Nicolaus Lenau verseiből ...

.

Tavasz

Csordultig tölti szívemet

s a völgyet az arany meleg.

Hogy zengnek lépteid, Isten!

Az erdő sóhajt mély gyönyörben,

virágtól részegen szakad

alá a megduzzadt patak,

a bimbók feje szinte pattog,

a madarak nászéneke csattog,

fent aranyszárnyú fellegek:

szerelmi diadalmenet!

Mindenütt szeretnék heverni,

minden madárral énekelni,

menni szeretnék és maradni,

lenyűgözötten is rohanni.

Mint édesbús vágy, perhsel az

izzó és ujjongó tavasz,

ézem ellentmondásait:

megnyugtat és nyugtalanít,

oly otthonos és békevágyó

és oly idegen és messzejáró!

A fény ezer csodás színe

lelkem tisztán ragyogja be:

dermedt örömvillám e tűz,

aztán viharzó szédület,

égbolt, mely vándorútra megy,

lidérc, mely tétovázva száll,

de bús szívünket viszi már.

Lidérc, szállok az ég után,

mely záporozva hull reám!

Ó, tavasz! szívem mámora!

Tavasz, nem hagylak el soha.

(Ford.: Szabó Lőrinc)


Gyászos ég

Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,

az a felhő, az a vad és komor;

mint lelkibeteg, kire éji harc vár,

hánykolódik a szélben a bokor.

Az ég dörög, haragfekete bánat,

meg-megrándul sötét szemöldöke,

- szem remeg így, mielőtt könnybe lábad -

s néha villan a pillán köze.

Most, mintha a láp hűs borzalma kelne,

a köd a pusztán halkan átlobog;

a fáradt égbolt, gyászán elmerengve,

kiejtette kezéből a napot.

(Ford.: Szabó Lőrinc)


Dalok a nádasból

1

Alkonyodik odaáltal,

Pihenőre száll a nap.

Lomha füzek, lomha ággal

Tó vizébe hajlanak.

Elszakadtam kedvesemtül:

Most hullass, szem, sós vizet.

Ím' a fűz, a méla, rezdül:

Szélben a nád zúg, zizeg.

Tiszta fényed éjszakámon

Távolról is átragyog.

Így rezegnek át a nádon

A mennybéli csillagok.

2

Felleg gyűl az alkonyégen,

Keble zúgva megszakad:

Panaszos hang kél a szélben:

Csillagod, tó, hol maradt? -

Keresik a fényt a szellők,

Felborzolva a vizet...

E borongást, ezt a felhőt

Már te föl nem deríted.

3

Lopva bolygok este végig

Titkos erdőösvenyen:

Ki, a puszta nádas-érig,

S hogy velem vagy, képzelem.

S a bokor ha elsötétül,

S zúg a nádas, rezeg a tó:

Oly bús minden: enyhülésül

Sírni, sírni volna jó!

Tiszta hangod lágy zenéje

Leng körülem, azt hiszem:

S éneked a tó vizébe

Merül halkan, szelíden.

4

Esthajnal. A nap

Nyúgovóra tér.

Felhős ég alatt

Nyargalász a szél.

Villámlik vadul,

Dörg irtóztatón,

Röpke fény vonul

Gyorsan át a tón.

Vészes ég alatt

Lelkem látni vél.

Hosszú hajadat

Lengeti a szél.

5

Méla holdfény lejti táncát

A tó sima tükörén,

Sápadt színű rózsaláncát

Fonva a zöld sás közé.

Túl a dombon a sötétbe

Szarvasok tekintenek:

Itt egy szárny halk libbenése,

És a nádas megremeg.

Sírva kell a földre néznem:

S képed' lelkem mélyin át

Halkan átvonulni érzem,

Mint egy csöndes estimát.

/Ford.: Reviczky Gyula/


Téli éjszaka

I

A levegő jég és üveg,
megyek, hó ropog alattam;
gőzt fúvók, szakállam zizeg;
tovább, tovább csak szakadatlan!


Hogy hallgat az ünnepi táj!
Holfény hull az öreg fenyőkre,
s mintha vonzaná a halál,
úgy ejti mind ágát mind a földre.

Dermedj át, fagy, a szívemen
hogy dúló vad tüze megálljon
és végre bent is csönd legyen,
mint itt az éjszakai tájon.

II

Farkas vonít a sűrűn át;
mint anyát éhes csecsemője,
felüvölti az éjszakát
s véres koncát sürgeti tőle

A havon most őrjöngve zúg
a szél föl s alá viharozva,
talán, hogy ne vacogjon úgy:
ébredj, óh szívem, vad panaszra!

Ébredjenek halottaid,
kínok sötét serege, szárnyalj!
Kavarogj és tűnj tova a víg
és zord északi cimboráddal!

Ford.: Szabó Lőrinc

Forrás: Örök Barátaink - Szabó Lőrinc kisebb műfordításai
Singer és Wolner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, Budapest

Kapcsolódó írás: Arckép: Nicolaus Lenau