Rónay György költő, író, irodalomtörténész

.

RÓNAY GYÖRGY (1913–1978)

Tizennyolc-tizenkilenc éves korában egymás után két verseskötettel jelentkezett (A tulipánok elhervadtak, 1931; Híd, 1932), mégsem tartozott a "csodagyerekek" vagy akár a korán érő költők közé. A pályakezdés félig még kamaszkori lázát nincs miért megtagadnia, de valódi önmagára, egyéni költői hangjára szívós munka után, évekkel később talált, s nem megalapozatlan az a vélekedés, hogy a legmagasabbra a kései, hetvenes évekbeli lírája szárnyalt. A spontán föltörő, "romantikus" ihletet Rónay Györgyben a fegyelem, a műgond, az értelmi átvilágítás klasszicisztikus eszménye mérsékeli és ellensúlyozza, s életműve legjobb lapjait e kétféle komponens szerencsés egysége jellemzi.

Indulása évtizedében számára is "a nagy nemzedék" (egyik tanulmánykötetének címe is ez; 1971), a Nyugat első generációja jelentette a példát és mértéket. Hatott rá Ady, verseket írt Tóth Árpád, Juhász Gyula modorában, de Babits Mihály életművét érezte magához a legközelebb. Örökölte tőle a magány, a különállás, a "dióba zártság" gondját, amely hol a "Magam foglya vagyok, zárkámnak nyitja nincsen" szenvedélyes panaszát kiáltatja el vele (A poklos), hol pedig a hiánytalan önmegvalósítás büszke individualista programját sugallja (Könyvtárban). Babitsi indíttatásra vallott a "humanista literátor típus" eszményül vállalása, az irodalom iránti tisztelet, alázat s az ebből fakadó morális felelősség; Rónay Györgynél ez nemcsak műfaji sokoldalúságot, a lírán kívül az epikai és drámai formák magas színvonalú művelését jelenti (nem szólva nagyszabású műfordítói és esszéírói tevékenységéről; ezekről következő kötetünkben szólunk részletesen), hanem még nagyobb igényt, a szellem magas szempontjainak átvitelét az életbe, törekvést az író erkölcsi és politikai eszméinek a gyakorlatban való képviseletére, a jónási "prófétálásra". Mesterétől tehát inkább magatartást tanult, mint írásmódot vagy formai eszközöket, annál is inkább, mert ebben az utóbbi, "stiláris" értelemben Babits példája a minél tágabb és egyetemesebb asszimilációra, az európai és a magyar irodalom hagyományainak minél teljesebb feldolgozásaira serkentette. Egész korszakok irodalmát (a keresztény középkort, a reneszánszot, a klasszicizmust, a 19. és 20. századot), több nemzet költészetét (a magyaron kívül mindenekelőtt a franciát, németet, olaszt) tolmácsolta és interpretálta, alig áttekinthetően gazdag műveltségében más művészetek – főleg a zene – és a filozófia is fontos szerepet töltöttek be; a "hatások" vagy inkább élmények e sűrű szövevényéből világlik ki vonzásainak-választásainak néhány olyan állócsillaga, mint például Goethe, Rilke és Claudel, Berzsenyi és Arany.

Világnézetét a kezdetektől mindvégig a katolicizmus egy nyitott, humanisztikus változatához való ragaszkodás jellemezte. A családi környezetből magával hozott vallásos szellemet a gödöllői premontrei nevelés, majd a harmincas években kibontakozó "katolikus megújulással" (ennek francia és magyar változatával) és kivált Sík Sándorral való szoros világnézeti, illetve baráti kapcsolata mélyítette el; logikus betetőzése e tartós elkötelezettségnek a Vigilia szerkesztőjeként – később {374.} felelős szerkesztőjeként – végzett munkája (1950-től, megszakítással, haláláig). Katolicizmusát, a szó eredeti jelentéséhez képest, olykor az egyetemesség szinonimájaként fogják föl, valójában azonban ez a kapcsolat szorosabb, körülhatárolhatóbb. A teológia "reneszánszát" a világban, a laikusok között, s nem utolsósorban a filozófiában kora egyik meghatározó mozzanatának tartotta, a neotomizmusban "az illúzióval leszámolt s természetével és hivatásával számot vetett józan ember biztató és erős hagyományokon nyugvó kísérletét" látta a nagy világnézeti kérdések megoldására (a Pázmány ébresztése című kötet előszavában). Hit és ész tomista egyeztetését versben is vállalja, "Mert úgy ember az ember, / s csak addig ember, míg eszében él. / Nem tagadod meg, ami láthatatlan, / de látni és érteni akarod" (Láttál csodákat), kedvelt olvasmányai a tudomány és a vallás szintézisére törő Teilhard de Chardin és Rahner elmélkedései. Versei és prózája tanúsága szerint a vallásos élmény és bölcselet más, netán kevésbé racionális változatai iránt is érdeklődött: foglalkoztatta a katolikus egzisztencializmus problematikája, a Kempis-féle Imitatio Christi kapcsán pedig a misztika valamely kevésbé szenvedélyes, kevésbé "barokk" módozata iránti vonzalmát árulta el. Erkölcstanának leglényegesebb gondolata, hogy a megváltás isteni feladatát és művét, Jézus szerepét az embernek kell magára vállalnia, beteljesítenie: "megváltásért hozzád könyörög, / ember, ez a teremtett végtelenség. / ... / Mert a világ sebzett szíve vonaglik, / s a lét vajúdni meg nem szűnik addig, / míg szabadságot nem nyer általad" (Ingemiscit et parturit). Akárcsak etikájában, a vallás és az egyház társadalmi szerepével kapcsolatos gondolataiban is józan realizmus érvényesült; a marxizmus meg a katolicizmus közötti párbeszéd szükségességét, presztízs-viták helyett az érintkezési pontok keresésének programját jóval a II. Vatikáni zsinat előtt vallotta és gyakorolta, olykor "a formális katolicizmussal szembeni" lázadást is vállalva (Belon Gellért kifejezése).

Rónay Györgyöt joggal tartja a kortársi és irodalomtörténeti emlékezet a Nyugat harmadik nemzedéke egyik kulcsfigurájának, reprezentatív képviselőjének. Már az 1931-ben megjelent "előzmény", a Perspektíva munkatársi gárdájában ott van, szerepel a Magyar Irodalmi Almanachban (1941) és a Szerb Antal s főleg Halász Gábor kritikája által kirobbantott nemzedéki vitában, valamint a Ködlovagok (1942) című esszégyűjteményben, s egyik alapítója az 1943-ban létrehozott Ezüstkor című folyóiratnak. Kritikusként, mint egyebek között az Olvasás közben (1971) című gyűjteménye tanúsítja, kivételes érzékenységgel és figyelemmel dolgozta föl generációja teljesítményét. De életrajzi és filológiai adatokon túl a nemzedéki jelleg elsősorban életérzésben, a kifejezés némely vonásaiban megfigyelhető rokonságot jelent, s természetesen közvetlenebbül nyilatkozik meg a közös pályakezdés évadában, mint később, az egyéniségek öntörvényű kibontakozása idején.

A fiatal Rónay Györgynek (mint Jékely Zoltánnak, Radnóti Miklósnak és másoknak) döntő élménye a veszélyérzet, a válság, az eleinte kevésbé tárgyias, később a háború és az embertelenség konkrétumaiban megragadott balsejtelem. "Sötét idők közelednek. – Árad, / fortyog a sárvíz" – írta 1934 elején (Olvadás), {375.} nemsokára már behívott katonához hasonlítja magát, ki "Megy, amíg lelövik." (Viharos évszak), s a fenyegetettség, a haláltudat, a reménytelenség illúziótlan, sztoikus tudomásul vétele határozta meg szemléletét (Szarvas). Ez ellen a kétségbeejtő helyzettudat ellen ő is a természeti élményt, a "bukolikát", az inkább hasonlatanyagban, mint konkrét tartalmában jelentkező erotikus érzékiséget hívja segítségül: "A föld, mint / húsos, kemény derekú menyecske, / vetkezik, izmos / vállai, melle tárva már! / Ó mámoros tavasz, ragadj el!" (Olvadás). Az irodalmias stilizáció, a formák kultusza szintúgy védekezés, a bevált, öröklött költői gesztusok kultikus megismétlése vigasztaló erőforrás a nehéz időben. Így Rónay György hol egyfajta föltűnően egyszerűsített, jammes-i, Juhász Gyula-i népiesség hangján szólal meg (Dal, Alföld/3.), hol az antikvitás reminiszcenciáit kelti föl tárgyi és főként ritmikai utalásokkal (Erato, Talán, Faragó Györgyhöz); a bibliai motívumok közül eleinte az ószövetségiek jutnak inkább szerephez nála, például az Ezékiel I. 18-ra hivatkozó A szerelem angyalaiban. A világégés látomásai közt, hamis próféták, "kósza vajákosok" korában az "Őrködj s tiszta maradj!" elvéhez ragaszkodik, a sanda csapásokat nem visszavágni akarja, csak következetes őszinteséggel és a csiszolt forma előkelőségével megfogalmazni, versbe foglalni (Darvak).

