Conversio (1.rész)

Egy antik kísérlet tanulságai

Éppen ideje volna tudomásul venni, hogy de facto nincs Magyarország 1541 óta, amikor a török elfoglalta Buda várát. Hogy de jure mi van – azt egy nyugalmazott alkotmánybíró fülbe súgott tanácsa szerint jobb nem feszegetni. Maradjunk annál a szállóigénél, hogy Magyarország „haza a magasban”. Idelent pedig a Magyar Köztársaságnak nevezett, 1990 körül hevenyészetten összeeszkábált, pszeudo-demokratikus államalakulat létezik csupán. Egy legföljebb közepes, de inkább csekély jelentőségű jogi tákolmányú ország a nagyvilágban. Inkább rozzant akol, mintsem gondos gazda tisztes istállója. Az említett alkotmánybíró szerint „a környező országok jogászai lenézik a magyar jogtudorokat, kinevetik a Magyar Köztársaságot, mert még mindig nincs új alkotmánya, hanem a szovjettípusú, alkotmánynak csúfolt, toldozott-foldozott jogi roncshalmazból próbál fel-feltápászkodni”. A köztársaság katonailag elképesztően (sic!) sebezhető, gazdasága a „panamák lápvilága”, médiája pedig a celebrajongó babonások és a félművelt tudatlanok lápvilága.

Monika Brand illusztrációja

Magyarország belpolitikailag véget nem érő vihar egy pohár vízben, amely pohár csak azért nem tört még össze, mert senkinek, még a véletlennek sem jutott eszébe leverni az európai asztal pereméről, ahova óvatlanul letették, pontosabban felelőtlenül ottfelejtették, de ez is csak azért van, mert nyersanyagforrásai érdektelenek. A köztársaságban burjánzó őrző-védő kft-ék bármelyike bármelyik pillanatban képes diktatórikus hatalomátvételre, amelyet a média ugrásra készen áll szalonképessé tenni bel- és külföldön egyaránt. Ha nincs fegyveres diktatúra, csak azért nincs, mert jelenleg még hatékonyabb és olcsóbb a média diktatúrája, a propaganda és a manipuláció, mint az elavult tankoké. A média szellemet-lelket verő legényei hatékonyabbak, mint az ávós, nyilas, kágébés, gestapós torz-szülemények. A lenini törvények, mai nevükön gumijogszabályok vagy gumiparagrafusok tökéletesen megteszik a hatásukat: féken tartják a lakosságot. A fortyogó láva kitörésétől valójában nem kell félni. Ezek a homályos jogszabályok ugyanis „kiszámíthatatlanná teszik a polgár számára tevékenysége megítélését és esetleges büntethetőségét”, és így elijesztik a polgárt a jogai gyakorlásától. Túl széles beavatkozást biztosítanak a végrehajtó hatalomnak. „Mintha a bíróság döntené el, hogy az adott esetben történetesen a jogok tiszteletben tartása-e a fontosabb, vagy az állami érdek! Mintha addig terjednének szabadságunk határai, ameddig az állam az adott esetben ezt célszerűnek látná! Holott éppen egy ilyen egyenleg megvonását tiltja a jogok fogalma.
Az államnak nincs felhatalmazása arra, hogy belépjen a kerítésen túlra, belegázolva jogainkba betegye a trampli lábát, szőrös mancsával benyúlva megnyirbálja szabadságunkat.

A képviseleti demokráciában, ha a dolgok rendes kerékvágásban haladnak, az alkotmányosság minden közhatalmi megbízatást határok közé szorít”. A közbeszerzési törvény által a végrehajtói hatalom törvényesen korrupt lehet. Az előre lefuttatott pályázatok során a közpénzek és az európai uniós pénzek szabadon eltéríthetők, és a szerencsejátékok, amelyekbe az emberek önként és örömmel szórják bele maradék pénzecskéjüket, összehasonlíthatatlanul többet jövedelmeznek az államnak, mint egykor a veréssel kikényszerített békekölcsönök, a gazdasági-politikai oligarchiának pedig mamutjövedelmet biztosítanak a legcsekélyebb fáradozás és a legcsekélyebb gazdasági és pénzügyi hozzáértés nélkül. Miután azonban van már olyan ország a világon, ahol egy használt kalasnyikov 1500 forintnak megfelelő értéken beszerezhető – még szerencse, hogy a 90-es években a kormány eladta a kalasnyikovjainkat a horvátoknak –, ámde fennáll a veszélye a közmondásnak, hogy ami késik, nem múlik, és akkor: jaj az ártatlanoknak, mert nem a bíróság fog igazságosan dönteni, hanem a felhevült butaság sötét igazságtalansága! Tehát végül is a hatalommal visszaélőknek talán-talán ez esetben sem kell félniük, de a többségnek igen. A Magyar Köztársaságban a végrehajtói, bírói és törvényhozói hatalom birtokosai, ha kiművelt fővel fel tudnák mérni a helyzetüket – meglehetősen óvatos összevetéssel – a 15. század végi, l6. század eleji katolikus egyházéhoz és Magyarországéhoz, és a 19-20. századi magyar nagybirtokkérdéshez hasonlónak tartanák. Akkoriban az egyház fejétől a talpáig mindenki tisztában volt, mit kellene tenniük, hiszen a korábbi, 14-15. századi zsinatok határozatai ezeket már leszögezték. Mégsem tettek semmit, ha pedig mégis cselekedtek, teljességgel félreismerték a tényeket.

A pápa VIII. Henrik angol királyt, aki végül is letépte az anglikán egyházat a katolikus egyházról, a „hit védőjének” rajongta és német-római császárnak akarta. Luthert ugrabugra szerzetesnek vélte, és bíborosi kalappal leszerelhetőnek. Luthernek és Kálvinnak és a tehetségben szintén nem szűkölködő többi reformátornak kellett jönni, hogy majd a Tridenti Zsinat határozatait végre is hajtsák rátermett és buzgó pápák, püspökök, de elsősorban szent életű szerzetesek a maradék katolikus egyházban – fél, egy, másfél évszázadot megkésve.
Addig tétováztak, haboztak, piszmogtak a világi hatalomba süllyedt egyházi hatalmasságok, mígnem a hatalom – profán szemmel nézve – kicsusszant a kezükből.

Ma szűk látókörűen addig harácsol, ügyködik, ügyeskedik esztelen mohósággal a magát politikai és gazdasági elitnek eufemizáló alvilág, mígnem mindent elvesztenek, mint a Mátyás király halála utáni birtokzsákmányoló oligarchák a Mohácsi csatát követő másfél évszázados török hódoltságban – hacsak fel nem bukkan, de akkor már nem bukkant föl, egy újabb Hunyadi János, aki a semmiből néhány év alatt az akkori legnagyobb magyar vagyont grundolta össze, ám azután vagyonát, pénzét, sőt életét áldozta az országért. Hasonló módon a 19. század végétől már látni lehetett, hogy sürgető a nagybirtokok felosztása, illetve a földnélküli tömegek földhöz juttatása, mégsem lépett a nagybirtokos és az uralkodó osztály. Amikor megkésve és külső, idegen kényszer hatása alatt megtörtént a földosztás (1945-ben), nem volt benne köszönet, hiszen néhány éven belül visszavették a földeket, és termelőszövetkezet (tszcs, tsz) elnevezéssel újabb, gyakorlatilag állami nagybirtokokat gányoltak össze.
Bérmunkássá nyomorították a parasztságot, örökre meggyűlöltetve és elvágva az egészséges jövő útját, a kis földtulajdonosok szövetkezetekbe tömörülését.

A régi közmondás, hogy száz jó pap nem tudja helyrehozni azt, amit egy rossz pap elrontott, általános érvényű. Nem csak az a párt hiteltelen, amelyik esztelenül tobzódik a korruptságban, hanem ellenzéke is, amelyik éppen kiesett a hatalomból, és már csak ezért sem korrupt. A lakosság nem meggyőződésből választ pártot négyévenként – hiszen a köztársaság törvényei alapján valójában csak pártot választhat, nem feddhetetlen egyéni képviselőt – , hanem az általa abban a pillanatban kisebbik rossznak tartott oldalra áll szavazatával. Az ember pedig, akit az értelem választ el a leghatározottabban a (többi) állattól, meglehetősen irracionálisan tud dönteni és cselekedni. Fiatalasszonynak szingli nő elcsaklizta a férjét, mire az asszony elcsaklizta más asszony férjét – ellentétben a várakozással, hogy ne tegye meg azt a rosszat, amit vele tettek.

Az ártatlan jobboldali politikus, akit korrupcióval vádolt és aljas módon meghurcolt a baloldal, amikor végre felmentette a bíróság bűncselekmény hiányában, nekilátott bebizonyítani és megszállottan meghurcolni egykori jobboldali, szintén ártatlan politikustársát. Ráadásul egyházi pénz felhasználásával és egyházi támogatással és olyan embert, akit keresztény hitéért és nem politikai nézeteiért zártak börtönbe 1990 előtt! Miután pedig nem sikerült, mert valóban tiszta kezű volt az illető, egy második céget is fölkértek auditálásra, és miután ez a cég sem talált semmit, még egy harmadikat is fölkértek! Honnan ez a kereszténységtől elvileg idegen, irracionális, ókori közel-keleti és újkori szicíliai bosszúkultúra? Nincs rá magyarázat, hacsak nem a keresztény eredeti bűn, amely szerencsétlen szakkifejezés. Nem bűnt jelent, hanem a rosszra való hajlandóságot párhuzamosan a „szeretetre lettünk teremtve” keresztény tanítással. A kereszténységéért börtönviselt politikus magatartásával ez utóbbit igazolta, mert visszavonult a közélettől, és meglévő gyermekei mellé még egy árva gyermeket is örökbe fogadott. A társadalmi és emberkép azonban még ennél is bonyolultabb, de továbbra is ugyanígy irracionális. Az a baloldali politikus, aki rendszeresen fedezte párttársai korrupcióját, csatornát és utakat építtetett választókörzetében, és több milliárdos egyházi beruházást indított el. Az egyház elutasította, ennek ellenére majdnem egy milliárdot sikerült egyházi tulajdon felújítására költenie, és az épületek most üresen állnak. Ellenfele, a jobboldali képviselő, aki persze elvesztette a választásokat, mert csak kevert-kavart, mígnem a jobboldali polgármestert öngyilkosságba nem hajszolta. Amikor a baloldali önkormányzat több millió forintos támogatást nyert egy nemzeti szent és hős szobrának felállítására a jobboldali kormánytól, a jobboldali képviselőnek sikerült elérnie, hogy a pénzt az időközben jobboldalivá vált önkormányzat visszaküldje a még jobboldali kormánynak, majd a kormányváltás után nem engedték, hogy egyházi műemlék felújítására pályázzon a jobboldali önkormányzat a baloldali kormányhoz. Nagy a kísértés, hogy a magyar kultúra szerves részének tartsuk ezt a fajta önpusztító gondolkodást, pedig – amint majd látjuk –, az értékek sorrendjének ilyenfajta összezavarása világjelenség. Az úgynevezett kommunista országok mindegyikében meglehetősen nacionalisták voltak a kommunista vezetők, kivéve a Magyar Népköztársaságot. 1990 után pedig sehol sem szolgálták ki annyira a nemzetközi és idegen tőkét, mint a Magyar Köztársaság politikusai, miközben képmutatóan keresztény Magyarországot hirdettek az egyik oldalon, és a hátrányos helyzetűek felemelését a másik oldalon. Netán nem is volt olyan ellenséges és elfogult Bölcs Leó császár a magyar kultúra megítélésében?
A magyarok „… sok fő alatt állnak, és a közügyekben nemtörődömök… megbízhatatlanok, ...szerződéseket nem tartanak meg, ...fondorlaton és szerződésszegésen törik a fejüket ...állhatatlan természetűek és haszonlesők és sok törzsből tevődtek össze, s hogy éppen ezért nincsenek tekintettel rokonokra és az egymás közti egyetértésre …”

A pápai követ is ezt a kultúrát jellemezte, amikor a mohácsi csata előtt Magyarországra látogatván azt írta jelentésében: „ha az országot három forintért meg lehetne menteni, nem akadna három ember, aki azt a három forintot összeadja”.

A szállóige szerint a magyar nemzet néha csupán egy tucat ember, hozzátehetjük, a polgárság még egy tucatnyi, és ez már két tucat. A köztársaság többi polgárának megnevezése – helyes és odaillő szóhasználat szerint – lakosság. Ennek a lakosságnak a rendvédelmi szerveit már 1944 óta folyamatosan arra kondicionálták, hogy hagyja futni a bűnözőket, főként a veszélyeseket, és nekiessen és elhurcolja az ártatlan embereket. Az emberi természet általában hajlik a könnyebb megoldás felé, így hát az ártatlanok megrendszabályozása messze vonzóbb és pihentetőbb és különösképpen veszélytelenebb, mint a bűnözőké. Hasonló módon trenírozták az ügyészséget az ártatlanok bevádolására, a bíróságokat pedig elítélésére. Hol több, hol kevesebb, 1990 óta egyre kevesebb sikerrel, sőt csak elvétve. Miután a bíró lényénél, lényegénél fogva hajlik a törvény betartására, embertelen az ítélethozói lét, mert a törvényeket bűnözők hozzák vagy hozatják. A lakosság viszont hajlik a törvényszegésre, mert a több száz éve tartó, főként idegen vagy az idegeneket kiszolgáló elnyomás miatt dívik a betyárkultusz. A polgár arra büszke, minél több adót fizet, a lakosságban a hősiesség az adócsalás. Ahogy a rabszolgának elégtétel ura becsapása.

A lakosság nem vak, hanem hályogos szemű. Lát valamit, de ez csőlátás. Azt látja, éli, amit a média által a politikai-gazdasági hatalom, a látszólag legyőzhetetlen globális és totális piacgazdaság látni enged: az ár-haszon elvet. Háromszáz forintért képes ölni, de képes leszavazni korábbi választottait és közben tovább isteníteni őket. Csak a mennyibe kerül, a mi a haszna elv érvényesül, még az oktatásban is, amelyikből kimaradt a nevelés, hiszen a munkaerőpiacon eladható terméket köteles összegányolni vagy ISO valahány ezer minőségbiztosítással lefuttatni, mint ahogy a mosógépet vagy a mobiltelefont állítja elő a futószalagon, mindössze három-négy évre, mert csak akkor hoz hasznot, ha addigra lerohad, hiszen addigra ugyanis jön az új eladandó-megveendő típus, jön az új ismeret. „A pokol kapuja belülről van bezárva” (Milton). A gazdaságkor lakosa, fogyasztó idiótája, a homo oeconomicus et consumens magára zárta az ajtót. Gazdaságosította a politikát (társadalmat) és a tudományos kutatást, a gazdaságosított társadalom pedig gazdaságosította az erkölcsöt, és hóbortos vallásossággal (irracionálisan) isteníti, azaz kizárólagos céllá tette a fogyasztást. Az életminőséget azonosította a fogyasztással: az ember önmegvalósítása kimerül a fogyasztásban, az emberi szabadság pedig mindössze a fogyasztás szabadsága. „- Nem kell az iskola! Mi is megvoltunk nélküle!” – hallottam idős férfi szájából nem is olyan régen.

Fölhatalmazta a kormányt, amikor szavazott, az iskolabezárásra. De már jóval előtte, amikor a gyerekeit úgy nevelte, hogy ne vállaljanak gyermeket, hanem a klasszikus költői felszólításnak engedelmeskedjenek: „Ne szülj rabot, te szűz, anya, ne szoptass csecsemőt!” Egy orvos szerint „az egykori szűz–anya társadalmi paradigmát a meddő kurva paradigmája váltotta fel”, a családjáért az életét is feláldozó férfi paradigmáját pedig a macho és a gigolo paradigmája. Már az óvodában és az általános iskolában, de leginkább a médiában ekként nevelik a lányokat és a fiúkat. Nem férfinak és nem nőnek, nem apának és nem anyának. Akkor pedig végleg nem kell az iskola, hiszen alig van kinek. Az idióta közgondolkodásba bevonult – még többnyire csak burkoltan – a rasszizmus, a tévesen, de tudatosan fasizmusnak címkézett nemzeti szocializmus, a sovinizmus, az abortusz, az eutanázia stb. Egyszóval mindaz, amit a hitleri nemzeti szocializmusban egykor elítéltek, lassan-lassan törvényessé vált, vagy nagy hisztériával követelik a törvénybe iktatását nyugat-európai mintákra hivatkozva.

„– Zavarosak az ingatlanügyek” – mondta kétségbeesetten a tulajdonát visszaszerezni próbáló ügyfél. Mire az ingatlanszakértő összedörzsölte a kezét: „Az a jó. A zavarosban lehet halászni”. Ez a köztársaság a padlástól a pincéig rendetlen szatócsbolt, ahol minden üvegen, zacskón, fiókon más a felirat, mint amit tartalmaz.
A jobbik esetben cukor a sótartón, a rosszabbikban cukor a háromkeresztes méregflakonon.

A liberalizmusra rasszista feliratot nyaltak, a rasszizmusra liberális feliratot biggyesztettek, és így tovább. Az árrendezés már évtizedek óta áremelést jelent. A kiigazítás újabban államilag végbevitt, további rablást, a költségvetési átrendezés pedig adóemelést. Ráadásul – elvétve ugyan – igaz a felirat! Az van a fiolában, ami rá van írva! Például az, hogy „bajban vagyunk”. Ember legyen a talpán, aki kiismeri magát! Csak az képes tájékozódni, aki szerényen feltételezi, hogy nem ismeri ki magát. Amint a médiából egyet lehet biztosan megtudni, azt, hogy nem tudni, mi történt, és hogyan történt, úgy a megnevezések többségéből is csupán azt lehet biztosan tudni, hogy nem tudni, mi rejtőzik mögötte. Meg kell szagolni az ilyen-olyan bor, ecet, olaj stb. feliratú palackot, bár nem lehetünk elég óvatosak, mert egy szippantás is halálhozó lehet. Ugyanakkor – amint ez gyakori a kis háztartásokban – hozzá is szoktunk, hogy a kiürült mézesüvegben használt sütőolajat tárolunk. Tehát a kritikátlan és gyors átcímkézés, bármily jó szándékú legyen is, újabb zavar forrása lehet, hiszen már hozzáidomultunk, hogy egy s más a házban nem az, ami. Megbarátkoztunk azzal, hogy X vagy Y típusú emberek hazudnak, és akkor sem hiszünk nekik, ha igazat mondanak. A reklámok szépítő túlzásaihoz is már hozzáedződtünk – többé-kevésbé. Bármennyire úgy érzik néhányan első felháborodásukban egynémely pártgyűlés vagy tévéműsor láttán, hogy a Tisztelt Hölgyeim és Uraim! megszólítás eufemizmus, és találóbb volna a Tiszteletlen Kurváim és Kurafiaim! durva üdvözlés-kakofemizmus, mégis gorombán tévednek. E téren Kosztolányi novellafüzér hősének, Esti Kornélnak van igaza, aki nem akart olyan országban élni, ahol az önkormányzat bejáratánál ki van írva, hogy ott minden hivatalnok korrupt. Bizonyára azért, mert ez az általánosítás is demagóg volna. Nem minden hivatalnok korrupt, sőt a nagyobb részük nem korrupt. 1994-ben többen megbotránkoztunk az Antall kormányban miniszterséget nem vállaló, a rendszerváltás előtt egy évtizedre bebörtönzött, 1956-os forradalmár kijelentésén, miszerint „az erkölcs pártsemleges”. Nem pusztán a pártom béli, a nézetemnek magát alávető ember az ember, és nem minden velem ellenkező, nem pártom béli nem ember. Nem minden rendőr taposta meg a nemzeti zászlót, csak egy. (Persze ez is elképzelhetetlen más országban). E ponton tévednek a forradalmak is, akárcsak a túlbuzgó szolgák – és némelykor az apostolok –, amikor az evangéliumi példabeszéd intését semmibe véve nekirontanak a búzatáblának.
Kiirtják a konkolyt, és közben eltapossák a búzát is.

Érhetetlen és egyedülálló kivétel a forradalmak között 1956, mert ott annyira ügyeltek, ne tapossák el a búzát, hogy bizony a konkolyt is mind otthagyták, ami azután szépen terebélyesedett, hiszen sem akkor, sem 1990-ben nem volt aratás, ahol ismét csak józan kritikával szétválogatták volna a konkolyt és a tiszta búzát. Ezért sem jó a forradalom elnevezés, a szabadságharc inkább illik hozzá. A rendszerváltás sem megfelelő, a rendszerreform fedné a valóságot. A módszerek valójában maradtak, pusztán az eszközök változtak, mégis tömegesen összezavarta a lakosságot. A reformok többnyire külső változások, a megújulás belső változás. És nem értjük, miért futnak zátonyra a reformpróbálkozások 1990 óta, és mindig újabb reformokba fognak, és mindig újabb kudarc az eredmény! A gondolkodásmód megváltoztatása (görögül a metanoia, latinul conversio), amely a megújulás és a stabil demokrácia sine qua nonja, elmaradt. Annak idején a vallási reformáció „folyamata először mindenütt a lelkekben ment végbe, ti. azoknak a lelkében, kik gondolkodni, véleményt alkotni képesek és hivatottak voltak a vallásnak a kort mozgató kérdéseiről”.
Ezért lett olyan átütően sikeres.

GLOBALIZÁLT TAGADÁS
Folyik az élet terének, a bioszférának a teljes negligálása, veszélyeztetése, a belerondítás a természetbe, a gátlástalan élet- és jograblás. Ez sem magyar sajátság. A globalizált világ sajátja. Úgy is fogalmazhatnánk, és gyakran úgy is dicsekszik a média, hogy „lám, milyen trendi a Magyar Köztársaság”. Minden műanyag alacsony hőfokon elégetve rákkeltő dioxint termel, de a lakosság – a gyártulajdonos csendes örömére – boldogan talicskázza el a szomszédos gyárból a veszélyes műanyag hulladékot, hogy azzal fűtsön, vagy inkább füstöljön, mert nem tanulta meg az iskolában, hogy az égéshez oxigén kell, pedig autó és háromszintes ház boldog birtokosa, tehát nem szorul az ingyen mérgező fűtőanyagra. Butasága, mint minden butaság, makacs. Gondolkodásmódja nem változott meg, és nem is fog egykönnyen mindaddig, amíg nem üti a markát az a bizonyos háromszáz forint!

Folyik az értékek rendjének feje tetejére állítása. Állatvédő törvény van, és jó, hogy van, de magzatvédő törvény nincs, és katasztrófa, hogy nincs. Az utóbbi persze talán nem is szükséges. Más volna szükséges. A gondolkodásmód megváltoztatása. A magát kereszténynek büszkélkedő politikus időnként vakkant egyet az abortusz ellen, a magukat feministáknak lelkendező hölgyemények pedig visítanak ókormáskor az abortusz női szabadságjoga mellett. Egyiküknek sem jutott még eszébe, amit már 1950 évvel ezelőtt leírt görögül egy alacsony termetű, dühös természetű, sportrajongó rabbi, és ami legalább két tucat magyar fordításban is hozzáférhető: „Férfiak, szeressétek feleségeteket!” Az a nő, akit szeret a férfi, akitől gyermeket vár, nem adja fejét abortuszra. Ilyen egyszerű. Az abortuszok kilencven százalékáért a férfiak a felelősek, nem a nők.
Elengedhetetlen a száznyolcvan fokos gondolkodásbeli fordulat.

Elengedhetetlen a száznyolcvan fokos gondolkodásbeli fordulat, mert az értékek rendjének általános fölcserélése is a globalizált világ egyetemes és alapvető tévedése, pontosabban tévhite, és nem csupán a Magyar Köztársaság társadalmáé. Amint a kommunizmus rendszere vallás volt abban az értelemben, hogy tapasztalati úton nem lehetett – és nem volt szabad (!) – cáfolni, a neoliberális kapitalizmus rendszere is vallás. Mindkét rendszerben elsődleges a gazdaság, másodlagos a politika (azaz a társadalom), a tudomány, és harmadrangú az etika. Ez a vallásos és fanatikus tévhit talán ritkábban cinizmus, tömegesen csak a piacba vetett hit. Ennek következtében nem értjük, miért nem működött és működik mégsem a gazdaság sem a tervgazdálkodásban, sem a korlátlan szabados versenyben. Pedig tapasztalatilag igazolva van, hogy ahol az erkölcs áll az első helyen, a politika (társadalom és tudományos kutatás) a második helyen, és a gazdaság csupán a harmadik, ott a gazdaság is jobban teljesít.
Az etika a társadalom (politika) és tudomány biztonságos működésének az alapja és feltétele, a politika pedig a gazdaság biztonságos és működésének az alapja és feltétele, és nem fordítva.

A korlátozatlan szabad piac egyetlen vezérelve egyfajta racionalizálás: a minél nagyobb nyereség (profitmaximalizálás) és a minél kisebb költség (költségminimalizálás). Teljesen irreális azt várni tőle, hogy munkahelyeket teremtsen etikán nyugvó (pl. szolidaritás stb.) politikai beavatkozás nélkül. Éppen ellenkezőleg. A multinacionális cégek adómentessége és állami támogatása kizárólag a gátlástalan profitmaximalizálás része, illetve egyik módja. Hasonlóan a bankok korábbi feltőkésítése és mai, világméretű támogatása az adófizetők pénzéből, illetve az állami szolgáltatások (egészségügy, nyugdíj stb.) részleges vagy teljes megvonása nem más, mint a gazdagok megmentése, sőt további gazdagítása azon az áron, hogy a kiszolgáltatottak száma egyrészt növekszik, másrészt ezzel párhuzamosan a lehető leggyorsabban igyekeznek elpusztítani őket mint fölösleges terheket (megelőzések, műtétek és gyógyítások elmaradásával, kiiktatásával). A 19. században Karl Marx a proletariátusról beszélt, akiknek csak gyermekük volt, ma a szociológusok prekariátusról (kiszolgáltatottakról) írnak, mert nekik a fejlett nyugati világban (benne a Magyar Köztársaságban) már gyermekük sincs.
A gondolkodásmód gyökeres megváltoztatását igényli, hogy a rendőr ne gyűlölje a tüntetőt – őszinte rendőr dicsekedett, hogy veszettül gyűlöli a tüntetőket –, de még a bűnözőt sem, hanem egyes-egyedül a bűnt gyűlölje, ám még azt is okosan. A gondolkodásmód megváltoztatása, hogy ne féljen a rendőrpisztolytól már a gyermek is, de féljen a bűnöző. A gondolkodásmód megváltoztatása, hogy ne legyen kénytelen fölmenteni a bíróság – az érvényben lévő törvények alapján – a rendőrgyilkost. 1990 előtti bírói ítéletek azt az általános hozzáállást tükrözték – bírónőnél tapasztaltam –, hogy a családját elhagyó apa tartásdíjat fizessen, jövedelmének akár negyven százalékát is.
Ma a bírói ítéletek azt az általános hozzáállást tükrözik – bírónőnél tapasztaltam –, hogy egyáltalán ne fizessen, még a havi egymillió forintos keresetű apa sem az éhbérért tanító pedagógus anyának, és a bíróságra Jaguár gépkocsival érkező, havi három millió forint jövedelmű munkanélküli(!) sem!
Jócskán meg kell változnia a gondolkodásmódnak.

Szélsőséges intoleranciával követelik a bűnözők az ártatlanoktól a toleranciát és a megbocsátást még a bűneik iránt is. A becsületes polgárnak adott esetben vannak kételyei, hogy helyesen cselekedett-e. A rablógyilkos ájtatosan félrehajtott fejjel, szívére tett kézzel közli, hogy „a lelkiismeretem tiszta”. Eszmerendszerünk gyökeres megváltoztatása szükségeltetik. A társadalom és a politika gyökeres megváltoztatása szükségeltetik, mert a köztársaság alapvetően a gyűlölet, az irigység, a csalás és a hazugság fegyvereire épül. Ki kell cserélni őket a jog, az igazság, az irgalmasság, a megbocsátás és a szeretet építő-alkotó szerszámaira, ásójára, kapájára, csavarkulcsára. Az elhintett mosoly „emberré gyámolítja az embert”, „megtölti életét, minden napját értelemmel, szépséggel, kapcsolatokkal, mélységgel, képes lendületet adni” . Más szóval a lakosságnak nagy többségében polgársággá kell válnia, hogy ismerje a közjó fogalmát elvben és gyakorlatban, hogy magát kisebb-nagyobb közösségek tagjaként határozza meg. Az új politikai valóságban ne lehessen megosztani, egymás ellen ugrasztani szomszédot, szakmát, társadalmi osztályokat, vezetőket. A gondolatfűzés úgy alakuljon, hogy „áruld már el, komám, hogyan tudtál évi 7 milliárd forint személyi jövedelemadót befizetni! Hadd próbáljam meg én is! Ha nem is 7 milliárdot, mert annyira nem futja a tehetségemből, de legalább 7 milliót vagy legalább hetvenezret a semmi helyett!” Hogy ne a polgármestert szidja a negyven-ötvenéves, ereje teljében lévő férfiú, amiért hórakás magasodik a garázsa előtt, hanem kapja a lapátot, és hányja el az útból a havat, mint ahogy a nyolcvanéves özvegy szomszéd néni lesöpri a havat a járdájáról! Ez a gondolkodásmód, illetve szemléletváltás legyen a nemzeti büszkeség és a demokrácia alapja! Mert kizárólag ez lehet! Mert kizárólag ez a szilárd alap. Mert csakis ez lehet az emberebb ember életútja, a magyarabb magyar terjeszkedése! Nem a hőbörgés a 60-70 vármegyéről, hanem a családalapítás és a családfenntartás! Nem a poroszos masírozás az utcákon, fenyegetően,de fegyvertelenül (fegyverrel még rosszabb volna), hanem a családapák és családanyák tüntető sétája 3-4-5 gyerekkel. Lehet olyan törvényeket hozni, hogy ne csak az adózás, hanem a média is családpárti legyen. Lehet olyan törvényeket hozni, hogy a multinacionális cégek és bankok ne a bunkósságot finanszírozzák adókedvezménnyel, hanem a művészetek klasszikusait.
Lehet olyan törvényeket hozni, hogy a közbeszerzési pályázaton ne az nyerjen, aki többet tömköd bele a pártkasszába vagy a magánzsebbe.

Állandó, folyamatos, dinamikus, a közjóban serénykedő, az egész embert, tudatot, gondolkodást, érzelmeket és ösztönöket átfogó, egész életen át tartó, személyiségfejlesztés kultúrájára van szükség a tudományos életben is. A Magyar Köztársaság tudományos minősítési és minőségbiztosítási rendszere társadalmi rendszerének tükörképe. Kedvez a kitartó és ostoba tehetségtelenségnek, a zsíros provincializmusnak. Az a nyugat-európai tudós, akinek mindössze két tanulmánya jelent meg, és a másodikért kapta a Nobel-díjat, még tanársegéd sem lehetne nálunk, nemhogy professzor. Ugyanakkor azt a tehetséges, nyugati egyetemen PhD fokozatot szerzett fiatal társadalomtudományi kutatót, akinek egyetlen könyvéről 24 elismerő nyugat-európai recenzió jelent meg, alkalmatlannak minősítette a doktori iskolában való oktatásra az illetékes orvosokból, biológusokból stb. álló bizottság.

Orvosbiológus vagy egyéb professzorunk (nem merném még a kutyámat sem rábízni!) eközben olyan amatőr társadalomtudományi fogalomtévesztésekbe keveredik, mintha társadalomtudós összezagyválná a vírusokat és a baktériumokat azon az alapon, hogy mindkettő kicsinyke élőlény – amely utóbbi megállapítás laikus szemszögből nézve igaz is. Magyar érettségi vizsgán ugyan elhangzott már, hogy a pingvin az ízeltlábú állatok alfaja, de az egyetemi katedráig – néhai egypárti, vagy mai többpárti taszigálással – felkúszott-mászott egyén(ek)től az ilyen tévedés nemzetközi botrányt kavar. Ő(ke)t azonban hidegen hagyja.
És vajon ki volt az a tehetségtelenségében sértett, kisebbrendűségi érzésben nyomoronc, névtelen bíráló, akinek a véleménye alapján ez a kompetens bizottság döntött?

Tisztelettel kérdezem, van-e egyetlen egyetemi tanár ezer közül, sőt egyetlen akadémikus a háromszázhatvanötből ebben a köztársaságban, akinek egyetlen könyvére annyira felfigyeltek volna Európában, mint az említett és elmarasztalt fiatal kutatóéra?! Csoda-e, hogy a világ négyszáz legjobb egyeteme között nincs egyetlen magyar sem?! Csoda-e, hogy aki tehetség csak tud, más országba menekül ebből a köztársaságból? Beszéltem két magyar akadémikussal – világnevek –, akik már több évtizede Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban tanítanak, de rendszeresen hazajárnak. Halk füttyentésre, halvány hívó szóra vártak, semmi többre, hogy végleg hazatérjenek, és itthon gazdagítsanak minket. Mindmáig senki nem szólította meg őket, sem politikus, sem bárki az itthoni tudós társadalomból. Félnek az itthoni tudományos és politikai vezetők a tehetségtől, mint valaha az ördög a szenteltvíztől. Az 1980-as években több nyelven beszélő és író, kiváló kutatót és ragyogó előadót szerettem volna behozni népköztársaságunk egyik, elsőségével dicsekvő egyetemére (tudni illik, hogy ma már több elsőséggel dicsekvő felsőoktatási intézmény van!). Megfagyott köröttem a levegő, minek következtében az első adandó alkalommal el kellett hagynom az egyetemet, és külföldre távoznom. Két olyan egyetemi szakról is tudok, amelyeket engedélyezett a minőségbiztosítási intézmény (két) egyetemen, ahol a szakon abból a tudományból még csak PhD-val rendelkező oktató sem létezett, nemhogy egyetemi tanár, de nem engedélyezett főiskolai szakot ott, ahol abban a tudományban 4 PhD-s oktató tanított. Kettős mérce, akárcsak a közéletben! A megokolások pedig ilyenkor nem tudományosak, tárgyilagosak, hiszen az lehetetlen, hanem kenetes, álszent és álságos retorikába bújtatott, hetet-havat összehordó hazugságok, mint amikor a politikus tíz milliárdot lenyúl a közvagyonból, és ezt meg is magyarázza: lehet, hogy erkölcstelen, de nem törvénytelen. A minőségbiztosításon ökörködő hivatalos intézmény bírálatában leírta, hogy az egyetemi tanárságra pályázónak nincs az adott témában öt éven belül megjelent magyar nyelvű könyve, a másik témában pedig nincs idegen nyelvű könyve. Volt!!! Mindkettő volt! Ráadásul németül és Németországban jelent meg az idegen nyelvű könyv, és még hozzá olyan témában, amelyben inkább magyarra szoktunk fordítani, semmint újat mondani európaiaknak. Az illetékes, döntési joggal rendelkező, egyébként kiváló tudós miniszter mégsem nevezte ki a szerzőt egyetemi tanárrá mondván, „nem merek szembemenni” a minőségbiztosítási intézménnyel. Idegélettani akadémiai intézmény vezetője akadémikus bányamérnök – a fő, hogy akadémikus, a többi nem számít –, és ez senkinek sem tűnik fel. Közel az idő, amikor dr. Tatár (Sándor Móric kedvenc lova!) egyetemi szakot, sőt doktori iskolát vezethet a Magyar Köztársaságban. A különbség pusztán annyi, hogy azt a német egyetemet bezárták, amelyiken a lónak szép summáért doktorátust vásárolt az extravagány gróf, nálunk azonban minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Pontosabban az a hibás és durva és hiteltelen, aki ez ellen fel meri emelni a szavát.

Korunk fő problémája nem az atombomba, hanem az erkölcs – állapította meg Einstein sok évtizeddel ezelőtt. A tudományos és technikai fejlődés azóta még inkább elrohant az erkölcsi-etikai fejlődés mellett. Ezért ellett a szabadság 1990 után csaknem olyan mértékű igazságtalanságot és kiszolgáltatottságot, mint korábban a zsarnokság, és nem a magyar helyzet fiadzott igazságtalanságot bárkivel szemben is.
A megoldás: új gondolkodású, új értékrendű és új értékkötődésű társadalom az etika, a politika, a tudomány, a gazdaság és a többi tényező elsőbbségi rendjének tiszteletben tartásával.

Bencze Lóránt (1939, Pozsony – Pannonhalma – Eger – Zsámbék) E-mail: alb@t-online.hu

Forrás: PR Herald (Folytatjuk. A Szerk.)