Bartók Béla: Mi a népzene?

.
A népzene és a népdal fogalma körül meglehetősen nagy a zavar. A nagyközönség általában véve valami homogén-egyfélének képzeli el egy ország népzenéjét, holott ez egyáltalán nincs így. Mert a népzene kétféle anyagból tevődik össze. Egyik alkotóeleme a népies műzene, más néven városi népzene, másik alkotóeleme a falusi népzene, más néven parasztzene. Így van ez legalábbis Kelet-Európában, vagyis azon a területen, amely minket elsősorban érdekel. Lássuk már mostan, mi is az a városi népzene, mi is az a falusi népzene. Városi népzenének, más néven népies műzenének azokat az egyszerűbb szerkezetű dallamokat nevezhetjük, amelyeket úri osztályból származó dilettáns szerzők komponáltak és amelyek elsősorban az úri osztályban terjedtek el; a parasztosztályban vagy egyáltalán nem, vagy csak aránylag későn, az úri osztály közvetítésével. Nálunk ezeket a dalokat "magyar nóta" néven ismerik. Kodály ezekről ezt írja: "A népies műdalok a XIX. századnak különösen a második felében árasztották el Magyarországot. Uralkodó műfaj az egyszólamú strófás dal; főképp hallomás útján terjed; mindenki tud egy csomó dalt, bár sohasem látta írva vagy nyomtatva. Többnyire megjelentek ugyan, de nem szokás kottából énekelni őket. A szerző nevét senki sem tartja számon, ha tudták is: elfelejtik. A dallamok egyszólamú elgondolásban születnek, a szerző rendszerint nem is tudja a keretet megszerkeszteni, azt másra bízza, vagy ki-ki tetszése szerint rögtönzi. Az eredeti kottából való ellenőrzés híján a dallam maga is változik." Ilyen nótaszerzők voltak nálunk: Szentirmay, Simonffy, Dankó, Fráter és mások. A falusi népzenére, más szóval a parasztzenére viszont ez volna a legmegfelelőbb általános meghatározás: Tágabb értelemben vett parasztzenének nevezzük mindazokat a dallamokat, amelyek valamely nép parasztosztályában el vannak terjedve és amelyek a parasztok zenei érzésének ösztönszerű kifejezői. Kiegészítésként még azt is meg kell határoznunk, mit nevezünk parasztosztálynak. Folklór szempontjából parasztosztálynak tekintjük a népnek őstermeléssel foglalkozó azt a részét, amely akár testi, akár lelki szükségleteit, hagyományainak megfelelő formákkal elégíti ki; vagy pedig olyan idegen formákkal, melyeket a saját lelki diszpozíciójának megfelelően, ösztönszerűen alakított. De a két legfontosabb most következik: a parasztzenéből, legalábbis nálunk Kelet-Európában ismét egy külön csoport válik ki élesen, éspedig a szűkebb értelemben vett parasztzene. Ezt már jóval határozottabb formulával lehet körülírni. Szűkebb értelemben vett parasztzenének azokat a dallamokat nevezhetjük, amelyek egy vagy több egységes stílushoz tartoznak, más szóval: egyforma karakterű és szerkezetű dallamok nagy tömege szolgáltatja a szűkebb értelemben vett parasztzenét. Az egész parasztzenének ez a része a legfontosabb, ez az a parasztzenefajta, amely a népies műzene termékeitől élesen megkülönböztethető. Értéke hasonlíthatatlanul nagyobb, mint a népies műzenéé. Ez az oka annak, hogy éppen a szűkebb értelemben vett parasztzene gyakorolt egynéhány országban újabban oly nagy hatást a magasabb műzenére. Hogy mi a különbség a szűkebb értelemben vett parasztzene és a népies műzene közt, azt én most nem mutathatom ki, arról nem beszélhetek bővebben, miért is annyival értékesebb a szűkebb értelemben vett parasztzene. Itt elég legyen arra rámutatnom, hogy ez a fajta zene tulajdonképpen nem más, mint városi kultúrától nem befolyásolt emberekben öntudatlanul működő természeti erő átalakító munkájának eredménye.
Ezért ezek a dallamok a legmagasabb művészi tökéletesség megtestesítői. Valósággal példái vannak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.
Azt persze nem hallgathatom el, hogy aránylag kevesen becsülik ezeket a dallamokat. Éppen a tanult zenészek nagy része -- valljuk be: a konzervatív hajlamú része -- nemhogy becsülné, hanem egyenesen megveti ezt a zenét. Ami nagyon természetes is. Mert aki megszokott sablonok rabja, az persze, hogy érthetetlennek és értelmetlennek fog minősíteni mindent, ami ettől a sablontól akár egy szemernyire is eltér. Nem fogja az megérteni a még olyan egyszerű, világos és közvetlen dallamot sem, ha nem illik belé az ő elképzelésébe. Amelyik muzsikusnak vagy amatőrnek zenei gondolkodása egyes-egyedül a tonika és domináns-hármas változására támaszkodik, ugyan hogyan tudna az az ilyen ember ezeken a primitív dallamokon eligazodni, olyan dallamokon, amelyekből például az összhangzattani értelemben vett domináns egyáltalán hiányzik. Ezeknek lelki világához sokkal közelebb áll a népies műzene; mert a népies műzene szerzői közhelyektől és és elcsépelt dallamoktól egyáltalán sohasem idegenkedtek.
Eddig többször használtam azt a két jelzőt: paraszti és primitív. Nehogy félreértsenek, én ezt a két jelzőt egyáltalán nem lekicsinylő értelemben használom. Sőt éppen ellenkezőleg: mind a kettővel valami salaktól mentes, ősi, ideális egyszerűségre akarok rámutatni.

