Francois Mauriac

Francois Mauriac francia író 1885. október 11. — 1970. szeptember 1.


A francia olvasók legszélesebb rétegeiben — olykor merőben más okokból — szakadatlanul népszerű író, ismeretterjesztő, harcos újságíró. A műveltek, a legigényesebbek tisztelik lélektani mélységéért, árnyalt jellemábrázoló képességéért, a társadalmi viszonyok alapos és szemléletes elemzéséért. A nagy tömegeket lebilincseli könyvei cselekményének a mozgalmassága, érdekessége. A tanárok rámutatnak stílusa szépségeire, nyelvi gazdagságára, kifejezésmódja szabatosságára, közérthetőségére. Azt azonban nem mindenki és nem mindig tudja, hogy miképpen is jellemezze. Kétségtelen, hogy hívő, értelmével is, érzelmeivel is lelkes keresztény, pontosabban: római katolikus. De éppen a franciaországi gazdag keresztény rétegek legszigorúbb kritikusa. Minden álság, képmutatás és az ezekben megnyilvánuló önzés kíméletlen leleplezője. Ezért a nagy vagyonok urai gyakran tartották „kommunista szimpatizáns"-nak. A kommunisták, de még a vallásilag közömbös polgárok „klerikális"-nak állították, olykor állítják ma is, évtizedekkel a halála után. De akik vitába szállnak vélekedéseivel, azok is változatlan érdeklődéssel, nemritkán lelkesen olvassák. Mert nagyon jó író, és együttérző minden emberségessel, elutasítója minden embertelennek. Az olyan régóta és mindmáig híres regényei, mint a „Viperafészek" vagy a „Frontenac-rejtély" a modern francia irodalom legművészibb prózai alkotásai közé tartoznak. A Pascalról és Racine-ról írt kötet terjedelmű tanulmányai a kultúrtörténeti ismeretterjesztés fontos dokumentumai. A sok árnyalatú francia irodalom főalakjai közé tartozik, és habár különböző műfajú művei időről időre változó hangsúlyt kapnak az irodalmi divat módosulásai miatt, nincs olyan pillanat a XX. század európai irodalmában, hogy Mauriac valamiért időszerű ne volna. Dél-Franciaországból indult. Gazdag bordeaux-i polgárcsaládból származott. Otthon vallásos szellem és komolyan vett erkölcsi eszmények között fejlődött ifjúvá. Ez az otthoni táj és ez az erkölcs maradt mindvégig témavilágának a háttere. Öröklött világszemléletét módosította a katolicizmuson belül a XVII. században megjelenő és nagy hatású janzenizmus. Jansenius yperni püspök felelevenítette Szent Ágoston tanítását a szabad akaratot kétségbevonó „eleve elrendeltség"-ről. Ez az okozatiság szigorúan tudomásul vett törvényszerűségével jelentősen fejlesztette a tudományos gondolkodást. Az egyház azonban a „szabad akarat" hittételével ellentétesnek vallotta Szent Ágoston tanítását. Amikor a reformáció szellemi küzdelmeiben Kálvin már a XVI. században hirdette az „eleve elrendeltség"-et, tulajdonképpen Szent Ágostonhoz fordult vissza. Az egyház pedig Kálvin ellen harcolva eretnekségnek nyilvánította a szabad akarat tagadását. — Jansenius megmaradt ugyan az egyházon belül, de mégis Ágostont folytatta. Bár ez a tan mindvégig gyanús maradt, de a XVII. század francia szellemi életében fontos hatóerővé vált. Híres iskolájuk, a „Porte Royal" gimnázium az értelmiség javát nevelte, és Pascal, a matematikusfilozófus, majd Racine, a francia klasszicizmus legnagyobb tragédiaköltője egyértelműen janzenista volt. Mauriac a XX. század első felében azzal közelítette a katolicizmust és a természettudományos világnézetet, hogy folytatta Jansenius tanítását. Majd élete folyamán talán legfontosabb két életrajzesszéjét Pascal-ról és Racine-ról írta. Hamarosan sikeres, időnként szinte divatos regényíró lett. Emellett az újságok felfedezték, hogy hatásos újságíró is tud lenni. Vallásos volt, de úgy, hogy együtt tudott küzdeni a más világnézetűekkel is a jó célokért. Ez odáig ment, hogy a háború idején a francia ellenállási mozgalomban a legszorosabb bajtársi kapcsolatot tartotta fenn a kommunistákkal is. A háború befejeztével politikailag legjobban De Gaulle felelt meg neki. Amíg De Gaulle élt, ő volt a gaulleizmus legfőbb és kétségtelenül legérdekesebb publicistája. Ekkori vezércikkei és „Politikai Napló"-ja még regényeinél is nagyobb érdeklődést váltottak ki mind Franciaországban, mind külföldön. Mint számos kitunő prózaíró, ő is versekkel indult. Már szülőhelyén, Bordeauxban is megjelent egy-egy költeménye az újságokban. Katolikus szellemű elmélkedő jegyzetei is ismertté kezdtek válni. Az irodalmi életbe 21 éves korában — 1906-ban — lépett. Ekkor költözött Párizsba. Ekkorra már befejezte az otthoni egyetemen a tanulóéveket. Nem készült egyetlen meghatározott pályára: egyformán hallgatott teológiát, régiségtant, orvostudományi órákat. Leginkább a filozófiatörténeti és esztétikai ismeretek izgatták. Amikor felköltözött a fővárosba, először verseskötettel jelentkezett, majd munkatársa, később szerkesztője lett egy katolikus szellemű folyóiratnak. Anyagi gondja sohase volt. A gazdag vidéki otthon Párizsban is biztosította életét. Amikor pedig regényei világszerte népszerű olvasmányokká váltak, az egész francia irodalom egyik legnagyobb jövedelmű írója lett. Nem is kellett sietnie, 27 éves volt, amikor első regénye megjelent. Ez még nem is keltett irodalmi feltűnést, bár a jó fülűek azonnal tehetséges, művészi igényű írót láttak a szerzőben. De a sikert-és hamarosan a világsikert-csak az 1936-ban megjelent „A könyörületes csók" hozott. Ekkor már 51 éves volt, közismert publicista, neves ismeretterjesztő előadó, kitűnő vitatkozó. Igazi irodalmi rangja ettől kezdve volt egészen 85 éves korában bekövetkezett haláláig. Írt néhány színpadi művet is, ezeket otthon Franciaországban játszották, némi sikerük is volt, ám valódi sikert a gyors egymásutánban megjelenő regényekkel ért el. A minden gyűlölet nélküli, de igen kritikus szellemű keresztény eszmeiség fő művei ezek. Mellettük néhány életrajzi regénye is egyenrangúan sorakozik fel. A háború alatt a megszállt Franciaországban bujkálva élt, az ellenállási mozgalom hatásos harcosa volt. Majd amikor uralomra került De Gaulle politikai rendszere, felismerte, hogy ez teljesen megfelel társadalmi eszményeinek. Kései éveiben számos olvasót regényeinél is jobban érdekelték művészi stílusú vezércikkei. Életében mindent elért, amit író elérhetett. A Francia Akadémia „halhatatlan"-jai közé választották, megkapta a Nobel-díjat, gondtalanul, valódi gazdag emberként élhetett. Tudta, hogy azok is kedvelik — legyenek olvasók vagy kritikusok —, akik nem is értenek vele egyet. Ritka eset, hogy egy ennyire színvonalas író ennyire közkedvelt mind otthon, mind külföldön.


