölébe kerekedjék nagy elődeinek. Korszerű, értelmileg is pontos fordításra törekedett, amely az eredetinek külső és belső formai sajátosságait is visszaadja. A vers két utolsó sorát például, amelyek korábban hiányoztak vagy csonkán szerepeltek a szövegkiadásokban, a modern kutatások eredményei alapján kiegészítette. Ezen túl igyekezett megőrizni a sorok tagolódását, a sorvégeken, sőt a strófahatárokon is átcsapó értelmi egységeket (igen, az enjambement is ilyen régi találmány!), amelyek a szenvedély túlcsordulását érzékeltetik. Odáig azért nem ment, hogy mint Szapphó, szavakat is kettémessen, és a cezúrát sem a szapphói, hanem precízen a későbbi, horatiusi mintára szabta. Ha az értelmi pontosságot is figyelembe vesszük, elmondhatjuk, hogy Devecseri a legkorszerűbb tolmácsolója a versnek:

Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelről
hal ja, hogyan. szól s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől
felszökik mellem közepén a szívem;
hisz ha látlak s bár kis időre, hangot
nem tud a nyelvem
adni, megtörvén elakad, s a könnyü
tűz egész bőröm befutossa végi
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván
zúg a fülem már.
És veríték önt el, egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak látszom,
Agallisz.

Tűrni kell mindezt, ha ez így van,
úgyis...

De vajon költői erő dolgában is állja-e az összehasonlítást ez a fordítás az elődökével? Ebben eltérhetnek a vélemények, ám vitathatatlan, hogy a pontos ritmus és a szótagszám kényszerében lazább részek, töltelékek is kerültek a versbe: "szavadat közelről / hallja, hogyan szól...", "zúgván / zúg a fülem már...", "fűnél szinem íme zöldebb...". Vagy húsz éve volt Vas Istvánnak egy nyilvános vitája Devecserivel az antik költészet fordítói elveiről az akkor megjelent kétnyelvű Horatius kapcsán. Vas joggal állapította meg, hogy a korszerűnek mondott, filológiailag gáncstalan fordításokból gyakran épp az hiányzik, amitől vers a vers: a költői és nyelvi erő, a természetesség, a lendület, az egyéni íz. Mindaz, amitől múlt századi fordítások, többnyire nem is jelentős költők munkái, máig elevennek hatnak. A polémia éle nem elsősorban Devecseri mint műfordító ellen irányult, aki épp Homérosz-fordításaival mutatott példát rá, hogy a pontosság és a költőiség jól megférnek egymással. És mégis, ha az ő modern és precíz szövege mellé odatesszük Kölcseyét, amely pedig itt-ott már kissé avíttnak érződik, akkor már értjük, hogy mire célzott Vas István.


Forrás: Literatura.hu