Cserebere, fogadom...

Az egyszer volt gyermekkor örömöket csokrozó, önfeledt játékainak emléke kísért olykor-olykor.

Nincs semmilyen nosztalgia ebben a kísértésben, van viszont egyfajta ráérzés, pontosabban: vissza-visszanézve kezdem csak érteni igazán, hogy mennyi lelemény, mennyi jellemet próbáló pillanatai voltak ezeknek a játékoknak. Mert teszem azt, ha megunt dolgainkat cseréltük egymással, mondani kezdtük nyomban a mindenki által ismert versikét arról, hogy a cserélt tárgyakat, játékokat visszakérni nem szabad, mert aki visszakéri, az... és megmondtuk, hogy milyen az. Tekintélye kopott, becsülete lett szélvert, s már abban a korban nehéz volt visszaszerezni az elherdált tisztességet. Helyesebben: az eljátszadozott becsületet.

Szóval: cserebere, fogadom, többet vissza nem adom, mondom olykor-olykor magamban, s látni vélem egykori magunkat, amint kiadósakat parolázva ígérgettük a legkomolyabban, nagy-nagy becsület-emlegetésektől kísérten, hogy nincs aztán szánom-bánom, visszakönyörgés, siránkozó nyavalygás.

Elment már mellettünk régen a gyermekkor, maradt utána az emlék, az emlékben a figyelmeztetés: illô meggondolni, hogy kivel, kikkel cserélek, kivel, kikkel parolázok.

Kiszédelegtünk, ahogy már mondtam, a régen volt gyermekkorból, de Közép-Kelet-Európa felcseperedett nemzedékének mintha nem nőtt volna be még a feje lágya, mintha játszadozni kezdtek volna újból, de ezúttal nem jelentéktelen, megunt, elhasznált, kopottra viselt tárgyakkal; ígéreteket, fogadkozásokat, javaslatokat, jónak hazudott szándékokat cserélgetnek, nagyokat parolázva, akárcsak mi annak idején. Csakhogy a mi parolázásunkba nem sántult bele senkinek a lelke, a mi parolázásunknak nem látta sem kárát, sem hasznát egy kisebb vagy nagyobb emberi közösség; az újfajta parolázásokba azonban már belemondatik egyik-másik nációnak a neve is. Így a mi nevünk is, olyan formán, hogy elhangzik egy-két fogadkozás erejéig a saját jövőnk, létbiztonságunk, nyelvünk, lelkiismeretünk szabadságának a fogalma, kultúránk tiszteletének a kérdése is. És elhangzik, ha átírva, másképp fogalmazva is a versike, azzal a módosítással, hogy ezúttal nem esik szó egyhangú politikusaink közt a soha-vissza-nem-adásról; ellenkezőleg: elvárná egyik is, másik is, hogy márpedig adassék vissza a tisztelet a tiszteletért, a megbecsülés a megbecsülésért, mert csak így van, így lehet okos, bizalmat, hitet építgető értelme a parolázásnak. Azt hiszem, hogy felesleges külön szavakat citálgatni annak igazolására, hogy hányan igyekeznek, hányan törik magukat a mi tájainkon azért, hogy adós fizess alapon értelmet nyerjen a magasabb körökben megejtett parolázás. Ezért merem vallani, hogy sokkal nagyobb volt a mi ártatlan csereberénkben hajdanán a tisztesség, az emberi tisztaság, mint a mai felnőttekében. Mintha az idő nem építené; szétszedné a felnőtt köré ácsolt állványokat, melyekről fel lehetne húzni-építeni a becsület, a bizalom, az emberi tisztesség tartós falát, úgy, hogy arra ne szórjon senki egyetlen kanálnyi vakolatot sem hazugságból, nemzeti gyűlöletből. Mondjuk tehát most már úgy a versikét, kissé korszerűsítve, romlandó erkölcsünkhöz igazítva, ahogy kell: Cserebere, fogadom, amit kaptam, azt visszaadom...