Bejegyzések
A Nyugatnak
Az Anya ott áll a kis szalonja ablakában, pár méterrel az utca fölött. Az utcában már mindenki ismeri és az odalent járókelők szomorkásan köszöntik. Szürke fejének egy-egy
Egyik-másik bolt már zárni készül, mihelyt elüti a delet. A boltajtók zsalugáterei mögül is együtt érző mosolyok röppennek az Anya felé.
Az Anya fáradtnak látszik. Minden héten pár ősz szállal több van a hajában. Minden hónapban pár ránccal több az arcán. Mégis mintha nyugodt volna az élet: nincs gondja megélhetésre; egyetlen fia van, tizenhétéves, nagyon engedelmes fiú.
A levélhordó felmosolyog az utcáról és átnyújt neki egy újságot és két levelet; szórakozottan megnézi, bedobja az egészet az egyik székre; aztán megint kinéz.
Most a szomszéd házból kilép az ezredes, föltekint és megáll, hogy pár szót váltson az Anyával.
- Asszonyom, ön Máriót várja.
- Igen, tizenkettő előtt öt perccel jön ki az iskolából, tizenkét óra tíz perckor itthon van.
- Még tizenkét perc.
- Tudom, már kezdek aggódni.
- Szegény nagyságos asszonyom, - mondja az ezredes és tovább megy, csóválja a fejét.
Mindenki, aki csak megfordul abban a sóhajos körben, amely az Anya házából kiárad, mindig így mondja: «Szegény nagyságos asszony». Nem nagyon tudják, miért, de ő szereti, nekik pedig kevés fáradságukba kerül. Delet üt.
Jön a szobalány, pár szót mond neki, az Anya szárazon felel: «igen, igen», meg sem fordul; csakugyan megsértődik, hogy Giulia bejött és így megzavarta bánata áradását, egy anya bánatát, aki várja a fiát, aki esetleg késik is.
Márió nem késik. Tizenkét óra hét perc és íme: máris felbukkan a tér szegélyén. Nincs egyedül, két iskolatársával jön. Kényelmesen közelednek és minden lépéssel nagyobbak. Az Anya arca elkomorodik, mikor látja, hogy ilyen kísérettel jön. Mind a hárman nagyon jókedvűek, Márió nevet. Mit nevet Márió? Az Anya arca egyre jobban elsötétül.
Az Anya úgy fogadja Máriót, mintha távoli országokból jönne. Kikérdezi. A fiú szeretne mindent elmondani, de sok mindent elfelejt. És az Anya előtt sok minden homályos marad és ijesztő. Egyszerre csak megkérdezi:
- Mit nevettetek, mikor átmentetek a téren?
Márió döbbenten néz rá. Nem tudja. Igazán nem emlékszik már rá. Az Anya tudja, hogy a fia őszinte. De nevetett és ő nem volt ott; nem fogja ismerni, nem ismerheti meg soha fia életének azt a pillanatát. És még ezer meg ezer más ilyen pillanatát. Minden nappal jobban elmúlik tizenhét éves; ez túlságosan sok egy fiúnak. Márió minden reggel elmegy az iskolába; micsoda gyötrelem ez az anyának.
- Feleltél?
- Igen.
Tehát mikor felelnie kellett, fölállt, aztán megint leült, és ő nem látta ezeket a mozdulatait, egyedül végezte őket, nélküle, anyja nélkül; micsoda igazságtalanság, szegény asszony.
Egymással szemben ültek ebédnél, a hófehér asztalnál, most szemben ülnek egymással két kényelmes karosszékben, az ablaknál. «Milyen boldoggá teszem», - gondolja magában az Anya. A fiú könyvben lapozgat, ő valami folyóiratot olvas és minduntalan ránéz.
- Mi az a könyv?
- A kincses sziget, de most csak a képeket nézem.
- Ha van benne olyan, ami tetszik neked, mutasd meg.
