1862. november 26-án született Stein Aurél

„Stein fölfedezéseket tesz, mert mindig tudja, hogy hol s mit keres.”

 

A jó családból származó Stein Márk Aurél indológiai és iranisztikai tanulmányokat folytatott a londoni, cambridge-i és oxfordi egyetemeken; miközben Budapesten a Ludovika Katonai Akadémián elvégezte a tartalékos tiszti tanfolyamot (ennek köszönhetően lett kitűnő térképész és lovas).

Így már nem csak az érdeklődése és természetes kíváncsisága volt meg Közép-Ázsia felfedezésére, hanem tudása is: nem csupán a kelet-kutatáshoz szükséges szakmai ismeretek, hanem az expedíciók megszervezéséhez szükséges gyakorlati készségek, nyelvtudás is.

Stein három nagy, sikeres utat is szervezett élete során. „Jegyzeteiből, könyveiből megállapítható, hogy milyen körültekintő, alapos munkával készült mindegyik expedícióra; filológiai, történeti és földrajzi tanulmányok révén menyire tisztában volt a felkutatandó területekre vonatkozóan az addig hozzáférhető anyaggal. […]

Karavánjaiban mindig az egyetlen európai volt: magára utalva szervező, vezető, orvos, archeológus, geográfus, tolmács, vezető kartográfus egy személyben.” Legszebb éveit a belső-ázsiai Tarim-medence kutatására áldozta: a régi, ragyogó ujgur-török kultúra nyomait kereste az oázisokon vezetett valaha keresztül a Selyemút is.

Első expedícióján (1900-1901) a Khotan környéki romokat kutatta át; a másodikon (1906-1909) óriási felfedezést tett: a dunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomokban egy titkos termet talált: benne mintegy 3000 ősi tekercs és 6000 kisebb dokumentum (ez volt a 20. század egyik legfontosabb belső-ázsiai felfedezése. Harmadik útja (1913-1916) a korábbi helyszínek mellett Kelet-Iránba vezetett – ezek mellett még 7 kisebb-nagyobb kutatóutat is szervezett.

„Stein Aurél munkásságának első szakaszának központi problémája Észak-India történeti földrajza és régészete volt. A második szakaszt az India és Kína közötti utaknak és kulturális kapcsolatoknak szentelte.” A harmadik szakaszban „India és Elő-Ázsia – különösen Mezopotámia – legősibb kapcsolatainak kutatását” végezte.

A nehézségek, betegségek s amputáció sem tartotta vissza az utazástól. 80 évesen egyik nagy álma vált volna valóra, amikor elindulhatott Afganisztánba egy kisebb expedícióra; út közben azonban megbetegedett, és Kabulban elhunyt. Expedícióiról beszámolókat, felfedezéseiről részletes leírásokat és számtalan képet készített, az összegyűjtött régészeti tárgyak és kéziratok jelentős része a British Múzeumba került (1912-ben lovaggá ütötték), könyveit a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta.

(forrás: Magyar utazók, földrajzi felfedezők. Tankönyvk., 1973, 274-281.o.)