Francois Mauriac idézetek

• Azoknak, akik képtelenek a szeretetre, semmi sem fáj igazán.
• A gondolat csökönyös, lehetetlen visszafogni, oda röppen, ahova akar.
• Egész ifjúságom hosszú öngyilkosság volt. Igyekeztem készakarva nem tetszeni, attól való féltemben, hogy amúgy sem tetszem.
• Minél inkább kezdtem hinni a magam jelentőségében, annál inkább éreztetted velem, hogy semmi sem vagyok.
• Akik a legközelebb vannak hozzánk, azokat ismerjük a legkevésbé.
• A férfi és a nő, ha olyan messze is vannak egymástól, amilyen messze ember csak lehet, az ölelésben akkor is összetalálkoznak.
• Az ember találta ki az olyan érzelmeket, amelyek túlélik funkciójukat.
• Akit élve eltemettek, joga van hozzá, hogy ha tudja, felemelje a sírkövet, amely fojtogatja.
• Minden ember egyéniségünknek mindig ugyanazt a részét bontakoztatja ki, valahányszor hozzánk ér, és többnyire azt, amit leplezni szerettünk volna. Fájdalommal nézzük, mint készíti a szeretett lény szemünk láttára a képünket, mint törli el legértékesebb erényeinket, mint állítja éles fénybe a hibát, a nevetségest, a bűnt.
• Ha szerelmi bánatom van, csak összehúzom magam és várok, biztos vagyok benne, hogy az, akiért meg akarok halni, holnapra senki és semmi lesz előttem; hogy az, akiért annyit szenvedtem, egy pillantást sem ér meg nekem: iszonyú szeretni, és szégyenletes nem szeretni már.
• Más fajtából való, mert más nemből való... Semmi úgy el nem választ bennünket, égitestet az égitesttől, mint a nem.
• A családi szellem azt parancsolja, hogy irtózzanak mindentől, ami jellemző vonásaik egyensúlyát veszélyezteti. A legénységet, amely egyazon gályára szállt, hogy végighajózza az életet, a megmaradás ösztöne arra készteti, hogy ne engedje fellobbanni a tűzvészt fedélzetén.

• Valamennyiünket alakítottak, meg megint átalakítottak mindazok, akik szerettek bennünket, s még ha nem is voltak nagyon kitartóak, az ő művük vagyunk - amelyet egyébként el se ismernek magukénak, és nem is olyan soha, amilyennek megálmodták. Nincs szerelem, nincs barátság, amely sorsunkat keresztezve ne munkálna az örökkévalóság számára.

• A szerelem a legzsúfoltabb életből is ki tudja szakítani a maga helyét.
• Mihelyt egyedül maradunk, megbolondulunk. Igen, az önkontroll csak akkor működik, ha a mások kontrollja támogatja.

Forrás: Literatura.hu, Citatum