A háború utolsó hónapjaiban látni vélte a kibontakozást, hogy "a Szabadság friss zászlói lobognak a győztes forradalomban, / s fölkel a nép!" – de az elveszett társak siratása, a beteljesületlen álmok, az elégikus fájdalom, sőt olykor a feneketlen kétségbeesés, a teljes csalódás szólamát erősíti föl ekkori verseiben (Faragó Györgyhöz, Az irgalmas angyal). A Kövek és kenyerek az újszövetségi mítosz parafrázisa; a bibliai jelenet keserű interpretációjában az a megrendültség tükröződik, amely a keresztény humanistát a háború, az embertelenség, a megváltó áldozatra képtelen "tömeg" láttán elfogja. A Jézus-történet mozzanatai ettől fogva egy sor jelentős mítosz-versben térnek vissza (Jairus leánya, Mária éneke, A hét első napján, amikor még sötét volt), olykor a tárgy optimista, a föltámadás-képzetet kiemelő fölfogása kap nagyobb nyomatékot, de a hidegháború és a személyi kultusz éveinek nehéz tapasztalatai a félelem, a reménytelenség, a "halál árnyékában" élt élet motívumát is tartósan aktualizálják: "Te már tudod, hogy nincs segítség. Az emberek bezárták szívüket, / a Szeretet hiába könyörög, nem talál rajta rést" (Betlehem). Nemcsak a sötétebb tónus, de maga a mitikus és látomásos szemlélet, a prófétikus attitűd fönntartása, a sokak nevében szólás felelőssége, komor ünnepélyessége is kortapasztalatokból fakad és tudatos morális döntésre vall.

1945-től más alternatíva is kínálkozik költészete számára, ezért derűsebb, közvetlenebb, realisztikusabb ars poeticát is fogalmaz. "Egy korty valót!" – mondja, újra össze akarja rakni, ami széthullt, "a szeretet szelíd világát", s a való meg a szeretet után harmadik kulcsszóként a rendet nevezi meg, a köd oszlatását, a romok eltüntetését (Romok helyett palotát). Az Új francia költőket (1947) bevezető nagy esszét azzal zárja, hogy a szimbolizmus és az avantgarde, "a költészet ragyogó eretnekségének korszaka" után "A valóság új évada, az embernek visszaadott, {376.} emberi hivatását megtalált, közösségi funkcióit visszanyert költészet érája" következik. A keresztény mítosz néhány áradó dikciója, boldogan bizakodó földolgozásán kívül három fontos verstípus nő ki később ebből a költői programból. Az egyikre meghitt személyesség, az ún. élménylíra közvetlenségének vállalása, önéletrajzi indíttatás jellemző. A szubjektív sorssal való számvetést gyakran mitikus jelképek szövik át, szimbolikus-metaforikus nyelven, fokozott stilizációval mondja el életgondjait a költő; a szerelem, a házasság "iker-magánya" a kereszt kölcsönös hurcolásának kényszerét idézi (Te hordozod), a negyven évesen körültekintő ember gondolatai az "élet dele", az "évek fennsíkja" allegorikus természeti képeihez kapcsolódnak (Nyár). De a Negyven után megszaporodnak a kevésbé áttételes vallomások, a nyíltabb, egyszerűbb számvetések, a kései Arany Jánoséra emlékeztető hangok; "alkonyul immár nekem is az ünnep", írja a Majálisban, s kialakítja a másokért helytálló sztoicizmusnak meg az "élj az idővel, élvezd az életet" (Őszi) Horatiusra, Berzsenyire valló "pannon" életfilozófiájának azt a sajátos, egyéni keverékét, mely ettől fogva költészetének alaptónusa lesz.

