Esszét olvastam Beethovenről

Nagyon szeretem a zenét. Beethovent is boldogan hallgatom, szinte bármikor. Talán ezért is örültem meg annak, hogy ma a Neten egy, a kitűnő zeneszerző süketsége ihlette esszére bukkantam. Úgy gondoltam, megosztom ezt az írást mindenkivel.

Terényi Ede ZENE - A CSENDEN TÚL - Beethoven csendje


Gondoljuk csak el, a természet bezár egy Beethoven horderejű alkotót a süketség csendjébe. Rettenetes dolog, kegyetlen a sors – szoktuk mondogatni. De igazából nem is gondolunk bele, hogy mit is jelentett ez a kényszercsend Beethoven számára. Először is izolálta a külvilág valóságos fizikai és irreális szellemi világától. Bezárta saját lelkiségébe, szellemi belső világába azt az alkotót, akire olyan feladatokat „bízott”, mint a beethoveni életmű remeklései, egy új kor zenei világának megteremtéseként. Egyedülálló jelenség Beethoven, semmihez sem hasonlítható és valószínűleg megismételhetetlen. De Beethoven csendje valóban csend volt-e? Zenéje nem vall belső csendre, sokkal inkább viharok dúlta küzdelmek „hangzó” világa. A zeneszerző belső csendje igencsak zajos világ. Keresztül-kasul járják a fantáziateremtette hangzások villámai. A felmerülő hangzásjelenségek, zajelemek valóságos elektromos kisüléseket teremtenek, amolyan elektromos viharokat. Ebből a hangzástengerből mintegy kiszűri a zeneszerző azt, amit végül is kottapapírra rögzít. Hihetetlenül kevés az, amit meg tud ragadni a belső lármából, és még kevesebb az, amit ebből a nehézkes hangjegyírással láthatóvá tud tenni. A belső világ zajában rendet teremteni a legnehezebb dolog a világon. A zenemű csak kísérlet a rendteremtésre. Ezért is fordul sok alkotó a racionális rendszerek alkalmazásához, mert a matematikai rend talán segíthet kiutat találni, a belső lármából „vési” ki a zenemű szoboralakját, fantasztikus nehézségekkel küzd meg. Sokan úgy képzelik, hogy előre hallja a művet, éppen csak le kell írnia. Ez nagyon naiv hiten alapul. S ha véletlenül tényleg előre megszólalna a mű folyamata (tehát szerkezeti kibontása), akkor sem lehetne azt lejegyezni a heteken, hónapokon vagy talán éveken át húzódó kompozíciós munka végtelenül lassú, aprólékos munkája folyamán. Ha a mű folyamatosan is jelentkezik, akkor az a pillanat tört része alatt el is tűnik a semmiben. A memória sem segít ilyenkor. Az egész zenei látomásból legtöbb, ami megmarad, az a leendő mű ősképe, egy parányi szellemi atommag, egy zenei hullámrezgés. Hatalmas zaj veszi körül, hiszen vele együtt még sok más kifejlésre váró ősmag kívánkozik virággá bomlani. Sok mindentől függ az, hogy az alkotó melyiket választja a milliárdnyi lehetőség közül, melyikből alkot művet. Nem tudatos (racionális) tevékenység eredménye a mű, a tudatalattinak döntő szerepe van. A mű születése megmagyarázhatatlan: miért éppen az a mű, és akkor jön létre? A mű élőlény: születése és halála éppoly rejtélyes, mint minden más élőlényé. A belső világ zajából a külső világ csendjébe lép, hogy egyszer majd alászálljon abba a világba, ahonnan jött. Tanítványaim kérdezgetnek, hogy annyi évtized után hogyan hallgatom a zenét? Éppen az ilyen és hasonló kérdések nyomán tudatosult bennem, hogy már elég régóta inkább a partitúrákat olvasva hallgatok zenét. Észrevétlenül megritkultak számomra a közvetlen, fizikai zenehallgatások, legyen szó hangversenyről vagy valamilyen gépi zenevisszaadásról. Úgy tapasztalom, sokkal inkább érvényesülnek az általam ismert zenedarabok a belső szellemi-lelki világban, ha a partitúrát folyamatosan olvasva hallgatom újra a műveket, élem át azokat belső világomban. Íme, így mehet vissza a világra született zenei élőlény a csenden túli fantázia világába. Saját magam interpretálom a művet, előadóművészi KÖZBEAVATKOZÁS nélkül. És persze zenetudományos elemzés nélkül. Ha magam maradok a művel, és az a belső világomban kel életre, a hangjegyek nyomán szinte minden zavaró tényező eltűnik. Ez lenne a művel való találkozás legigazibb módja, de sajnos nem mindenkinek adatik meg. Főleg akkor nem, ha új, még nem hallott mű partitúráját forgatjuk kezünkben. Brahmsról jegyezte fel a krónika, hogy Verdi sok vitát kavaró Requiemjét a kiadónál partitúrából elolvasva remekműnek nyilvánította. Zeneszerző tanárként gyakran állt előttem vadonatúj partitúra hangzó anyag nélkül, néha zongorán sem megszólaltatható modern lejegyzésben. Ilyenkor volt nagy segítség számomra az, amit én partitúrát hallgató muzsikálásnak nevezek. Tanítványaimat is erre szoktattam: a partitúra csendjének felolvasására.
Forrás: HELIKON Irodalmi folyóirat
A Csend hangjai- Beethoven süketsége című cikket is ajánlom elolvasásra