A „fagyosszentek”

Az egyszerű „paraszt”-ész századok óta hagyomány útján öröklődő megfigyeléseinek sorában alig van általánosabb elterjedésű és megbízhatóbb hitelű, mint az, hogy valamivel május hó közepe előtt az addig szép egyenletességgel emelkedni szokott hőmérséklet hirtelen alásüllyed, s ezzel többnyire érzékeny károkat okoz az épp akkortájt legkényesebb növényzetben.

Okait ennek a jelenségnek rég kutatja már, de kielégítő megoldását máig sem találta meg a meteorológiai tudományos vizsgálódás. Az igaz, hogy ennek adatai még vajmi rövid időre terjednek vagy sokkal szűkebb megfigyelési területről valók, hogy sem törvényerejű következtetéseket lehetne belőlük vonni. Itt azonban készen kapja a tudomány a majdnem kivétel nélkül szabályszerűséggel ismétlődő évi jelenséget, amely a fent jelzett időponthoz oly közel jár még ingadozásaiban is, hogy ősrégi idők óta bizonyos kalendáriumi napokhoz kötötte a nép, hagyományos meteorológiája. Csak az okot kellene kideríteni, a tény nem szorul megállapításra. De míg ez utóbbit szíves készséggel elismeri újabban már a tudomány is, addig az okot illetőleg még mindig csak kétes és egymással meg nem férő elméleteket kockáztat.

Ezek sorában a hírlapok révén is eléggé ismeretessé vált az, amely a május közepe táján rendesen beálló fagyok okát egyenesen Magyarország talajviszonyaiban keresi. Wilhelm Von Bezold véleménye szerint ugyanis világrészünk tavaszi felmelegedése, mely természetesen déltől észak felé haladó irányban történik, főleg a nagy magyar Alföldön ér el korán igen magas fokot, amivel ugyan e tájon aránylag igen magas hőmérőállás mellett ehhez képest alacsony légsúlymérői állás szokott járni. Ennek, a vele egy időben Európa nyugatán uralkodni szokott magas légnyomással kapcsolatban, erős északi szelek a következményei. Ilyenek aztán karöltve a másoktól egyik okképpen említett erős hőkisugárzással és a többnyire derült, sőt olykor holdvilágos éjszakákkal, könnyen előidézik a tetemes hőcsök-kenést, mely főleg a szél hirtelen megálltával tetemes károkat okozható fagyokig is süllyedhet.

Anélkül tehát, hogy okunk lenne rájuk büszkéknek lennünk, a „fagyosszentek”-et akár megtehetjük magyaroknak vagy legalább földieinknek is. Népünk ugyan, amely méltán fél tőlük s nemigen áldja őket, aligha fog hajlandóságot érezni magában arra, hogy adoptálja e kellemetlen vendégeket, akiknek garázdálkodásáért ugyanazzal a joggal, amivel a nyugati népek a magyar Alföldet vádolják, mi meg a tőlünk délkeletre terülő balkán félszigeti vidékeket vonhatnók felelősségre. Nem is hiába hangzik a magyar ember fülében a három legfőbb fagyos-szentnek a neve, a Pongrác, Szervác és Bonifác név, olyan „rácosan”.

Pedig e három jámbor szentje az Istennek igazán nem tehet róla semmit, ha kalendáriuma évfordulójuk épp e rosszhírű napokra esik. Ők igazán semmivel sem szolgáltak rá sem életükben, sem halálukban, hogy ily szomorú dicsőségre tegyenek szert a hagyományos meteorológia révén. Csakhogy ez nem sokat törődve az ő ártatlanságukkal, bizony megtette őket annak a jelenségnek az okaivá, amely rendesen az ő emléknapjaikhoz fűződik. Erre vall a magyar nevükön a „fagyosszentek” címén kívül az is, amelyet Dél-Németországban viselnek, ahol „Eismänner” (jégemberek) néven ismeretesek, holott Észak-Németországban „Die drei gestrengen Herrn” (a három rideg nagyúr) a még ünnepélyesebb titulusuk.

Hármukon kívül különben még egynéhányan osztoznak velük abban a szinte babonás félelmet gerjesztő rossz hírben, amely őket a gazda szemében nem sokkal jobbaknak tünteti fel a pogányság valamely gonosz démonainál, a szántszándékkal ártó s engesztelést követelő hatalmaknál. Ilyenek még a május 11-ére eső Mamertus is, aki már legalább a nevében visel valami olyast, ami e hírnévre kissé érdemesebbnek láttatja őt a többinél. Északi és nyugati Németországban ugyanis Mamertusszal kezdődik a fagyosszentek sora, kikhez ötödik gyanánt sok helyütt, így nálunk is, többnyire még Zsófia (máj. 15.) csatlakozik. A teljes sor tehát ez:

Május 11. Mamertus (v. Beatrix).

Május 12. Pongrác.

Május 13. Szervác.

Május 14. Bonifác.

Május 15. Zsófia.

A középsők a legáltalánosabb elterjedésű hit szerintiek és a legveszedelmesebbek.

Tíz nappal utánuk kullog aztán még egy, aki nem kevésbé félelmes és különösen a szőlősgazdák és kádárok előtt áll rettegésből származó tiszteletben. Ez a híres Orbán, kinek május 25-ére eső napja egyébként is nevezetes dátuma a hagyományos kalendáriumnak.

Ha mármost sorra vesszük őket, Mamertus mindenekelőtt érdekes pogány kori, mégpedig római mitológiai emléket rejt a nevében. Puszta véletlenség ugyan, de azért nem kevésbé figyelemreméltó, hogy a jámbor viennei püspök, akinek a hagyomány a keresztjáró körmenetek megalapítását tulajdonítja, majdnem ugyanazt a nevet, illetőleg ugyanannak a névnek a származékát viseli, amelyen a római nép leghatalmasabb nemzeti istenét nemcsak a harcok ura, hanem a vetésekben károkat okozó fagy- és vihardémon minőségében is félve tisztelte. Ez a istenség Mars, Mavors vagy Mamers, legrégibb nevén Marmar, amely már a jelentésében rejti a rombolás fogalmát.

A Lupercalia ünnepe nyitja meg kora tavasszal (február 15. Itáliában már a kikelet eleje) azon agrárszertartások sorát, amelyek mind a föld gyümölcseinek épségben maradását, dús termését és a nyájak jólétben tenyészését kérik a jóságos, és váltják meg az ádáz és ártó szándékú istenségektől. Egy hónappal utóbb a Saliusok, a pajzsot és dárdát viselő Mars-papok, táncoló körmenete kér oltalmat a rettenetes Marmartól a népnek s kíméletet a vetéseknek. Ismét egy hóval utóbb, a gabonarozsda ártó démona ellen védekezik az áhítatos római nép a kertek dombjára menő körmenettel. Négy héttel később meg, május második felében, a Dea Dia, a föld istennője, tiszteletére tartott háromnapi ájtatosság következik, melyet a tizenkét „mezei testvér” (fratres arvales) papi testülete rendez. A középső főnapon kalászkoszorúval és fehér homlokszalaggal ékesen az istennő berkében sajátszerű táncot lejtenek ősrégi imadal kíséretében, amely éppoly rejtelmes, mint a Saliusok táncát kísérő himnusz, és csak annyit árul el már az ókorban elhomályosult értelméből a későbbi kutatásnak, hogy benne a nép a jóságos Larok védőistenségeihez folyamodott segítségért, kíméletet kérve meging a bősz Marmartól, végül pedig a szántás-vetés összes isteneihez (Semones) emelte esdeklő fohászát.

Februártól május végéig tehát egymást érték a régi rómaiaknál s az ő uralmuk alá került és szokásaikat utánzó területeken az agrár-körmenetek: s így nem csoda, ha az őskeresztény egyház, mely mindenütt pogány s elsősorban római alapon volt kénytelen tovább építeni, sokat átvett és saját szelleméhez idomítva megtartott ez ősrégi, a nép lelkébe mélyen begyökeresedett hagyományokból.

Marmar, a bősz vihardémon mellett voltak a római mitológiának bizonyára még más, kisebbrendű fagy- és jégeső-istenségei is, akik ilyenformán a keresztény fagyos szentek őseinek volnának tekinthetők, anélkül, hogy az egy Mamertuson kívül s ebben is a nevén kívül egyéb a régi Róma legnagyobb fagyos szentjére, a vetéseket fenyegető Mars-Mamersre emlékeztetne.

Mert bizony sem Servatius, sem Pancratius és Bonifacius meglehetősen homályos és a római martirológiumban sem valami nagy nevezetességű alakjaihoz olyasféle legenda nem fűződik, ami e hírnevöket igazolná. Nem s köszönhetik ők azt egyébnek, mint annak a puszta véletlennek, hogy nevük a naptárban épp arra a hírhedt harmadik májusi pentasra (11-15) esik, amely Közép- és Nyugat-Európában az első melegebb tavaszi napokra rendszerint bekövetkező reakció majdnem szabályszerű időszaka, Éppígy vagyunk Zsófiával is, aki szintén ártatlan a neki jutott szomorú szerepben. Ellenben Mamertus-szal még annyiban is érdemes foglalkoznunk, hogy nevéhez, amint már jeleztük, a legrégibb fagy- és vihardémonok egyikének emlékén kívül még egy nevezetes keresztény egyházi szertartás alapítása is fűződik. 

Így nyújtanak egymásnak századok és ezredek hosszú során át, többszörös megszakadás mellett is, újra meg újra egybekulcsolódó hagyományok kezet, s így maradt fönn változott alakban és külsővel is lényegében önmagához híven az, ami a társadalmi intézményekben, különösen a legszívósabb éltüekben, a vallásiakban örök emberi. Ez pedig a kifürkészhetetlen föld-fölötti hatalmaktól függés mély érzete, minden vallásos cselekedet lélektani alapja, amelyből egymással szerves összefüggésben nő ki a hit is, meg annak túltengése, a babona is; Úgyhogy emezt sokszor alig lehet amannak kára nélkül irtani: valamint amazt igen bajos néha, emezt nem kímélve, megszilárdítani.

 

Forrás: Katona Lajos: Folklór-kalendárium