A másik típus a fokozott tárgyiasság, a leíró objektivitás jegyében alakul: uralkodó szerepet kap benne a tájélmény, a természeti vagy éppen urbánus környezet látványa, a plein air festőkhöz hasonlóan Rónay minél érzékletesebben akarja visszaadni egy-egy nyír- vagy vadkörtefa, egy-egy alkonyi pillanat impresszióját. A Nyár című kötet (1957) már fejezetbeosztásával kiemeli ezt a tendenciát, a négy utolsó – javarészt az ötvenes évek termését tartalmazó – ciklus címei: Budai rajzok, Szárszó, Kiskunság, Mátrai képek. A megfigyelésen s a színes vagy plasztikus leíráson túl ezek a zsánerszerű "rajzok", "képek" szimbolikus többletjelentést hordoznak; egy szárszói rét ábrázolásában a derűs antikvitás, a mitikus "boldog sziget" utáni sóvárgást sejthetjük, az Októberi alkony finom eszközökkel sugallja az elmúlás melankóliáját. Később ezt az ihletfajtát két szorosan összefonódó tendencia módosítja, az aforisztikus sűrítésé és a tömör, legtöbbször négysoros epigrammák ciklusba, füzérbe rendezéséé; a hatvanas években őszi, téli, tavaszi, nyári "album" készül ily módon, s e sorozat a következő évtized líráját összegező, 1977-ben megjelent Kakucsi rózsákban is folytatódik (Szárszói dolgok, Szárszói napló). A ciklikus összekötés hangulati és asszociatív kapcsolatra utal az "alkalmi" élmények között, a metszetek, a pillanatképek sorából így az életérzés egy-egy tartósabb fázisának lenyomata alakulhat ki.

A harmadik csoportba olyan kultúratörténeti jelképeket fölhasználó, a műveltséganyagot a lírai közlendő objektivitása céljából fölelevenítő versek tartoznak, mint a Virginia Woolf halála, Bessenyei Biharban, Haydn gyászmiséje, vagy másfelől például, A Zöld lovag, Trisztán és Izolda, Guillaume de Machaut balladája. Rónay György olvasottságának, zenei és képzőművészeti ismereteinek majd minden rétege költői művek ihletője lehet ily módon, ami egyfajta illusztráló rutin veszélyét rejti magába, de e típus legjava verseiben a művelődéstörténeti motívum nem öncél, hanem eszköz, ahogy a szerző egy nyilatkozatban leszögezte, "mintegy megnőtt metaforaként, illetve képként" funkcionál, "melyben a költő kellő 'tárgyilagossággal', mintegy személyességénél, nagyobb, általánosabb {377.} érvénnyel fejezheti ki a legszemélyesebbet". Az irodalomtörténetírás egyébként nemzedéki vonást lát a nagy, áradó, összefoglaló vers igényében, Rába György szavaival: "Az individualizmustól eltávolodva művészi fejlődésük általános tüneteként az én-líra költészettanával szemben kialakítanak egy filozófiai igényű szintézis-verstípust, mely lírai indulatot és epikus szemléletet egyesít." A személyes érdekeltség foka és megnyilatkozási módja különböző lehet, Szabó Lőrinctől búcsúzva vagy a Babits betegágyánál tett látogatásra emlékezve a fájdalom és önvád mélyről feltörő hangjai teszik szenvedélyesebbé a fegyelmezett formát, a Szerb Antal emlékének szentelt Antonius Oppidanus a tárgyiasabb elbeszélés fikcióját megőrizve, látszólag szenvtelenül mutatja be a háborús erőszak és a védtelen humanista értelmiségi kapcsolatának példázat érvényű mintatörténetét. Gyakori változat az első személyben írott, beleérző szerepvers is, amely két világkép és magatartás – a modellé és a földolgozóé – közös vonásait kiemelve a sikeres imitáció technikai biztonságán túl a rátalálás, azonosulás, önmagunkból kilépés örömének élményét is árasztja (a Debussytől az Etruszk fuvoláson át a kései Chopinig).

Költészete a hatvanas években föltűnő hangváltásról, a formaeszmény fokozatos átalakulásáról tanúskodik. Addigi "nyugatos" eszközeit, a kötött formákat, a színpompás rímelést, a Babits nyomán kiképzett sodró, dekoratív versmondatot egyre gyakrabban váltja föl a szikáran konstruktív fogalmazás; a mondatok megrövidülnek, szándékosan szaggatottabbakká válnak, a metaforák, jelképek szerepe visszaszorul, a rím és a "szabályos" ritmus többnyire egészen elmarad: "Megírtam a hadjáratot. / A tízezrek kalandját. / Úgy, ahogy láttam. / Ahogy megéltem. / ... / Később mindezt kétségbe vonják" (Utószó az Anabázishoz). Formai csillogás helyett a csönd, az önmagába merülés programja fogalmazódik meg esztétikájában, például a jellemző És beissza a földben: "Csak tartani a tollat, mozdulatlan, / s várni, míg saját súlyától lecsöppen / róla a vers." Mindez a 20. századi világlíra újító, avantgarde törekvéseinek áttekintő és bírálva földolgozó adaptációját jelzi, azt a sok-sok lépést Századunk útjain (1973-ban megjelent fordításkötetének címét idézve), amelyet nem az "informáltságra" pályázó sietség, hanem a türelem, a saját ízlés vállalása és ama "kellő távlat" keresése jellemez, ahonnan nézve "mégiscsak kivehető az egész áradat egységes iránya". Magyar irodalomtörténészként a Kassákról szóló könyvben (1971) és esszékben fejti ki legrészletesebben rokonszenvező véleményét arról a klasszicizálódott avantgarde-ról, amelynek célja – a manifesztumok erőszakos és gyakran homályos profetizmusa helyett – annyi, hogy "a bonyolult dolgokról is minél egyszerűbben és érthetőbben beszéljen", és "a végső elhatározás érett nyugalmában, egy élet eredményeinek és tapasztalatainak birtokában" feleljen "a legfontosabb kérdésekre".

