Nagymihályi Géza: Az idegen szent (Könyv)

Árpád-házi Szent Piroska élete és kora

 

A Kairosz Kiadó gondozásában megjelent kötet szerzője a korabeli bizánci szerzők művei alapján rajzolja meg Piroska-Eiréné alakját.

Szent Piroska (Kb. 1088–1134) I. Szent László király és rheinfeldi Adelhaid leánya volt. Édesapja halála után Könyves Kálmán király udvarában élt. 1104-től a későbbi II. Ióannész Komnénosz bizánci császár felesége volt, Eiréné néven ismerték. Férjének nyolc gyermeket szült, négy fiút és négy leányt. Az ortodox egyházakban szentként tisztelik. Kultuszát a római és görög katolikus Egyház is átvette, ugyancsak szentjei közé sorolja. Életrajzírói közül Nagymihályi Géza először kísérli meg, hogy a császárné szerepét és jelentőségét a bizánci teológia felől közelítse meg. 

A kötet írója a korabeli bizánci szerzők művei alapján rajzolja meg Piroska-Eiréné alakját. A császárné nemcsak szépségével tűnt ki, de lelki tisztaságával is. Mélyen megélt hite volt, segítette a szenvedőket, miközben Bizáncban mindvégig idegenben, idegennek érezte magát. A rendelkezésére álló és felülmúlhatatlan pompát semmibe vette. Jelszava a 29. zsoltár 10. verse volt: „Mit használ az én vérem, ha romlásba szállok?” Az egyik idézett életrajz így ír erről: „… hát még amit titokban művelt: imádság, Isten iránti folyamatos odaadás, gyász, bűnbánat és lelki szomorúság; a zsoltár csaknem mindig az ajkán, a test megtartóztatása, aszketikus sanyargatás, hevenyészett táplálkozás, és ami még az ilyen, lélek szerint való állapot jellemző vonása.”
Szent Eiréné imádságos lelkületének bemutatásánál Nagymihályi Géza elemzi Új Teológus Szent Simeon (949–1022) munkásságát is, hangsúlyozva, hogy az ő felfogása szerint a kereszténység személyes közösség Istennel, és ebben a tételben megegyezik a patrisztikus hagyomány egészével. Ennek a tételnek következménye viszont „az a bátor megállapítás, hogy a kereszténységben elkerülhetetlen a feszültség mindenfajta intézmény és a Szentlélek szabadsága között.” Szent Simeon teljesen világosan ír a személyességen alapuló reális misztikáról: „Az Úr, aki az érzékelés fölötti javakat ajándékozza nekünk, lelke által, az érzékelés fölött másik érzékeléssel is megajándékoz bennünket, hogy az ő érzékfeletti ajándékait és kegyelmi adományait természetfölöttien, minden érékelésen keresztül, világosan és tisztán érzékelhessük.” A kötet szerzője szerint a szent császárnénak, Eirénének ez a felfogása – miközben egy számára idegen világban szorgalmasan teljesítette az uralkodás, az udvartartás és a liturgia követelményeit – nyilvánvalóan nagy belső szabadságot biztosított. Nem volt rabja császárnéi hivatalának, lelkében szabad volt a Krisztus-követést illetően. Spiritualitása, lelki ereje Mózeséhez hasonlítható. Nagymihályi Géza idézi Nüszai Szent Gergely Mózesről írott sorait: „Ki fogja követni őt. Aki megtette ezt az utat, gondolatban oly magasságokba emelkedett, hogy mintegy csúcsról csúcsra haladt, a mind magasabb elérése által múlta felül mindig önmagát.” Eiréné császárné belső világát „a magány, a szabadság mint a spirituális minőségek alakították.”
Kiemelten foglalkozik a kötet szerzője Eiréné császárné tevékenységének fő színterével, a konstantinápolyi Pantokrátor-templomegyüttessel, amelyet ő alapított, a hozzá tartozó karitatív kórházzal és szeretetházzal együtt. A kórházban ötven fekvő beteget, a szeretetházban pedig huszonnégy nyomorék embert gondoztak.
A könyv szerzője megállapítja: a Szent Eiréné által építtetett templomegyüttes titulusai teljesen új lelkiségi hátteret és egy átgondolt rendszert jelentenek. A Pantokrátor – az Ítélő vagy Uralkodó Krisztus – elsősorban egy eszme, egy alapelv megnyilvánulása. „A kereszténység mindenekelőtt egy krisztocentrikus vallás. Ő az alapító, az Alfa és az Ómega. A Pantokrátor mint alapelv, mint építészet-ikonológia és mint liturgia egy általánosan elfogadott és megélt szimbólumot konkrétizál, amikor erre a névre templomot dedikál.”  Nagymihályi Géza alapikonnak nevezi a Pantokrátort, a bizánci kereszténység emblematikus ábrázolása, ikonban való összefoglalása. „Mindazt ábrázolja, amit az első évezred egyetemes zsinatai, patrisztikus irodalma Istenről, Szentháromságról, a Megtestesülésről, halálról, feltámadásról és az örök életről hitt és tanított, és amelyek a világ végéig érvényesek… az a Jézus, aki az emberré lett Isten, egyúttal a világegyetem ura és bírája.”
A kötetből kiderül: a szakirodalom általános véleménye, hogy ha figyelembe vesszük a bizánci templomépítészet valamennyi korszakát, a Pantokrátor a legjelentősebb objektumok közé tartozik. Sajnos miután a törökök 1453-ban II. Mohamed vezetésével elfoglalták Konstantinápolyt, a Hagia Szophia mecset lett, a Pantokrátor pedig vargák és cipészek birodalma. Később Korán-iskolát működtettek benne. Ma már nem vallásos intézmény, üresen áll, renoválás alatt van. Ám Nagymihályi szerint még ma is, „csaknem kilencszáz év távolából megviselt, sebzett állapotában is sugározza az alapító magyar királylány, Szent Eiréné szellemiségét, páratlan egyéniségét” (Kairosz Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír