Rónay György verseiből ...

Rónay György költő, író, irodalomtörténész 1913. október 8. — 1978. április 8.



A világ legszebb délelőttje


Ez volt a világ legszebb délelőttje
május az ég makulátlan
minden egyszerre virágzott
orgona akác eukaliptusz rózsa
a város vasbeton szirmai nyíltak
csillant a folyó kristály tükre a fényben
fölötte fűzek selyme barka mimóza
ez volt a világ legszebb délelőttje
szerelmes pár sétált a parton
karoló inda a fiú karja a lány haja lágy folyondár
tíz perc múlva tizenkettő mondta a lány
ma délutános vagyok még elmegyünk addig a fáig
soha nem volt még ilyen édes a napfény
mintha méz csordulna az égből
s ez a sűrű illat ahogy minden egyszerre virágzik
mondta a lány a fiú nem szólt semmit
csak egy kicsit szorosabban ölelte
s még elmentek addig a fáig
tele volt minden ága virággal
álltak a virágboltív alatt a fiú karja a lány derekán a lány feje a fiú vállán
a kék magasban madarak úsztak
nyújtott nyakkal ragyogó szárnnyal mint a teremtés hajnalán
mert ez volt a világ legszebb délelőttje
kócsagok szálltak gémek flamingók gulipánok
pacsirták ezüst éneke csobbant
zöld és sárga örvényt kavart a papagájok szárnya
még hat perc súgta a lány és nedves volt az ajka
s egy parányi madarat látott ezüst szárnnyal
egy parányi madarat messze egy ezüst szárnyú dongót
és nedves ajkkal a fiú fülébe súgta ez a világ legszebb délelőttje
és hozzá simult és szerettek vona hosszan egymás szemébe nézni
mert ez volt a világ legszebb délelőttje
de nem bírták levenni szemüket az ezüst szárnyú madárról
ahogy csillogva szállt a napban
a zöld mezők fölött és kék folyó fölött s a fák fölött a sűrű sűrű illatárban
mert minden egyszerre virágzott orgona akác eukaliptusz rózsa
liliom jázmin nárcisz szállt a madár az égen ragyogott ezüst szárnya egyre nagyobb lett
már látszott horgas csőre mind a huszonnégy karma
forgó szemében a tűz
pedig az volt a világ legszebb délelőttje
álltak a virágboltív alatt a karjuk összefonódott
akkor lobbant a láng
egy gomba nyílt a föld fölött egy óriási ernyő
hamu szitált a csendben
s két cérnavékony kicsi fényszál
villant még eltünőben
mielőtt a harangok emléke délre kondult
a semmiben ahol tornyaik álltak egykor...



Fiamhoz



Fiam, aki a világ küszöbén állsz, legyen ez a vers neked útravalóm.

Apád szól vele hozzád, élete tanúságával. A kusza valón
tisztán akart átmenni ő is, derékon fölül legalább.
De itt az ember vagy beledöglik a sárba, vagy eladja magát.

Mi vár rád? Nem tudom. De döntened kell jó korán: mi kell,
konc-e, vagy tisztesség. Ha könnyű élet, karrier
ennek leckéje egyszerű: a szádon mindig más legyen, mint a szívedben,
aljasságodban légy rettenthetetlen,
ne nézd, kivel szövetkezel, de kötésed ne tartsd meg soha senkivel,
s így meglesz mindened, amit kívánsz: pénz, hatalom, siker.

De ha mégis a szép és az igaz lenne számodra fontosabb,
vagy netán szót emelsz a jóért, jövődtől nem várhatsz sokat:
szavad úgy pereg el, mint a falra hányt borsó,
vagyonod két láb föld lesz, hajlékod deszkakoporsó,
kölykeid éhen bőgnek, asszonyod rongya lobog a szélben
s emléked kihívás lesz, neved viselni szégyen.

Így válassz idején, és úgy készülj jövődre, ahogy választottál.
Többet nem mondhatok. Kedvem is, papírom is elfogyott már.

Utóirat

Fiam, aki a világ küszöbén állsz, a munkák és a harcok
szünetein magam elé képzelem néha tiszta arcod,
és eltűnődöm sorsodon, mely sorsom folytatása is,
és jóvátétel lesz talán azért, ami bennem csonka volt és hamis.

Szavam zenét kívánt, s nem lett, csak dadogás:
de hősi lesz és nagyszerű, ha majd folytatja más;
s bár buktatók közt botladoztam és útvesztőkben tévelyegtem:
utam hiába mégse volt, ha más majd célhoz ér helyettem.
Tehetetlenül éltem, meddőn, lázongva és mogorván.
Füstölve égtem el. Helyettem is légy fényes tűz majd korod ormán.


Forrás: SzePi