Rónay György utolsó évtizedének költői termése nagyszabású küzdelem ezért az összegező konstruktivitásért, fölényes nyugalomért, egyszerűségért. Meg-megszólalnak még a zengő "bel canto" dallamok, a sűrű mondatszövevények, föllobban olykor a pátosz, de e korszak igazán jellemző verstípusa hűvösebb és {378.} szárazabb objektivitás felé tör (Lábadozás, Jelentés), sőt a Kakucsi rózsák című kötetben az Önéletrajzi töredék ciklus epikus elemeket görgető, az érzelmeket a cselekmény mögé rejtő tárgyiassága – Kassákon is túl – a modern lírát a prózához közelítő, a versbeli elbeszélés és anekdotizmus elleni óvásokra merészen rácáfoló törekvésekkel rokonítható (Férfikor, A nagy staféta). Az élményeket – "életrajziakat" és intellektuálisakat egyaránt – hiteles realizmussal ábrázoló, a szó goethei értelmében vett alkalmi költészet törekvése dominál a kötetben, s ebbe oltódik be a rend, a konstrukció, a végrendelkező szabatosság igénye. A klasszicista bölcsesség és harmóniaelv nemegyszer szembekerül az életélmény szorongató, félelmes oldalával: a betegség, a halálfélelem riadalmával (Az infarktus félálmai), a gyermek- és ifjúkori megaláztatások, történelmi és háborús tragédiák, majd az emberi-irodalmi összeütközések kínzó emlékeivel (Harminc év múlva, N. L. régi háza a Rózsadombon). A biológiai, pszichikai, szellemi szenvedések kendőzetlen bevallása a nyitottság, drámaiság, bizonytalanság elemével bonyolítja költészetét, s közvetve épp ezáltal ad súlyt a megnyugvás, az összhang, a hazatalálás verseinek (Kakucsi rózsák, A hajós hazatérése).

A legnagyobb távlatú, az ember kozmikus sorsát illető kérdésekre is kiterjeszkedő kései szintézisvers a ciklikus szerkezetű Szerápion-legendák. Szimbolikus keretben, a végtelen tenger és a végtelen sivatag találkozási pontján hangzik el két férfi – voltaképpen az ember két egymást kiegészítő belső oldala, lehetősége – közötti költői dialógus. Szenvedélyes kérdésekre higgadt és letisztult válaszok érkeznek, a mű sugallata szerint a vég felől nézve titokzatos egységbe olvad út és cél, magány és közösséghez tartozás, lemondás, alázat és szabadság. Az emberi szférának ez az ellentéteket összefoglaló koncepciója analóg a természeti törvény működésével, hiszen a tenger, a homok vagy a madár meghatározott alakjából, anyagi minőségéből szintén csak egyetlen monumentális mozdulat, "hullámszárnycsapás" közössége marad meg, ahogy egyenként és együtt minden "túlgördül magán" és "biztos nyarába hömpölyög". Az átszellemült tanítást szerencsésen ellenpontozza a kételkedő, kérdező, szorongó esendőség, a nagy Egészbe visszatérő részek misztikus víziója Rónay Györgynél szorosan összefügg az emberi kötöttségek, küzdelmek, szenvedések világáról szóló őszinte híradásokkal. Lírája jelentőségét éppen a belső összetettség, az érzelmi, gondolati, spirituális tartalmak gazdagsága, a vallásos-misztikus eszmeiséggel mindig összefonódó humanitás, evilági hitelesség jegyei alapozzák meg, a transzcendenciát ostromló látomásaiban is ott égnek – Sőtér István szavaival szólva – a szeretet, a rajongás, a megtisztulás tüzei.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár