Kosztolányi Dezső: Az angyal

Jánoska most hatéves. Ilyentájt minden évben meglátogattam őt. Annak előtte ezen az estén izgatott örömmel várta az angyalt, ki a havas bokrok közt beröpült a szobába, és letett az asztalra egy kis vonatot, hajót, mackót, mely igazán tudott morogni, oroszlánt, mely vicsorította fogát és bőgött, mikor meghúzták a láncát. Régi, kedves ünnepek, mikor még a kandallóban rózsaszínű parázs égett, és a fehérrel terített asztalon piros és sárga bor között torták állottak.

Minden karácsonynak megvolt a maga meglepetése. Az ideinek is. Egy héttel ezelőtt félrehívták szülei, megsimogatták homlokát, és ezt mondták:

- Nézd, fiacskám, te már nagy vagy. Neked nem kell játék. Cipő kellene, mert ami van, az lyukas, kesztyű kellene, hogy ne fázzon a kis kezed, mikor reggel iskolába mégysz. Szegény apának és anyának azonban nincsen pénze. Ugye, nem sírsz, hogyha karácsonyra eladjuk a játékaidat, a sínen járó kisvonatot, a hajót, mackót meg az oroszlánt? Hiszen úgyse játszol már velök.

Jánoska nagyon jó fiú, szót se szólt, kikereste ládikájából a vonatot, a hajót, mackót meg az oroszlánt, odaadta szüleinek, akik elvitték a játékosboltba. Most a régi, kopottas, de békebeli gyártmányú játékért jó pénzt fizetnek a kereskedők, mert vevő bőven akad rájuk.

A játékokat kitették a kirakatba, föléjük cédulát biggyesztettek, ezzel a felírással: Eladó.

Mellettük más játékok voltak, szintén régiek, szintén valamilyen szegény gyermek játékai, melyekhez régi örömök önkívülete tapadt. Néha, mikor elmentek a játékosbolt mellett, Jánoska megállt előttük, hosszan nézegette.

Egy napon nem látta többé játékait. Üres volt a kirakat, valamilyen szülő megvette őket, a fiának, kinek nem kell meleg cipő és meleg kesztyű. Ekkor úgy érezte, hogy meglopták. Zavartan énekelni kezdett, és énekelt hazáig, hogy ne hallja gondolatait.

Ma reggel elmentem hozzá. Új cipője és új kesztyűje volt, de szomorúan gubbasztott egy széken, a hideg szobában.

- Mit hoz az angyal?

- Ezt hozta - és mutatta új cipőjét meg az új kesztyűjét, nagyon csüggedten.

Emlékszem erre az érzésre, a gyermekkoromból, én is szívemből utáltam a hasznos holmikat és a tápláló eledeleket: a jó meleg téli kelmék helyett cifra rongyokat kívántam és az egészséges főzelékek helyett színes lekvárt, mellyel legalább egy hétre el lehet rontani gyomromat.

Bementem vele szobájába, mely kopár volt és örömtelen, így karácsony előtt is. Ő maga hasonlított egy józan magánhivatalnokhoz, aki már nem vár semmit. Észrevettem, hogy üres a játékosládája.

- Hát a játékaid hol vannak?

- Elvitték.

- Ki?

- Az angyal - suttogta Jánoska titokzatosan, és rám nézett, egyszerűen.

Én pedig az udvari lakás ablakán kitekintettem a felleges égboltra, és ott láttam az angyalt: a szegénység bús angyalát, aki az idén elviszi a szegény gyermekek játékait a gazdag gyermekekhez.


Új Nemzedék, 1920. december 25.