* * *

A magasabb műzenében úgyszólván mindig voltak népzenei hatások. Hogy túl messzire és alig ismert korokig ne menjünk, elegendő Bach zenéjében a koráldallamok szerepére gondolnunk.
A XVII. és XVIII. század pastorál-jai és Musett-jei tulajdonképpen nem mások, mint a dudán vagy forgólanton előadott, akkori népi muzsikának utánzatai.
Hogy a bécsi klasszikusok mennyire átengedték magukat népzenei hatásoknak, az köztudomású. Például Beethoven Pastoral-szimfóniájában az első tétel főtémája délszláv táncdallam. Beethoven biztosan dudásoktól hallhatta ezt a témát, talán éppen Nyugat-Magyarországon; dudazenére vall mindenesetre az egyik ütem ostinató szerű nyolcszori megismétlése, mindjárt a tétel elején.
De tudatosan és tervszerűen csak a XIX. század egyes, úgynevezett "nemzeti" komponistái engedik át magukat népzenei befolyásoknak. Kezdi Liszt magyar rapszódiáival és Chopin Polonaise-eivel és egyéb lengyel karakterű műveivel. Folytatják Grieg, Smetana, Dvorák és az akkori orosz komponisták, még határozottabban hangsúlyozva műveikben a faji karaktert.
De abban a korszakban a népies műzene és szűkebb értelemben vett parasztzene közt egyáltalán nem disztingváltak. A kétféle forrás közül ki-ki abból merített többet, amelyikhez könnyebben hozzáfért.
Szinte mondanom sem kellene, hogy akkor a népies műzene volt a jóval, de jóval könnyebben hozzáférhető. Hiszen akkoriban az etnográfia, a folklór még embriókorát élte, a parasztok kultúrája iránt még alig volt érdeklődés.
Másik különbség a ma és a XIX. század közt az, hogy akkor a népzenei hatás nagyobbrészt csak külsőségekben nyilvánult meg: inkább csak a motívumok, ritmusok, külső cifraságok átvételére szorítkozott.
A parasztzenébe való tudatos és kizárólagos elmerülés a XX. század elejének volt fenntartva.
A múlt század második felének zenészei közül az egyetlen Muszorgszkij az a zeneszerző, aki teljesen és kizárólag a parasztzene hatásának engedte át magát és ezzel -- ahogyan mondani szokás -- megelőzte korát. A XX. század többi "nemzetieskedő" zeneszerzőinek, csekély kivétellel úgy látszik elegendő impulzust adott a keleti és északi országok népies műzenéje. Szó sincs róla, volt ebben is egy csomó, az eddigi nyugati magasabb zenéből hiányzó sajátság, de ez keveredett -- amint ezt már előbb mondtam -- nyugati sablonokkal, romantikus szentimentalitással. Viszont hiányzott belőle az, amit újabban "tárgyilagosság"-nak szeretnek nevezni és amit én a szentimentalizmus hiányának mondanék.


Forrás: Bartók Béla válogatott írásai (184-188. oldal) "Művelt Nép" Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest 1956