Kisvártatva Márió szólítja (de ő úgyis résen van):
- Mama, ez szép. Az Ispaniola hajó, oldalról, a háttérben nádas. - Az Anya megnézi és felsóhajt. - Mért sóhajtasz, mama? - Fölösleges felelnie, egy fiú úgy sem tudja megérteni.
Egyszerre, mintha csak most jutna eszébe, az Anya megszólal:
- Levelet kaptál, Márió.
- Ó, kitől?
- Nem néztem meg, félretettem... most nem szeretnék fölkelni, majd később odaadom. - De rögtön elfogja a félelem, hogy Mario nagyon vágyik a levélre, belenyugszik, odamutat rá: - No nézd csak, Mario, hova tettem, arra a székre.
Mario olvassa a levelet, az Anya szív dobogva lesi. Aztán Márió odaadja neki; jelentéktelen semmiség.
Negyedóráról negyedórára jobban megtelik a lakás sóhajtozással.
Mario alig várja, hogy a szobájába mehessen tanulni: fél háromkor, még húsz perc. Márió nagyon rosszul érzi magát. Bűnösnek éri magát, nem tudja, miben. Szégyelli magát önmaga miatt. Úgy érzi, hogy az egész élete csalás az anyjával szemben. Zűrzavaros érzés, nem tudná megmagyarázni. Sőt Márió tudja, hogy ez az érzés alaptalan, mégsem tud megszabadulni tőle. (Lopva az órára néz.) Igaz, van sok olyan gondolata, amit nem mondana meg soha a mamának (minden nap eggyel-kettővel több); bizonyosan az ilyesmiket fürkészi a mama benne, mikor hirtelen mereven ránéz és nem szól semmit. És mikor megkérdezi: «Mért nevetsz, Mario?», de hiszen ő nem is tudta, hogy nevetett. «Szegény asszony», mondja mindenki, mikor a mamáról van szó. És Márió tudja, hogy ő a bűnös, ebben a hangulatban él, ezt cipeli a hátán, mikor hazafelé ballag. Mikor nincs otthon és a cimboráival beszélget és nevetgél, nem érzi magát szörnyetegnek. Otthon igen, még most is, mikor egészen szabadnak tudja magát, hiszen fél három és átmehet, hogy elkészüljön a holnapi leckékből. Az Anya homlokon csókolja és sóhajt.
Márió most a szobájában van, az Anya az elülső szobákban rendezgeti a sóhajokat, amelyekkel elárasztotta, amelyekkel feldíszítette a lakást. Szép lakás, de ha valaki belép, rögtön elönti a bánat és gyorsan távozik.
Az Anya, mikor végre elrendezte sóhajait, kis időre elmerül a szemlélésükbe. Egyik-másik csak úgy el van szórva itt is, ott is, a bútorokon, mintha ott felejtette volna őket; aki leül abba a karosszékbe, okvetlenül hozzájuk dörgölődik, némelyiket közben össze is nyomja és hallani fogja a nyögését, miközben a háziasszony megkínálja egy csésze teával. Más sóhajok szép sorjában ott állnak az ablakpárkányokon, kissé homályban. A legritkábbakat a zongorán helyezte el, visszatükröződnek fényes fedelén. Ez a zongora az Anya bánatgyűjteményének egyik középpontja. Pár évvel ezelőtt még zongorázott, énekelt is; most már kinek van kedve énekelni, mikor így nő a fia, már tizenhét éves, aztán tizennyolc lesz, aztán húsz?... Micsoda szörnyűség; szegény asszony. Ilyen és egyéb efféle gondolatok közben jött el az öt óra.
A legkisebb szoba sarkában teríttetett uzsonnához; átmegy, hogy hívja Máriót.
Mario fölkel és utánamegy. Az anyának úgy rémlik, hogy kissé vonakodva megy mögötte. Közben Mario megszólal:
- Ma nincs kedvem uzsonnázni, mama.
Az Anya hátrafordul, megrémül:
- Mi bajod? Beteg vagy?
- Nem, nem vagyok éhes.
De az Anya már belenyomta az egyik karosszékbe, mélyen a szemébe nézett, ajkait a homlokához érintette: «Forró». Megfogja a pulzusát: «Hadd lássam... Gyors». Erélyesen csönget, behozatja a lázmérőt: «Harminchét hat, beteg vagy, Márió. Most ágyba fektetlek, hívatom a doktort». A fiú megpróbál ellenkezni. Hiába. Új lélek költözött az Anyába. Ez már nem pillanatnyi, hirtelen nyugtalanság. «Giulia! Mária!» Az egész házat mozgósítja. Ő maga keményen ott tartja Máriót a karosszékben, betakarja nagy puha kendővel, tíz párnát rak a feje alá, húszat a lábai alá; Márió arca riadtan és aléltan dereng ki közülük. Giulia melegíti Mario ágylepedőjét, bár március van. Most az Anya fölállítja a fiút, egészen rendesen tud járni, de fogja, támogatja, mintha sebesült volna. «A pizsama is meleg, vetkőzz le.» Márió szégyell levetkőzni az Anya előtt, de ez megsértődik és vezényel: «Gyorsan!» Közben Mária telefonált az orvosnak. Márió ágyban van, az Anya bedugdossa a paplant, begyűri a lepedőt az álla alatt. «Maradj nyugodtan!» A szobában minden nyugodt, várja a parancsokat. Valóságos erődítmény: közepében az Anya, egyenesen és átszellemülten. Belép az orvos, megvizsgálja a fiút, mosolyog.
Ketten bemennek a nagy szalonba, amely legmesszebb esik a beteg szobájától. Az Anya újra kikérdezi az orvost:
- Nekem mindent megmondhat, mondjon meg mindent, könyörgök.
- De nincs semmi mondanivalóm, egészen könnyű kis meghűlés (közben Giulia a patikába szaladt a receptekkel, amiket az orvos írt), csöppet se aggódjék.
- De eljön még, ugye, doktor?
- Nem szükséges.
- De azért csak jöjjön, kérem, jöjjön mindennap, minden délelőtt, jó? Addig, míg meg nem gyógyul. Mennyi időbe telik? - és fürkészőn néz rá.
Az orvos mosolyogva feleli:
- Mit mondjak? Négy, mondjuk legfeljebb öt napba.
Hirtelen árnyék suhan át az Anya erélyességén, elhomályosítja az arcát, amely eddig csupa ragyogás volt. Aztán erőszakoskodni kezd:
- Jobb óvatosnak lenni, doktor, mondjuk egy hétbe!
Az orvos elmegy.
Kikíséri az ajtóig. Visszajön. Kiegyenesedik. Csak úgy ragyog. Lábujjhegyen odasiet Márió szobájának ajtajához, látja, hogy a fiú nyugodt és elszunyókált.
Ide-oda kóvályog a lakásban, parancsokat osztogat, segít végrehajtani őket. A szobája szomszédos Márió szobájával. Félre ezt a kis asztalt, átvinni a nagyot, nagy fehér terítőt rá, így; ide az orvosságokat, poharakat, üvegeket, a villanyfőzőt. Márió anyjának szobája betegszobává alakul és élénkül.
A másik oldalon van a kis szalon. Az Anya ott is átalakított, rendezkedett, szervezkedett. Nagy karosszéket állíttat az ajtóba, ott fognak ülni a szobalányok felváltva, éjjel-nappal; kicserélik a villanyégőt, kéket tesznek be. Minden rendben van? Az Anya az öltözőszobájába megy, átöltözik, állig csukott blúzt vesz fel, föléje fehér kötényt: tökéletes betegápolónő. A villanycsengőt ronggyal kötteti körül, hogy tompítsa a hangját. Körülnéz. Meg van elégedve.
*
Az Anya egész éjjel virrasztott. Kora hajnalban meggyőződött róla, hogy a soros szobalány ébren van, ekkor lefeküdt. Alszik egy órát, aztán megfürdik, átöltözik. Friss, pihent, rózsás. Megméri Márió hőmérsékletét. Láztáblát készített, mint a kórházakban: van rajta rovat az órának, rovat a fokoknak. Figyelmesen nézi a lázmérőt: harminchét négy. Összeráncolja a szemöldökét, írni akar a láztáblára. Habozik egy pillanatig, aztán fölírja: 37.6.
Napközben minden pompásan megy. Az orvos a kellő időben jött, nem mondott semmi nevezetest. A két szobalány pontosan és töredelmesen végzi szolgálatát. Márió jó beteg. Majdnem folyton alszik, ha nem alszik, hallgat és mosolyog. Az anyja úgy veszi észre, hogy nem gondol semmire. Boldog.
- Tudod, - mondja neki, - a doktor azt mondja, hogy nyolc-tíz nap alatt meggyógyulsz.
A fiú elmosolyodott és nem tiltakozott. Délben megjött a posta.
- Levelet kaptál, Márió.
- Ó, add ide.
- Nem, nem.
- Olvasd fel.
- Nem, nem szabad fárasztanod magad, majd elteszem akkorra, mikor egészséges leszel.
Ebéd után Márió elszunnyad, az anyja virraszt fölötte az ágy mellett, a széken. A következő nap is így telt el. A láztábla megtelik számokkal. Az Anya följegyzi a táblán az órákat is, mikor Márió orvosságot vett be, ámbár ez mindig ugyanazokban az órákban történt.
Harmadnap két órakor eljött az ezredes, egy pillanatra, érdeklődni. Mikor távozott, ezt mondta az egyik szomszédasszonynak:
- Nem súlyos. A nagyságos asszony is jól van. Szinte megfiatalodott.
Valamivel később felébred Márió. Az Anya megkérdi:
- Muzsikáljak egy kicsit?
- Igen, mama.
Nyitva hagyja az ajtókat, odamegy a zongorához, játszik, énekel. A nyitott ablakokon gyönyörű fény árad be, a bútorokon és a székeken nem maradt egyetlen sóhaj sem. Az Anya egy pillanatra kihajol az ablakon. A szemközti papírkereskedő köszön neki, visszamegy a boltba és odaszól a feleségének:
- A nagyságos asszony ma olyan, mint egy kislány.
Negyedik nap azt mondja a doktor az Anyának:
- Ma fölkelhet.
- Nem, - kiált fel az Anya rögtön, - meggondolatlanság volna, túlságosan korán van, - és feszülten figyel, mert attól tart, hogy odaát Márió meghallotta.
*
Az Anyának sikerült még két napot nyernie.
*
Holnap reggel Márió fölkel. Meggyógyult.
Ez az utolsó délután. Ugyanaz az óra, mint akkor, amikor Márió azt mondta: «Nem vagyok éhes».
A sóhajok csapatostul tódulnak minden sarokból, hogy elárasszák az Anya lakását. Most Márió szendereg. Az Anya megint ott ül az ágya mellett. Odahúzza székét a párnához. Még közelebb. Lehajtja fejét a párnára, amelyen oly nyugodtan pihen a fia feje, Márióé, aki holnap megint elkezd fölkelni, leveleket olvasni, iskolába járni, majd föláll, mikor a tanár fölszólítja, kacagni fog a cimboráival, mikor átmennek a téren. És napról-napra jobban közeledik a tizennyolcadik évéhez, aztán tizenkilenc lesz, aztán húsz, egyre messzebb, egyre messzebb jut tőle, szegény asszonytól.
Mikor Márió fölébred, az Anya föláll, kiviteti a fehér asztalt a szobából, amely olyan szép betegszoba volt, visszaviteti a kis szalonba az őrkarosszéket az ajtóból; visszacseréli a villanyégőt, becsukja a zongorát. Egy pillanatra odaáll az ablakhoz. Arra megy az ezredes, köszönti, fejét csóválja. Az utca túlsó oldaláról rámosolyog a suszter és ezt dörmögi: «Szegény nagyságos asszony». Az Anya szemét elönti a könny.
Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 9-10. szám
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése