Publius Ovidius Naso - SZERELMEK

.

NYÁRI DÉL

Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,
vagy mikor eltünt a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
a remegő lánykát merni tanítja az árny.
Íme Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
kettős hajfonata rejti nyakának ivét:
így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
így a hires Láis dús szeretői elé.
Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.
S ó mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
mily dagadón idomult emleje ujjam után!
S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyult!
Mily buja, dús csípők! Mily fiatal deli comb!
Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
s minden szépségét meztelenűl ölelém.
Gondolhatni a többit... Lankadtan pihenünk már...
Ó csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

(Babits Mihály)

BESZÉLGETÉS A CIRKUSZBAN

Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kiváncsi,
bár, ha a tipped győz, tapsol az én kezem is.
Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy
megmondjam: gyönyörű szép szemedért vagyok itt.
Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos,
nézze ki mit szeret, és megvan a dupla öröm.
Ó, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok
érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen!
Énértem ha dobogna, a starthelyről vad iramban
szállnának velem is a robogó paripák,
gyeplőm csüggne lazán, majd fölcsattogna az ostor,
mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart,
ám ha a nézők közt a szemem rád esne, - csak állnék,
s gyeplőt tartani nem bírna tovább a kezem.
Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol:
szűk az ülés, ez a jó! cirkusz előnye, szabály!
S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépő
kártya s a hűs levegőt boldogan önti feléd!
Vagy nincs is meleg és engem csak a vágy tüze éget?
s tégedet is bentről perzsel az asszonyi vágy?
Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél a ruhádat;
hó ruha, hőszinü test: tűnj csak el, így ni, te por!
Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság!
Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany!
A szárnyas Diadalt legelől viszik. Ó, Diadal, légy
énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem!
Jönnek az Istenek; - én Vénuszhoz küldöm imámat!
Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér!
Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit ő megigért már,
s istennőm te leszel, nála különb, gyönyörűbb!
Istenek a tanuim s az egész menet itt: soha más lány,
ó, sose lesz más lány asszonyom és szeretőm!
Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik a rács két
léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér.
Már kiürűlt a porond, és int a mezőny kapitánya,
indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen.
Látom már, akinek drukkolsz. Bár győzne a kedvenc!
Úgy látszik, lova is tudja az óhajodat.
Úristen! Mily kört vesz amott a bolond a kanyarban!
Üldöz a másik! elér! bent szalad és megelőz!
Jaj, te tökéletlen! Így megy hát füstbe reményünk!
Húzd meg a bal gyeplőt! Rajta! talán sikerűl!
Eh, koca-versenyző. .. Bizonyára leinti a zsűri,
tógáját a tribün lengeti már dühösen.
Visszaparancsolják... Drágám, hogy szép frizurádat
össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed.
Újra felállanak, új start lesz, megnyílt a sorompó,
s tarka seregben száll máris a sok paripa.
Most szágúldj legalább, villámként, az egyenesben:
ó, sikerűljön, amit én meg a lány akarunk!
Úrnőm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön.
Pálmát nyert a kocsis; azt nyerek én is, ugye?
Rámnevetett a leány, súgott valamit, szeme lángolt.
Itt ez elég; s másutt váltsd be igéretedet.

(Szabó Lőrinc)

Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb – Százhúsz vers a szerelemről (56-59. oldal) Kossuth Könyvkiadó, 1982