Lippo és Tapio - Finn mese

.

Lippo, a híres vadász, elindult két társával vadászni. Naphosszat bolyongtak az erdőn, de csak nem akadt semmi zsákmány eléjük. Az erdőben érte őket utol az éjszaka, erdei kunyhóban leltek pihenőre, majd másnap reggel újra felkötötték sítalpijaikat és tovább siklottak a fehér havon. De most már Lippo türelmetlenül verte össze a sítalpakat:

– E mai nap hozza meg a zsákmányt végre, sítalpamra egyet, a másikra egyet, harmadikat pedig jó botom végére.

Hát alighogy elindultak, három sor szarvasnyomot vettek észre a hóban. Mentek, mentek a lábnyomok után, meg is pillantottak egyszeriben három rénszarvast, kettőt egészen egymás mellett, a harmadikat odébb egy kőhajítással. Ekkor Lippo így szólt két társához:

– Ti ketten menjetek a kettő után, az legyen a ti zsákmánytok, én majd a magányos harmadik után iramodom.

És siklott, siklott tovább a fehér havon egész nap, társai már messze elmaradtak, megint rá is esteledett, de a rénszarvast nem érte utol, pedig ő volt a leggyorsabb lábú vadász a vidéken.

Az erdő közepén egy tanya volt, a rénszarvas egyenesen az istállóba menekült, és Lippo hiába sietett utána. Az udvaron állt a ház ura, egy tiszteletre méltó aggastyán, akinek a térdét verdeste hosszú, zöld moha-szakálla. Kemény marokkal tartotta fel Lippót:

– Hohó! hová? Hadd lássuk, miféle szerzet kergette meg izzadásig az én paripámat?

Lippo tisztelettel hajolt meg az öreg előtt és mondta:

– Én űztem reggel óta, de nem tudtam elfogni, és így jutottam az udvarodba.

Az aggastyán, aki maga volt Tapio, az öreg Erdő, ezt mondta erre:

– No, ha reggeltől estig az én paripámat kergetted, akkor éjszakára pihenj meg az én szobámban.

Lippo belépett Tapio szobájába és csodálkozva nézett körül. Hát bizony furcsa szoba is volt ez. Az egyik sarokban rénszarvasok és őzek, a másikban medvék, rókák és farkasok tanyáztak. Tapio szívesen látta jóféle vacsorával, s mikor másnap reggel Lippo odább akart állni szépen, Tapio el sem engedte. Lippo csak ment volna, igen ám, de Tapio a sítalpakat is eldugta. S mikor Lippo ezeket kereste rajta, 'csak ennyit mondott felelet helyett:

– Nem akarnál-e nálam maradni? Egyetlen leányomat adom hozzád feleségül.

– Maradnék én szíves-örömest – felelte Lippo –, de hát szegény ember vagyok, hogy adnád hozzám a leányodat?

– Az már az én gondom – pattogott Tapio. – A szegénység nem bűn, és minálunk úgyis megtalálsz mindent, amit csak szemed-szád megkívánhat. – S amint mondta, hozzá is adta a leányát Lippóhoz. Így maradt a híres vadász, a gyorslábú Lippo, mint Tapio veje az erdei házban.

Három esztendő múltán Lippónak és Tapio leányának fia született. Tapio örült a kis unokának, de Lippo már vágyódott haza, s egyre csak unszolta Tapiót, hogy bocsássa már el őket. Ez végre kimondta:

– Ha olyan sítalpakat faragsz nekem, amilyeneket én kívánok, akkor elengedlek.

Sietett Lippo a fák közé, hozzá is kezdett a faragáshoz. Feje fölött kis cinege énekelt az ágon:

Én vagyok a cinege,
Ti-tii, figyelj ide,
Ahol helye van a lábnak,
Tűzz alája hegyes ágat.

Lippo egy fahasábot hajított a madár felé:

– Mit fütyörészel itt, te kis ostoba? Majd éppen tőled fogok tanulni!

És elkészítette a sítalpakat, legyalulta, ki is cifrázta szépen, amint csak tudta, és úgy vitte Tapióhoz. Ez jól szemügyre vette, ki is próbálta egy kicsit, aztán egykettőre visszaadta Lippónak:

– Ez nem olyan, amilyet én kívánok.

Mit volt mit tennie Lippónak, másnap megint csak kiment a fák közé faragni. A kis cinege is ott dalolt újra:

Én vagyok a cinege,
Ti-tii, figyelj ide,
Ahol helye van a lábnak,
Tűzz alája hegyes ágat.

– Megint itt vagy? – kiáltotta Lippo haragosan, és egy fadarabot hajított ismét a madárka felé. Az eszébe sem jutott, hogy megfogadja a kis cinege tanácsát, hanem csak elkészítette a maga módjára a sítalpakat és úgy vitte Tapióhoz.

– Még ez sem az, amilyent én kívánok – rázta nagy zöld szakállát Tapio. Hát amint Lippo a harmadik nap újra kiment, és a kis cinege újra elénekelte a mondókáját,

Én vagyok a cinege,
Ti-tii, figyelj ide,
Ahol helye van a lábnak,
Tűzz alája hegyes ágat.

– Lippo is mást gondolt magában. – Jól van, no, úgy teszek, ahogy te mondod, hiszen ok nélkül csak nem hajtogatod mindig ugyanazt. – És követte a kis cinege tanácsát.

– Ez már igen! – mondta Tapio, amikor meglátta a sítalpakat. – Most már elbocsátlak, hazamehettek békében.

Lippo útra készült, feleségével meg a kisfiával, Tapio is felkötötte az új sítalpakat, hogy hazavezesse Lippót, és mondta:

– Ti csak kövessétek az én nyomomat, s ahol gödröt vájt a botom a hóban, mindig ott pihenjetek meg éjszakára. De vigyázzatok, sűrű fenyőágakból fonjatok magatoknak kunyhót esténként, hogy be ne lássanak hozzátok a csillagok.

És Tapio már siklott is tova a fehér havon, Lippo a nyomában mindenütt, kézen fogva a feleségét, és kicsi szánkóban húzva maga után a kisfiát. Most értette csak meg a cinegét Lippo! A Tapio sítalpai alá tűzött ágak mély barázdát vontak a hóban, úgy jelölték az öreg lába nyomát, s így Lippo nem tévesztette el az utat.

Estefelé aztán kis gödröt látott Lippo, amerre Tapio haladt el előttük: az öreg vájta botjával a hóban. Mellette egy egész szarvas hevert megsütve, az elég volt Lippónak meg a feleségének meg a kisfiának vacsorára. Ott megszálltak éjszakára, sűrű fenyőágakból fontak kunyhót maguknak.

Másnap folytatták útjukat tovább, s a sült szarvas maradékát elvitték magukkal útravalónak. Este újra meglátták Tapio botja nyomát a hóban, és most egy rénszarvast találtak megsütve mellette. Megint fontak kunyhót fenyőágakból és megszálltak éjszakára.

Harmadnap reggel folytatták útjukat tovább, mindenütt Tapio lába nyomát követve, amíg estére harmadszor is megpillantották a bot nyomát a hóban. Most mellette egy sült fajdkakas hevert vacsorára.

– No, már nem lehetünk messze hazulról – kiáltotta Lippo boldogan –, mert most már csak egy fajdkakast szánt nekünk az öreg.

Most már a kunyhót is lazábbra fonták. Be is kukucskáltak a csillagok az ágak közt Lippóra és alvó családjára.

Mikor Lippo másnap reggel felébredt, sehol sem találta feleségét.

Kiment a kunyhó elé, nézett jobbra, nézett balra, de csak nem látta már Tapio lába nyomát többé. Pedig anélkül nem tudta Lippo, hogy merre tartson. Mit csinált, mit tehetett volna egyebet, leült a kunyhó elé a kisfiával és várta a jószerencsét. Hát egy karcsú szarvas futott el mellettük, elbőgte magát, és tovább suhant.

Más nem mutatkozott a vidéken, pedig már az este is leszállt. Ott kellett tölteniök ismét az éjszakát. Reggelre megint egy fajdkakas hevert az ajtóban, a szarvas is elfutott mellettük, és elbőgte magát.

Sok év telt el így a fenyőágakból font kis kunyhóban. Nap mint nap egy sült fajdkakas volt az ajtó előtt, a szarvas is nap mint nap elsuhant mellettük.

Ott nőtt fel a kisfiú, okos szép legénnyé serdült fel az évek során.

Egy nap aztán a fiú hosszú nádszálat kért az apjától, hogy azon át tekintsen szét a vidéken, azon át lássa, hogy messze vannak-e még hazulról. Lippo ráérő idejében elkészítette a nádszálat és odaadta a fiának. Alighogy ez belenézett, fel is kiáltott rögtön:

– Nincs már messze innét a hazánk, itt vagyunk éppen a magunk földje szélén! És csakugyan, alighogy kijöttek a kunyhóból, és egy-két lépést tettek előre, mindjárt otthon is voltak.

Lippo fia lett utóbb a lappok ősapja.



Hunfalvy Pál: Finn olvasmányok. Pest, 1861. 230–234. l. (A Suomen Kansan Satuja ja Tarinoita c. kiadvány alapján.)