Csépe Imre emlékezete

Csépe Imre, író, költő, újságíró, a vajdasági magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja. Ő volt a népies magyar irodalom utolsó vajdasági képviselője.

Kishegyes, 1914. szeptember 23. - Szabadka, 1972. május 18. író, költő,

Csépe Imre a háború előtt kubikos, gyári munkás, iskolaszolga, később könyvügynök, színész, majd újságíró. 1936-ban írja első verseit, amelyek a jugoszláviai magyar lapokban, a Kalangyában és a Hídban jelennek meg, majd a Népszava, a Csillag, a Kanadai Magyar Újság, a Látóhatár, a Tiszatáj, a Délmagyarország s a szerb-horvát folyóiratok és lapok közlik. Munkái könyv alakban csak a háború után jelentek meg (Üzen a föld, versek, 1949; Májusi mezőkön, versek, 1952; Tarisznyás emberek, novellák, 1957; Fehér csönd, novellák, 1959; Termő porban, versek, 1961; Alkonyatban, novellák, 1962; Fordul a szél, regény, 1965). Az antológiák (Téglák, barázdák, Kalászok, Vajdasági ég alatt) szintén közlik költeményeit. Csépe autodidakta költő, "őstehetség", s ez többé-kevésbé magyarázatot ad fejlődésének zegzugos útjára és vargabetűire is. A harmincas évek végének fáradt polgári-entellektüel költészetébe rendkívül üde, friss hangot hoz, s az ösztönlíra áradásával lepi meg az irodalmi világot. Kiforratlanok és verstanilag "hibásak" ezek a versek, de a népdal-{93.}költő természetes lélegzetvétele élteti őket, az a spontán alkotóösztön és képalkotó erő, ami később az "urbanizált" Csépe lírájában mindjobban kifakul s mind erőtlenebb hullámokat vet. Korai versei a "fenéken maradók" önkéntelen panaszát szólaltatják meg, annak az embernek a baját, "ki kukoricát hetedén kapál, tarisznyáját nem mássza hangya, mert pipacsot vacsorál". A felszabadulás utáni évek irodalmi dresszúrájában ez a közvetlen, őszinte társadalmiság kötelező tendenciává és kijelölt irodalmi programmá merevedett, s ezen az úton el is tűnt Csépe költészetéből: a Termő porban című kötetben már alig van nyoma népballadás eredetiségének, s az egyéni hangot az epigonizmus, az "iskolázott" költő utánérzései váltják fel.
Novelláiban is hasonló utat tesz meg: a falusi élet mélységének megragadó képe, a friss, népies szemlélet, az ízes, autentikus elbeszélő stílus, ami a Tarisznyás emberek legfőbb értéke volt, a Fehér csöndben, még inkább a Termő porban című kötetében keresett, göregáboros népiességgé laposodik. Novelláinak egy másik csoportjában a modern ember filozófiai problémái, az atomkor egzisztenciális kérdései foglalkoztatják, s itt még messzebb kerül törzsökös, hiteles stílusától.
Az ősi faluélményhez kanyarodik vissza a hegyesi és Topolya környéki béresek, napszámosok életét rajzoló regényében (Fordul a szél), amelyben először tesz próbát arra, hogy egy önéletrajzi-szerelmi regény keretében mondja el a két háború közti bácskai szegényparaszt sorsát a sváb nagygazdák világában. Noha a regényt gyakori lírai intermezzók szabdalják fel, s kompozícióban inkább formátlan novellafüzérre emlékeztet, az élmény ereje és az elbeszélés lírai heve, még inkább pedig a népies fordulatokban és szóláshasonlatokban bővelkedő nyelve érdekes olvasmánnyá teszi.

Csépe Imre Ha szólít a mező

Ha egyszer újból szólít a mező,

És beüzennek értem a hajnalok,

A nyári sugarak aranyhuzalán

Fülembe súgják,hogy ki vagyok,

Akkor te is felkelsz majd velem

Miként párjukkal a csillagok.

Aratni megyünk majd délcegen,

Dalolunk,s villan a kaszám,

A dombokról szétcsillan éle,

Mint szurony a sziklás vár fokán,

Mikor az őr fordulva szétles,

S a fény megtörik homlokán.

Előttünk harmatos táj tündököl,

Mögöttünk szürke köd gomolyog,

A kanyargó dűlőket láng veri,

A völgy telt kotlaként párolog,

Míg a nyárfák hegyéről az ég

Tükörként szelíden ránk ragyog.

Csintalan szellő szalad elénk,

Hajunkba túr,zümmög,hízeleg,

Nyakadba dobja babos ruhádat,

S előttünk a porban hempereg,

Míg nyomában az ijedt virág,

Elejtve a harmatát,megremeg.

Telt kalászok csókolnak arcon,

A mezők virága minket ünnepel,

A kék magasságok enyhe fátylán

Csordul a szív,pacsírta énekel.

Zengő dala édesen ránk csorog,

Míg mellettem a porban lépkedel.

Csépe Imre: Májusi éj

Dús kincstárát megnyitotta az ég,

Pazar pompába vonta a földet,

A szabad május lábai elé,

szőnyeget terített, virágos zöldet.

Gyöngyöket aggatott a rózsák nyakába.

Diadémmel ékítve a bimbók homlokát,

Mézet csorgatott a virágok kelyhébe,

Akácok fejére lombból font koronát.

Illatot öntött a dal-dús tájra,

Tücsökhangból szőtt esti muzsikát,

A szívek katlanába tüzeket gyújtott

S megcsiszolta valamennyi csillagát.

Kék vásznára félholdat festett,

Csodálatos méllyé téve a végtelent,

Az utak mentén lámpákat gyújtott

Szentjános bogárkák óvták a lépteket.

Az árnyak alatt tiszta öröm csendült,

S a fákon, mint apró, eres kis tenyerek,

Harmatért koldultak a levelek.

A falu már mély álomba szunnyadt,

Felette egy tárogató hangja szállt,

A torony hegyére könyökölt az éj

S elmerengett a virágok illatán.

Forrás: MEK-OSZK

Kép: Magyar Szó